LONELIY and Jimin (of Bangtan Boys; One Shot)

Ezzel a kis szösszenettel szeretnék mindenkinek Boldog Karácsonyt kívánni (előre is)! Tudom, a téma nem túl karácsonyi, de nem spoilerezek, jó olvasást! :)

Byul Woo

Vörös.

Mindenkinek a szerelem jut eszébe, vagy a karácsony, szívek, rózsák, és a sok csillogó-vilogó dísz a fenyőfán.

Nekem nem.

A vörös számomra a vért, a halált jelképezi.

Fél éve történt. Szemtanúja voltam annak, ahogy a szüleim és a testvérem elvéreznek egy baleset során.

Egyedül maradtam.

Igaz, már majdnem betöltöttem a huszonhármat, de ennyire hirtelen, a szüleim támogatása nélkül fenekestül felfordult az a csendes, boldog életem.

Az egyetem mellett régen is dolgoztam, de onnan kirúgtak mert a teljesítőképességem legalján voltam, így egy bárban tudtam csak elhelyezkedni. A munkaidőm nyolctól a hajnali zárásig tartott, és mint pultos adogattam ki az amúgy is részeg embereknek az italokat. Undorító egy munka, de valamiből meg kell élnem.

Nem igazán tetszett ez az élet, de kénytelen voltam beletörődni, hogy így kell tennem. Ha nem dolgozok valahol nem tudom kifizetni annak a pici lakásnak a számláit, ahová költöztem. Utolsó évemben meg nem akartam otthagyni az egyetemet sem, ha már addig eljutottam.

Nagyjából három órát aludtam, mielőtt elindultam volna a suliba. A sok előadás meghallgatása után, a szokásostól eltérően délben végeztem, így még haza tudtam menni tanulni.

Hatkor indulnom kellett a bárba. Persze a lakhelyemhez, vagy az iskolámhoz közel nem találtam állást, így a város másik felébe kell átjárnom tömegközlekedéssel.

A munkahelyemre érve felvettem az egyenruhát, amiben eléggé utcalányként éreztem magam, majd beálltam a nem túl kényelmes tűsarkúban a pult mögé.

Nemsokára megérkeztek az első vendégek.

Nem voltam meglepődve, mikor a fiatalabbak azonnal jöttek hozzám egy-egy italra, miközben próbáltak rábeszélni arra, hogy igyak velük. Megszokott volt ez az ügy, és tudtam, hogy kikre számíthatok.

-Na, semmi bajod nem lesz! Mitől félsz? - Kacsintott rám az egyik vörös hajú díszpáva, akiről ordított, hogy mindent azért csinál, mert azt hiszi hogy ezzel ő a nagymenő. És amúgy is, minimum 6 évvel fiatalabb volt nálam.

-Munkaidőn belül nem ihatok. - Jelentettem ki, majd fordultam a következő társasághoz, akik rendeltek.

Már azt hittem, hogy eltakarodott a vöröske, és csapata, akiktől kezdtem rosszul lenni, mivel köztudottan gyűlöltem a vöröset, de nem. Ugyan azzal a pofátlan vigyorral ültek a székeken, és próbáltak szépíteni azon, hogy amúgy tanulniuk kéne otthon, mint minden normális diáknak 16-17 éves korában.

Hallgattam még egy darabig a hülyeségeiket, aztán, mikor már le akartak fizetni, hogy igyak velük, intettem az egyik biztonságinak, aki a segítségemre sietett.

A fiatal őr narancssárga hajú, alacsony termetű (nálam persze magasabb, de azt nem is olyan nehéz) volt, aki inkább hasonlított egy ártatlan kisfiúra, mint biztonsági őrre. Knoe állítása szerint ez a férfi egy igazi buldog. Ám valamennyi valóságalapja lehet a koleganőm meséinek erről a fickóról, mivel Knoe elég sokat randizgat a biztonsági őrökkel a bárból.

Miután kiüldözte, és kiokította a pávasereget, és remélem főleg a vöröskét, visszajött a pulthoz, és a mögöttem lévő falnak dőlt.

-Nem mész vissza az ajtóhoz? - Néztem hátra rá, miközben az egyik vendégnek pohárba öntöttem a rendelt italt.

-Úgy érzem, itt nagyobb szükség van rám. - Nézett körbe összehúzott szemekkel a tömegen.

Egy vállrántás után kiadtam az italt, majd vettem is fel a következő rendelést.

Tíz-tizenegy felé már mindenki részeg volt, aki a pult körül ácsorgott, és egyik részeg jobban ordibált, mint a másik, hogy szolgáljam ki. Ezen csak az első alkalommal akadtam fenn, aznap rendesen folytattam a munkámat. Bár Knoet hiányoltam, hogy nem segít kiszolgálni a sok iszákos fazont, azért örültem, hogy a biztonsági őr ott volt mögöttem, és rendezkedett, ha valaki átlépte azt a bizonyos határt.

