Baby (DaeHyun (B.A.P)) 1.

DaYa szemszögéből:

Kezdem azt hinni, hogy megőrülök. Állandóan csak a tanulás, tanulás, tanulás. Mint a robotok, komolyan! Értem én, hogy úgy, 1000 évvel korábban kellett volna születnem, ugyanis akkor még nem volt kötelező oktatás. Csakhogy ezzel mit tud kezdeni szegény fejem? Nagyjából: Semmit!

Egyedül egy személy tartja bennem a lelket. Meg egy dátum. Egy nagyon közeli időpont…

DaeHyun oppa… Oké, csak egy hülye fan vagyok, de azért szerethetem nem? Apám megígérte, ha jó lesz a félévim (ami triplacsillagos ötösökből áll, és nem vagyok stréber!), elenged a koncertre, és megveszi nekem a VIP jegyet.

Itt toporgok az ajtóban, kezemben az ellenőrzőmmel, vállamon a táskámmal (amiben az elégetnivaló tankönyvek lapulnak), és arra várok, hogy végre hazaérjen. Soha nem siet, de azért egy kicsit csipkedhetné magát. Ilyenkor annyira tud idegesíteni hogy anya a világ másik oldalán lakik. Főleg akkor, ha elfelejtek magammal kulcsot vinni. Gáz, mindegy.

Végre kinyílik a lift ajtaja, és megjelenik a táskájával a vállán. Komótosan odacammog hozzám, aztán megölel.

-DaYa, megint nem volt kulcsod?

-Bocs, apa, itthon maradt. De van egy nagyon nagyon nagyon jó hírem!

-Úgy érzem sokat kell majd fizetnem érte. – Mosolygott miközben kinyitotta az ajtót. Mindig ezt csinálja, de hogy lehetne nekem ellenállni? Meg amúgy is egy bankban dolgozik. Mi neki egy VIP jegy?

Bent ledobtuk a táskáinkat, aztán leültünk a nappaliban a kanapéra.

-Most mondhatod édesem!

-Szóóval… - Nyomtam a kezébe az ellenőrzőmet, és egy tollat, ha már ott van nála írja is alá. – Nem tudom még mindig vannak e kétségeid, de úgy gondoltam, hogy én nagyon jó kislány voltam ebben a félévben, és…

-Hm… - Kezdett el hümmögni, és az állát vakargatni. Ilyenkor mindig ideges leszek. Ilyet csak akkor csinál, ha valamin nagyon gondolkodik. És annak nem nagyon van jó vége (rám nézve). – Mikor is lesz a koncert?

-Február másodikán, szombaton, este 8-kor kezdődik, és a tervek szerint 11-ig tart. A simajegyeseket csak 9-kor engedik be.

-Ha addig kisangyal leszel akkor…

-Köszi, köszi, köszi, annyira szeretlek! – Ugrottam a nyakába, és megöleltem. Elnevette magát a mély hangján, aztán átölelt.

-Amúgy sem lett volna más választásom. – Dörmögte. – Mindig kisangyal vagy, és ezek az ötösök is szépek, bár kicsit unalmasak…

-Apa!

-Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit! – Kuncogott, aztán legurított magáról, és a konyhába ment. Utána caplattam sértődött kifejezéssel a fejemen.

-Ha lenne benne valami, ami nem unalmas, akkor nem engednél el. – Dőltem neki a konyhaajtó falának.

-Jó motiváció volt, mit ne mondjak. Bár tudhattad volna, hogy már szeptemberben megvettem neked azokat a flancos jegyeket a nyálas fiúbandád koncertjére. – Forgatta a szemeit.

-Tényleg! Tényleg? Komolyan?

-Az én egyetlen tündérkémnek, aki úgy tanul, mint a kisangyal? – Kérdezett vissza.

-A végén még elbízom magam.

-Csak azt kérem, hogy maradj életben, és ne csinálj hülyeséget. – Mosolygott, miközben kimentem a konyhából.

-Okés apu, megbeszéltük!

