Baby (DaeHyun (B.A.P)) 2.

DaYa szemszögéből:

Valamikor délben keltem fel. Nincs suli, és későn értem haza, szóval apu sem nyaggatott semmivel. DaeHyunról álmodtam (kezd szokásommá válni). Felhívtam azt a számot, amit Zelo leírt nekem. Kiderült, hogy a makne saját száma, de azért nagyon felvidította, hogy beszélgethetett velem.

DaeHyunnal és a kis találkánkkal kapcsolatban pedig… Nem tudom mit gondoljak arról, amit a fiatalabbak trollkodtak a CDre. De elmegyek, mert hiányzik a bátyám.

Megebédeltem, aztán megint jó sokáig kerestem azt a nyakláncomat, ami tegnap is volt rajtam. (Ugye hogy jobban hangzik, mint a „maradék időmben a megfelelő ruhát kerestem a szekrényemben”?)

Indulásra készen álltam az ajtóban, amikor eszembe jutott, hogy a telefonom is kellene. Lerúgtam a cipőmet, aztán felrohantam a szobámba. Persze sehol nem találtam, így most már mindegy alapon mentem le újra az ajtóhoz. Felszenvedtem a cipőmet, és siettem, mert késésben voltam, és a forgalom is nagy volt.

Mire a kávézóhoz értem azt hittem megfulladok, vagy kiköpöm a tüdőmet. Nem tudom milyen látványt kelthettem a zihált külsőmmel, de kicsit furán néztek rám az utcán. Bent odaintettem a pultosnak, akit már nagyon jól ismertem, és hátramentem a szokásos asztalunkhoz. Egy kabát volt az egyik széken, és egy félig teli kávéscsésze, mellette egy bögre tea az asztalkán. Körbenéztem, de sehol nem láttam a fiút. Ami jó, az az, hogy kevesen voltak. Egy idős házaspár, és egy szerelmes pár, akik egymásba feledkeztek.

Kilazítottam a sálamat, és „minden mindegy” alapon letettem a kistáskám az asztalra. A falióra azt mutatta, hogy 10 percet késtem. Oké, ennyit mindig kések, de lehet hogy már elment. Kigomboltam a kabátomat, és kiengedtem a hajamat, ami teljesen elvesztette a tartását a szemerkélő eső miatt. Kellett nekem futni… Ha már nincs itt.

-Éreztem, hogy eljössz. – Szólalt meg mögöttem a hangja. Gyorsan megfordultam. Ott állt előttem kedvesen mosolyogva. Nagyot dobbant a szívem, és megkönnyebbülten elmosolyodtam.

-Azt hittem elmentél.

-Tudtam, hogy késni fogsz. Nem is te lennél. – Nyúlt a vállamhoz, és levette a kabátomat. A széktámlára rakta, aztán letekerte a sálamat is. Én meg csak álltam ott, mint egy öltöztethető bábu, és elképedve néztem rá.

Miután leültünk felém tolta a teát.

-Igaz, kicsit kihűlhetett, de biztosan jól fog esni. – Kérdőn néztem rá, mire vállat vont. – Gondoltam megleplek egy ilyennel. – Kezembe vettem a bögrét, és beleittam a teába. Langyos volt, és pont olyan, ahogy szeretem.

-Köszönöm. – Tettem vissza az asztalra a poharat.

-Hogy érezted magad tegnap? – Könyökölt az asztalra. Én is utánoztam, és a tenyeremre támasztottam az állam.

-Nagyon nagyon jók voltatok. El sem hiszem, hogy ott voltam. És köszönöm a CDket. Meg Zelo telefonszámát. Majd add át neki.

-Milyen telefonszámát? – Kerekedett ki a szeme.

-Majd kérdezd meg tőle. – Kuncogtam. – Amúgy hogy vagy mostanában? És olyat mondj, ami a médiában nincs benne! – Tereltem a témát, mielőtt kinyírja szegény maknet.

-Hát nem is tudom. Mindig éhesen. – Erre mindketten felnevettünk.

-Csak nem éheztetnek?

-Nem, de nagyon sokat edzünk, és kell a kaja. Meg a sajttorta. El is felejtettem megköszönni a szülinapomra postázott tortádat. Nagyon finom volt. – Mosolygott. – De most mesélj te. Mi történt a nyáron?

-Anyánál voltam. – Kezdtem bele. – Jól jött volna egy selfi veled.

-Gondolom kiakasztott. – Válaszul csak biccentettem.

-De erről most ne beszéljünk, kérlek. Csak oda lyukadnánk ki, hogy egy szemétláda, és soha többet nem akarom látni.

