ByulWoo Fanfictions

DaYa szemszögéből: Valamikor délben keltem fel. Nincs suli, és későn értem haza, szóval apu sem nyaggatott semmivel. DaeHyunról álmodtam (kezd szokásommá válni). Felhívtam azt a számot, amit Zelo leírt nekem. Kiderült, hogy a makne saját száma, de azért nagyon felvidította, hogy beszélgethetett velem. DaeHyunnal és a kis találkánkkal kapcsolatban pedig… Nem tudom mit gondoljak arról, amit a fiatalabbak trollkodtak a CDre. De elmegyek, mert hiányzik a bátyám. Megebédeltem, aztán megint jó sokáig kerestem azt a nyakláncomat, ami tegnap is volt rajtam. (Ugye hogy jobban hangzik, mint a „maradék időmben a megfelelő ruhát kerestem a szekrényemben”?) Indulásra készen álltam az ajtóban, amikor eszembe jutott, hogy a telefonom is kellene. Lerúgtam a cipőmet, aztán felrohantam a szobámba. Persze sehol nem találtam, így most már mindegy alapon mentem le újra az ajtóhoz. Felszenvedtem a cipőmet, és siettem, mert késésben voltam, és a forgalom is nagy volt. Mire a kávézóhoz

DaYa szemszögéből: Kezdem azt hinni, hogy megőrülök. Állandóan csak a tanulás, tanulás, tanulás. Mint a robotok, komolyan! Értem én, hogy úgy, 1000 évvel korábban kellett volna születnem, ugyanis akkor még nem volt kötelező oktatás. Csakhogy ezzel mit tud kezdeni szegény fejem? Nagyjából: Semmit! Egyedül egy személy tartja bennem a lelket. Meg egy dátum. Egy nagyon közeli időpont… DaeHyun oppa… Oké, csak egy hülye fan vagyok, de azért szerethetem nem? Apám megígérte, ha jó lesz a félévim (ami triplacsillagos ötösökből áll, és nem vagyok stréber!), elenged a koncertre, és megveszi nekem a VIP jegyet. Itt toporgok az ajtóban, kezemben az ellenőrzőmmel, vállamon a táskámmal (amiben az elégetnivaló tankönyvek lapulnak), és arra várok, hogy végre hazaérjen. Soha nem siet, de azért egy kicsit csipkedhetné magát. Ilyenkor annyira tud idegesíteni hogy anya a világ másik oldalán lakik. Főleg akkor, ha elfelejtek magammal kulcsot vinni. Gáz, mindegy. Végre kinyílik a lif