Azon voltam, hogy felhívom a barátaimat, hogy elújságoljam nekik, hogy elengednek a koncertre, de eszembe jutott, hogy nem igazán érdekli őket a K-pop, inkább tanulnak, és gürüznek. Nem jó, ha az ember stréberekkel lóg…

Eldőltem az ágyamon, és a plafonra ragasztott mosolygó DaeHyun posztert bámultam.

Nemsokára újra találkozunk!

Lehunytam a szemem és mosolyogva aludtam el.

Valahogy visszautaztam az időben, és újra ott voltam a kávézó előtt, ahol két éve utoljára találkoztunk szemtől-szemben.

Dideregve ácsorgott az ajtóban, és kitárta nekem. Besurrantam mellette, és leültünk a kedvenc asztalunkhoz. Nem rendeltünk semmit, csak beültünk, és beszélgettünk. Akkor újságolta el, hogy debütálni fog a barátaival a TS Entertaimentnél.

-Nagyon jó lesz! – Áradozott. – A maneggerünk nagyon kedves, és a többiek is jó fejek. A kiadó rendes velünk, a főnökünk elviselhető, a stylist, a fodrász meg a tanárok is nagyon aranyosak, és segítőkészek.

-Megérdemled oppa, hogy boldog legyél. – Mondtam neki, bár fájt a szívem. Olyan volt, mintha a bátyám lenne, hiszen együtt nőttünk fel. Valószínűleg nem lesz rám debüt után ideje…

-Csak az a baj, kicsi dongsaeng, hogy ez után nem biztos, hogy a péntek délután a miénk lesz. És el kell költöznöm. – Hajtotta le a fejét.

-Ha néha beszélünk telefonon, vagy az interneten…- Próbáltam jobb kedvre deríteni. – Talán annyi is elég lesz. De majd mindenképp szeretném megismerni a barátaidat, és én leszek a legfőbb rajongótok.

-Ez kedves tőled. – Varázsolt az arcára mosolyt.

-A hangod pedig megvan ahhoz, hogy nagyon híres énekes legyél. Ugye énekelni fogsz?

-Főénekes leszek. – Mosolygott szerényen.

-Oppa, ez remek! – Tapsikoltam. Ha nem lett volna köztünk az asztal, tuti a nyakába ugrok. Mesélt még a kiadóról, aztán mennie kellett, mert aznap este még próbáltak.

-Nemsokára újra találkozunk! – Integetett, aztán felszállt a buszra.

Csendben ballagtam haza, azon agyalva, hogy most örüljek e a sikerének, vagy sajnáljam magam, amiért elveszítem a legjobb barátom. Végül úgy döntöttem, egy igazi barát dolga az együtt örülés, és a távolságot meg majd megoldjuk valahogy.

Másnap felhívott, meg négy nap múlva is. Elmondta, mi van vele, és milyen jól érzi magát ott. Néha KakaoTalk-on is válaszolt, ha írtam neki.

Fél évig rendszeresen tartottuk a kapcsolatot, néha találkoztunk is, ha volt ideje, elmentem hozzájuk. Megismertem a barátait, akik tényleg nagyon rendes fiúk, és tényleg olyan ütődöttek, mint ahogy mondta. Aztán egyre több dolga lett, és nem tudott időt szakítani rám.

Apa pedig nem engedett el koncertekre, mert vagy sokat kellett volna utazni, vagy túl későn volt vége. Megértettem, hogy féltett, de így oppával sem találkozhattunk.

Egyre rövidültek a telefonbeszélgetések, aztán teljesen elmaradtak. Úgy hat hónappal ezelőtt fel akartam hívni, de azt írta ki, hogy a szám nem hívható. Lecserélte a mobilját, és nem tudtam a számát. Aztán a közösségi oldalakról is törölte a profiljait, és ott sem tudtam vele többet beszélni.

Felriadtam.

Éjszaka közepe volt még, és tök sötét a szobámban.

Felkapcsoltam az éjjeli lámpát, és lerúgtam magamról a takarót. A posztert néztem a fejem fölött.

Nagyon hiányzott. Mintha elvesztettem volna egy testrészem.