-Rendben. Akkor mesélj valami érdekeset, amiről szívesen beszélsz a… bátyádnak.

DaeHyun szemszögéből:

-Rendben. Akkor mesélj valami érdekeset, amiről szívesen beszélsz a …– Pasidnak? Aish, ott még nem tartunk. - … bátyádnak.

-Kitűnő lett a bizim félévkor. – Meg sem lepődnék, ha nem az lenne.

-Nem lep meg. Mindig is kitűnő tanuló voltál. – Ezen csak elmosolyodott. Jaj, DaYa, megőrjítesz! Ez a csodálatos mosoly…El kell mondanom neki, de… nem itt. Valami olyan helyen, ahol kettesben lehetünk…

-Mi lenne, ha elmennénk hozzád? Nem lenne jó vége ha felismernének. A maneggerünk már így is pácban van Yongguk meg a barátnője miatt.

-Rendben. De a buszon… - Vont vállat, aztán elakadt.

-Autóval jöttem. – Mondtam gyorsan, hogy ne legyen feszültség, vagy kínos csend.

-Nem is mondtad, hogy sikerült letenned a jogsit! – Lepődött meg.

-Hát, azt hiszem valahogy kimaradt a fontosabb dolgok közül. – Vakartam meg a tarkómat. Felvettük a kabátjainkat, aztán a sálakat, és a sapkákat és kiléptünk a februári utcára.

Gyorsan elértünk DaYáék házáig. Közben a jogosítványról beszélgettünk, mint a matekdolgozatokról réges-régen. 

A lakásban levettem róla a kabátot, és felakasztottam a fogasra, a sajátomat mellé.

-Itt lent jó, vagy menjünk fel? – Kérdezte, miközben lehúzta a cipőjét.

-Fent? – Kérdeztem vissza. Aztán rögtönöztem. – Szeretném látni hol vannak a posztereim.

-Okés. – Felmentünk. A tetőtéri szobában tényleg mindenhol B.A.P volt. Az ágya felett pedig az én poszterem. Mi a fene? Komolyan mondta annak idején, hogy Baby lesz a kedvemért?

-Hát… - Emésztettem a látottakat. – Erre nem számítottam.

Mosolyogva leült az ágyra, és megpaskolta maga mellett a helyet, hogy üljek oda. Ő törökülésbe helyezkedett, én pedig felhúztam a térdeim.

-Mi a véleményed a legújabb albumunkról? – Törtem meg a csendet, és a lányra néztem.

-Nagyon jól énekelsz. Sokat fejlődött a hangod. Tetszenek azok a számok is. – Yongguk kérdése letudva. Jöhet Himchan.

-És ki a biasod?

-Mit gondolsz? – Mutatott a poszterre a fejünk felett. Elvigyorodtam.

-Igazán jó kép lett. Jól fotóztak.

-És a hajad is jó. Meg a fotóalany. – Ránéztem mire elnevette magát. Ezt most viccből mondta, vagy tényleg így gondolja?

-YoungJae tegnap a kedvenc italod után érdeklődött. Citromos teát mondtam neki. De ahogy láttam még mindig nagy kedvenced. – Tereltem a témát.

-Bizony ám! – Nevetett továbbra is.

-A kicsi maknénk meg a magasságod után érdeklődött. 160centi, ugye?

-Már nőttem 2cmt! – Tettetett felháborodást. Olyan kis cukin ráncolja a homlokát!

-Jó, akkor 162. Majd megmondom neki. – Legyintettem, mire rám ugrott, és a vállamat kezdte ütögetni. Hátraestünk a puha takarón, és majdnem rajtam feküdt.

-Igen is fontos az a kettő centiméter! Nagyon is fontos! – A végén elnevette magát, és a mellkasomra ejtette a fejét. Átkarolt a karjaival, amennyire tudott. – Ne haragudj! Csak annyira hiányzott ez… - Motyogta. Megsimogattam a fejét. Pár percig még így maradtunk, aztán legurult rólam, és egymás mellett feküdtünk.

-Vannak barátaid? – Kérdeztem suttogva. Mindig is kinézték a társaságokból, mert az anyukája messze lakik, az apukája meg gazdag. És mindig a fiúkkal játszott. Főleg velem. Kérlek mondd, hogy van valaki, aki olyan, mint én voltam! Hogy ne legyen ekkora a lelkifurdalásom!

-Hát van pár stréber, akikkel szoktam beszélgetni, de csak a tanulnivalóról. – Motyogta. Minden az én hibám! Ó, basszus, kellett nekem elmennem idolnak!