Persze örültem, amikor debütáltak, minden újságot elolvastam, amiben róluk írtak, és tényleg a BABYük lettem. Betartottam az ígéretem. Csak az szomorított el, hogy nem tudok a bátyámmal beszélgetni.

Pedig ott volt anyu is, akinél egész nyáron kint voltam. Felidegesített a „pasijával” meg azzal, hogy minden fiú ismerősét, aki egykorú velem meg kellett ismernem. Mintha abból állna a boldogság, hogy van hapsija az embernek. Akkor nagyon jól jött volna, ha ott van velem, és meg tudom mutatni anyunak, hogy hoppá, van valakim. Igaz, hogy sohasem jártunk, és nem voltam belézúgva, de simán eljátszhattuk volna.

És most végre, hála annak, hogy sikerült megegyeznem apuval, és ilyen jó lett a félévim elmehetek a koncertre. Ahol találkozhatok is vele. Remélem azért felismer…

*

Számoltam a napokat az időpontig. Eddig még soha nem vártam ennyire semmit. Igaz, nem kellett sokáig számolnom, de azért így is idegőrlő volt az egész.

Ma lesz a koncert, és fél nyolcra kell odaérnem a helyszínre.

A délelőttöm azzal ment el, hogy kitaláljam, miben megyek, és megkeressem azt a nyakláncot, amit tőle kaptam tavaly a szülinapomra. (Jó, a nyaklánckeresés nem volt nagy feladat, csak le kellett vennem a polcról, de így jobban hangzik, mint az igazság: egész délelőtt a tükör előtt billegtem, miközben a „vajon melyik szerelés lesz jó?” kérdésen gondolkodtam.) Mire kitaláltam mit veszek fel, és megcsináltam a hajam is, sminkeltem, aztán összeszedtem a cuccaim, meg a jegyem, már indulnom is kellett.

Elég sokat utaztam, de semmi nem állíthatott meg.

Tisztára, mint egy szuperhős.

A koncertcsarnok előtt minimum 300 ember várakozott, és próbált bejutni. Olyan jó érzés volt elsétálni mellettük, és megmutatni a VIP jegyem a Securityseknek. Mintha egy hercegnő lettem volna. Az egyik biztonsági felragasztotta a csuklómra a VIPsek pink szalagját, és bekísért abba a terembe, ahol már páran várakoztak, ugyan olyan karszalaggal a kezükön, mint én. Egész menő hely volt. Kis asztalkák, és székek. Leültem az egyik asztalra, és figyeltem az izgatott lányokat, ahogy arról csivitelnek vajon hogy néznek majd ki a fiúk.

Az egyikük odajött hozzám, és felült mellém. Sokkal fiatalabbnak tűnt mint én, olyan 17 lehetett maximum.

-Sana vagyok. – Nézett rám. - Neked ki a biasod?

-DaYa, és DaeHyun a kedvencem. – Mosolyogtam rá. - És neked?

-Viccesen összeillik a nevetek. – Nevetett fel. – Én YoungJae táborát erősítem. Annyira vártam már, hogy megismerkedjek vérbeli Babykkel! És olyan jó, hogy a szüleim elengedtek ide. Annyira nagyon boldog vagyok!

-Én is örülök, hogy itt lehetek. – Fél szemmel láttam, ahogy nyílik az ajtó, és belép rajta egy fekete ruhás ember. Odakaptuk a fejünket. Sana egy „juj, jönnek!” sikkantás után leugrott az asztalról, és odaszaladt az ajtóhoz. Két Securitys után sorban megérkeztek. Yongguk, Himhan, DaeHyun, YoungJae, JongUp, és végül Zelo.

A lányok sikítozni kezdtek, vagy csak bámultak rájuk, mint akik még nem láttak embert. Vicces volt nézni őket. A B.A.P köszönt azzal a mutogatós, meghajolós köszönésükkel, aztán szétszéledtek. Mindenkivel beszéltek pár szót, aztán mentek tovább. Belemerültem abba a látványba, ahogy DaeHyun éppen megengedi az egyiküknek, hogy megölelje. Ahogy DaeHyun felnézett találkozott a tekintetünk.

Egy tenyér jelent meg a szemem előtt.

Ijedten hőköltem hátra, amin a mellettem lévő személy nevetni kezdett.

-Nem tudom mibe feledkeztél így bele DaYa Noona, de vicces fejet vágsz. – Kuncogott Zelo, és elém lépett. Felnéztem a bongyor szőke hajára, és valamiért a tészta jutott eszembe.

-Örülök, hogy emlékszel rám dongsaeng.

-Na… - Nyafogta. Első találkozásunkkor is azt kérte, hogy oppázzam. – Ne csináld! – Vágott kiskutyafejeket.

-Szia kicsi oppa! Tetszik a hajad. – Kuncogtam elégedett vigyorán. Beletúrt a szőke fürtjeibe, aztán ő is elnevette magát.

-Jó hogy itt vagy Noona. Érezd jól magad. Bocs, mennem kell. – Nézett körbe, mert páran felénk tartottak.

-Megölelhetlek? – Kérdeztem, mire vigyorogva bólintott. Feltérdeltem az asztalra, és megöleltem. Vicces volt, mert így sem értem fel a válláig.

-Majd dedikálásnál megadom hyung új számát ha kell. – Suttogta a fülembe, aztán elbúcsúzott, és elment.

Visszaültem rendesen az asztalra, és köszöntem az előttem ácsorgó Himchannak.

-Szia Channie oppa! – Erre elvigyorodott, majd végignézett rajtam.

-Hm, jól megnőttél dongsaeng! Igazán jó csaj lett belőled. – Kacsintott. Vágtam egy grimaszt, aztán megöleltem.

-Udvarolj a többieknek is. – Küldtem el. Felmutatta a hüvelykujjait, és odament egy másik rajongóhoz. Nemsokára YoungJae jött oda hozzám.

-Annyira ismerős vagy, de nem ugrik be a neved. – Tűnődött.

-DaYa vagyok. Szia Jae oppa! – Integettem, mire megvilágosodott.

-Örülök, hogy eljöttél. Van kedved selfizni egyet? – Vette elő a telefonját. Felült mellém, és mindketten a kamerába néztünk. Én csücsörítettem, ő meg vigyorgott.

-Köszi, tette el a telefonját. És…

-Oppa… - Lépett hozzánk Sana. A fiú rám nézett, és vágott egy „bocsi, mennem kell” fejet.

-Akkor érezd jól magad! – Lépett el tőlem.

-Fightling Jae oppa! – Integettem. Mosolyogva néztem, ahogy Sana is kér egy selfit tőle.

-Szia! JongUp vagyok! – Jött mellém Cheetos.

-Szia! DaYa. – Mosolyogtam rá.

-Ja, akkor te vagy… - Bólintott egy hatalmasat. – Idehívjam hyungot? – Nézett DaeHyunra, aki éppen selfizett két rajongójával.

-Hagyd csak, majd ha végzett idejön.

-Jó látni, hogy itt vagy, és nem tapadsz ránk mint egyesek. – Motyogta a végét. Aztán integett, és tovább ment a következő lányhoz.

Nemsokára Yongguk ült fel mellém az asztalra.

-Te csak ülsz itt, a többiek meg megbolondulnak. – Morogta. – Hogy érzed magad?

-Kiválóan. – Mosolyogtam rá. – És te?

-Kibírhatóan. – Vont vállat vigyorogva. – De azt hiszem én megyek is.

Arra néztem, amerre ő, és DaeHyunt láttam közeledni. Yongguk lelépett.

DaeHyun megállt előttem. Először csak a mellkasát láttam, aztán a csillogó szemébe néztem.

-Szia oppa. – Suttogtam. Erre elvigyorodott, és rám kacsintott.

-Örülök hogy végre találkozunk DaYa. – Olyan kedvesen ejtette ki ezeket a szavakat… Felnéztem a hajára, és én is elvigyorodtam.

-Jó a hajad. Jobban áll, mint az az ezüstszürke.

-Na! Ne kritizáld a séróm! – Kérte ki magának, de a szemén láttam, hogy ő is nevet.

-Csak az igazságot közöltem. – Vontam vállat. – Oppa! – Néztem fel rá olyan „nagyon légyszi” arccal. – Megölelhetlek?