-Annyira sajnálom.

-Mit? – Könyökölt fel. Lehunytam a szemem, és úgy válaszoltam.

-Hogy magadra hagytalak.

-Oppa, én örülök annak, hogy boldog vagy. – Éreztem, hogy közelebb húzódik hozzám, de nem nyitottam ki a szemem. – Ez a te sorsod. Az enyém meg valami más. Amiben persze mindenki szerepet játszik, akit én ismerek. Te is. Ne okold magad azért, mert antiszociális vagyok. – Elhallgatott, aztán bökdösni kezdett. – Oppa, Oppa! Ne aludjál! Most éppen beszéltem!

Elnevettem magam, és kinyitottam a szemem.

-Nem aludtam. – Erre vágott egy „na persze, én meg az angol hercegkisasszony” arcot. Megragadta a csuklóját, és lehúztam magamra. Szorosan átöleltem. A vállamra hajtotta a fejét, és szinte a fülembe szuszogott.

-Én meg szeretném, ha te is boldog lennél.

-Idén végzek a suliban. Nagyon boldog leszek, ha nem látom többet az igazgatónőt. – Motyogta.

-Komolyan mondtam DaYa!

-Én is. – Vágta rá. – Amúgy miért változtattad meg a telefonszámod?

-Elhagytam valahol Amerikában a mobilom, és másikat kellett vennem. A szolgáltató mindent törölt az előzőről, és képtelen vagyok telefonszámokat megjegyezni. – Simogattam a puha haját.

-Miért nem kerestél? – Mert totál beléd estem, és nem akartam elrontani az életed azzal, hogy állandóan rám vársz. Nem, ez nem magyarázat. Eljött az igazság ideje?

-Sok dolgom volt. – Jobbat is kiötölhettem volna.

-Rendben. – Suttogta.

-Szerelmes vagyok. – Vallottam be. Erre felült, és felhúzott engem is. A térdére támasztotta az állát, mint aki estimesét készül hallgatni.

-Okés, akkor mesélj! – Kérte. – Ki a szerencsés, hogy ismerted meg?

-Mi lenne, ha mutatnék róla fotókat? – Vettem elő a telefonom, mire közelebb csúszott hozzám. Megkerestem a galériában a közös fotóinkat, a kiskoriakat is.

-Jaj de aranyos… - Kezdte, amikor meglátott egy kiskori képet saját magáról. Aztán megakadt. – De ez… honnan van ilyen képed?

-Titok. – Mosolyogtam. Kikapta a kezemből a mobilt, és elképedve kezdte végigpörgetni a közös képeinket. Aztán megnézte, nem mutattam e rossz albumot. A srácokkal közös selfiken kívül csak a lánnyal közös képeim vannak.

-De ezeken én meg te vagyunk. – Motyogta.

-Pont ez a lényeg. – Vettem ki a kezéből a telefonom, és ledobtam az ágyra.

-Nem ér! Nem is azt mutattad, amit mondtál. – Dőlt neki a falnak durcásan.

-De, azt mutattam! – Ültem hozzá közelebb. – Hogy ki a szerencsés. Azt nem tudom hol ismertem meg, mert mindig is ismertem.

Közel hajoltam az arcához, mire felnézett rám.

-És ha ennek a valakinek lenne valakije? – Kérdezte suttogva. Nyeltem egy nagyot.

-Párviadaloznék a valakiért a valakijével.

-Nem kell párviadaloznod. – Mosolyodott el.

-Ki is nyírnám azt az idiótát, aki hozzád mert volna nyúlni. – Simítottam meg az arcát.

-DaeHyun, én nem vagyok benne biztos, hogy menni fog ez nekünk. – Tette a tenyerét a kézfejemre.

-Az igazság az, hogy azért nem kerestelek, mert totál beléd estem, és nem akartam elrontani az életed azzal, hogy állandóan rám vársz. De… tegnap rájöttem, hogy ez így nem helyes. És igazuk van a fiúknak, hogy egymáshoz illünk. Összetartozunk.

-DaeHyun… - Suttogta, és egy könnycsepp buggyant ki a szeméből. – Én csak azt szeretném, ha boldog lennél.

-Tudom édesem. Én pedig azt szeretném ha melletted lehetnék, és te is boldog lennél. – Töröltem le a könnycseppet. Összeszorította a szemét, és átölelte a nyakamat. A vállamra hajtotta a fejét, én pedig átöleltem a derekát.

-Próbáljuk meg Oppa. – Suttogta. Még szorosabban öleltem magamhoz. A világ legcsodálatosabb lánya a barátnőm lett!

~END~