-Hát… - Gondolkodott el. Leugrottam az asztalról, és gyorsan átkaroltam a derekát. Neki sem értem a válláig sem. Hurrá, éljen a 162 cm!

-Milyen pici vagy. – Kuncogott.

-Te nőttél nagyra. – Morogtam vissza.

-Fiúk, lejárt az időtök! – Hallottuk a maneggerük hangját. DaeHyun elengedett, és utoljára rám mosolygott, aztán odament a többiekhez, akik már az ajtóban gyülekeztek.

-A koncerten és a dedikáláson találkozunk! – Integetett Himchan, aztán elköszöntek, és kimentek.

Minket, a rajongókat betereltek a koncertcsarnokba, a színpad elé. Leültünk a székekre. Nagyon menő hely volt, mindent lehetett látni onnan, főként a színpadot, mert az az orrunk előtt volt. Sana kettővel mellettem ült, és csillogó szemekkel leste a színpadot. Pedig még tök sötét volt. A kiscsaj igazi fangirl.

Beengedték a simajegyeseket is, a hátsó sorokba, aztán 20 perc múlva kezdődött a koncert. A Warrior-ral kezdtek. Végigsikongattuk a számot, és közben legyeztünk a kezünkkel.

Aztán bemutatkoztak, és mondtak pár szót. Megköszönték, hogy eljöttünk, és  megtudtuk (sokadjára is) hogy nagyon szeretnek minket.

Utána az One Shot, a Good Bye, és a Badman következett. Kis pihenőt tartottak. Ittak, és közben bemutatták YoungJae kedvenc szokásait. A „kis” makne majdnem meg lett verve, mert megmutatta, hogy a hyungja hogy issza a kávét.

Aztán elénekelték a B.A.B.Y-t, a No Mercy-t, és a kedvencemet, a Dancing In The Rain-t.

Ámulva néztem, ahogy izzadnak a színpadon, és persze oppát, ahogy énekel táncolás közben. Olyan sokat fejlődött a tudása! Olyan remek idol lett! És nagyon is jól néz ki.

Kibírnám ha többet találkoznánk.

Megint pihentek egy kicsit, aztán Yongguk és DaeHyun elrappelte/ elénekelte az I Remember-t. Annyira jó hangja van DaeHyunnak! És még rappelni is tud, és Whoa! Kitört belőlem a fangirl. Ugyan úgy sikítoztam a többiekkel végig az egészet, és kántáltam a Fanmeetinget. Annyira jó érzés volt bíztatni őket!

A szervezők behoztak egy tortát is nekik, mait valamelyik rajongó készített. A fiúknak táncolniuk kellett érte, de megkapták, és kézzel benyomták ez egészet. Egymást kenték össze a habbal. Vicces volt. Kaptak törölközőket, úgyhogy tisztára mosakodtak utána. Beszélgettek velünk, és vicces feladatokat kaptunk. Például amikor Zelo rámutat valakire annak a rajongói kiabálják a nevét. De olyan gyorsan mutogatott, hogy összekeveredtek a nevek. Ők is jót derültek ezen.

Később elköszöntek, aztán lementek a színpadról.

Minket pedig átkísértek a dedikálás helyszínére. A VIPseket előre állították, a többieket pedig sorba mögénk.

Nemsokára megérkeztek a srácok, beültek a székekbe, az emelvényre, a Securitysek pedig felengedték az első VIPseket. Kezet fogtak, meg mondtak pár szót, aztán lementek a másik oldalon, és számukra vége is volt mindennek. Kezükben az aláíratott CDkkel és poszterekkel mentek haza.

Úgy 20 percen belül rám is sor került.

Yongguk mosolyogva írta alá nekem a CDt, amit otthonról hotztam, és a másikat is, meg a posztert is, amiket a VIP jegy mellé kaptam.

-Vigyázz magadra DaYa! – Adta a kezembe a dolgokat. HimChanhoz kicsit várnom kellett, mert ő még az előttem lévő lánnyal beszélgetett. Aztán rám is sor került. Aláírta a CDket, és a posztert is.

-Majd elhívlak randira. – Vigyorgott, mire a mellette ülő laeder meglökte a vállát.

-Miért Hyung? – Röhögött fel Himchan.

-Köszönöm Channie oppa! – Szedtem össze a cuccaim, és továbbmentem DaeHyunhoz.

-Jó újra látni téged. – Mosolyogott miközben dedikált nekem. Előhúzott valamit még az asztal alól, és arra is írt valamit. Aztán összefogta, és a kezembe nyomta.

-Legyél jó Baby! – Köszönt el.

-Az leszek. – Ígértem meg, mire elmosolyodott.

-Lám, lám! Azt hittem csak álmodok, amikor láttalak a koncerten. – Írta alá a dolgaimat YoungJae. A DaeHyuntól kapott CDn lévő írást is elolvasta, aztán vigyorogva írt rá, aztán a kezembe nyomta.

-Köszönöm Jae oppa!

-Szívesen, gyere máskor is!

-Megpróbálok! – JongUp is jót derült a DaeHyuntól kapott CDn, és ő is írt rá valamit.

-Kinek címezzem? – Kérdezte, mikor aláírta a poszterem.

-Nekem? – Kérdeztem vissza, mire az aláírása alá írt még.

-Örülök, hogy itt voltál. – Búcsúzott el tőlem. Zelohoz léptem, és elé raktam a holmijaim. Nem tudom mit írogattak arra a CDre, deZelo is nevetve firkált még rá. Aztán dedikálta a poszterem, és a másik két CDt is. Végül egy kis képet húzott elő az asztal alól és arra is firkált valamit.

-Köszönöm, hogy eljöttél! Vigyázz magadra, és várunk következő koncertünkre is! – Mosolygott miközben átadta a három CDt, a posztert, meg a sztárfotót magáról.

A Securitysek kitessékeltek a teremből. Táskámba raktam a kapott dolgokat, és kifelé indultam.

Megkerestem a mosdót, gyorsan elvégeztem a dolgom, aztán felhívtam apát, hogy vége, és indulok haza.

*

Otthon aztán megmutattam neki mit kaptam a fiúktól.

-És DaeHyun? – Kérdezte hamiskás mosollyal.

-Hát… Rendes volt. – Vontam vállat.

-Ennek örülök. De most már késő van. Aludj jól kicsi tündérke! – Adott egy puszit a homlokomra, aztán felküldött a szobámba.

Kitettem a posztert a plafonra, DaeHyun mellé.

Az aláírások mellett volt még egy csomó „Cuki DaYa-nak” felirat, és smiley. DaeHyun feje mellé egy gondolatbuborékot rajzol valamelyik trollgyerek, amibe beleírták a nevemet, és egy hatalmas szívet.

A Warrior albumot, és a First Sensibility-t felraktam a gyűjteményembe. És elolvastam mit írtak rá arra a bizonyos Stop It CDre a fiatalabbak:

„Sajnálom, hogy elhanyagoltalak, és hogy nem foglalkoztam veled. Remélem azért nem haragszol rám, és találkozunk még! A CDt pedig mindenképp hallgasd meg este!” D.H.

„Igazából azt sajnálja, hogy nem mert randira hívni” Y.J.

„Szerintem már a leánykérést is megszervezte, csak nem meri bevallani” J.U.

„Ne higgy nekik Noona! Hyung oda van érted, csak nem meri bevallani” Zelo : )

A kis fényképre pedig Zelo egy telefonszámot írt.

„Majd hívd fel, ha hazaértél!”

Kinyitottam a Stop It albumot, hogy berakjam a gépbe, és elalvás előtt azt hallgassam. A CD felett egy fehér papírlapot találtam. Letettem az íróasztalra a tokot, és széthajtogattam a papírt.

„Drága dongsaengem! Sanjálom, hogy mostanában nem foglalkoztam veled, de ha számít valamit, akkor holnap találkozhatunk délután, mert szabadnaposak leszünk. Mondjuk a kedvenc kávézónkban 6-körül. Ha nem jössz el, akkor tudni fogom, hogy ne keresselek többet. DaeHyun”

~Folyt. köv.~