Az óra már éjfél felé közeledett.

Már kezdett fájni a lábam a cipőben, mert nagyon sokan voltak, és nem tudtam leülni egy percre sem. És mivel a koleganőm még mindig nem érkezett meg, egyetlen percre sem tudtam kihúzni magam a munka alól.

Mire végeztünk már alig álltam a lábamon.

Csak leültem az öltözőben, lerúgtam a cipőmet, és bambultam magam elé.

Egy sóhaj kíséretében összefogtam valami béna copfba a hajam, majd lassan öltözni kezdtem. Elraktam a ribancos ruhát a szekrénybe a magassarkúval együtt, majd leültem a pici tükörrel a kezemben a padra, és lemostam a sminkem.

A cipőmet húztam fel, mikor pár koppanás után a fiatal biztonsági őr lépett be az ajtón. Felnéztem rá, majd mivel nem szólt semmit, újra a cipőm felé fordultam. Bekötöttem a fűzőket, majd feltápászkodtam, és a vállamra vettem a kabátom. Végül fáradtan a férfire néztem.

-Miben szeretnél? - Szólaltam meg végül.

-Rám osztották a zárást. - Sóhajtott, majd odébb állt. - Gyere ki, ha készen vagy. - Indult a hátsó ajtó felé. Felkaptam a táskám, és utána mentem.

-Jóéjt! - Köszöntem el tőle, mikor elmentem mellette, és a metrólejáró felé indultam, ahol néhány részeg alak iszogatott és kiabált valamit.

-Elvigyelek? - Állított meg a férfi hangja.

Lassan visszafordultam, ő pedig a zsebébe csúsztatta a bár kulcsát, és egy másikat vett elő.

-Nem tudom, merre laksz, de szívesen hazaviszlek. - Állt meg egy ezüstszürke autó mellett.

A kocsira néztem, aztán, ahogy gondolom kinyitotta a kocsit, fehér fény villant fel. A férfi haját hirtelen vörösnek láttam, aztán elvakított két hideg fehér fényszóró. Magam előtt láttam a kishúgom kitágult pupilláit, aztán a falfehér, élettelen arcát, és éreztem, ahogy a karomon folyik a szüleim vére, keveredve a saját véremmel.

Hányinger fogott el, és forogni kezdett velem az egész világ.

Újra és újra hallottam a testvérem sikítását, ahogyan anya kiabál valami, és hallottam a saját félelemtől remegő hangomat, ahogy a testvéremre kiabáltam, hogy ne merjen meghalni.

Utoljára még bevillant apa véráztatta arca is, majd belezuhantam a teljes sötétségbe.

~

Pihenésemet a baleset óta folyton rémálmok kísérték, és volt egy időszak, amikor nem mertem aludni, annyira féltem tőlük.

De akkor nem. Úgy éreztem, biztonságban vagyok, hogy valaki megvéd. Hogy valaki van mellettem.

Lassan nyitottam ki a szemem, és fátyolos tekintettel néztem a világoskék plafonra. A lámpa a fejem felett nem világított, mégis fényben úszott az egész helyiség.

Felültem, és a csuklómon lévő órára néztem.

Hatalmasakat pislogtam, amikor megláttam, hogy a mutatók mit jeleznek: tíz perc múlva az egyetemen kellett volna lennem.

A csuklómról a tekintetem az engem fedő szürke takaróra csúszott, majd félve néztem körbe a szobában. Abban biztos voltam, hogy ez nem az otthonom, és abban reménykedtem, hogy csak egy rossz rémálom.

A falak olyan világoskékek voltak, mint a plafon is, a pici helyiségbe pedig egy nagy fehér függönyös ablakon keresztül tódult be a fény.

Szőnyeg nem volt a parkettás, tisztának tűnő padlón, így óvatosan tettem le a lábam rá. Mintha bármelyik pillanatban összetörhetett volna, mint egy vékony üvegtábla.

Ledobtam magamról a takarót, és a fájós bokáimat megterhelve felálltam. A fájdalom belemart a lábamba, így tudatosult bennem hogy ébren vagyok. Rengeteg kérdés kavargott bennem, például hogy hol vagyok, hogyan kerültem ide, és egyebek.

Nem akartam sokáig maradni, mégis megtorpantam az egyik falhoz simuló szekrény mellett, aminek polcain könyvek sorakoztak. Egy fotó, amin egy idősebb férfi átkarol egy nőt, előttük pedig két fiú mosolyog a kamerába. Egy család. Egy igazi család.

Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe, így elfordultam a képtől, és a kijáratot keresve indultam el egy véletlenszerű irányba.

Kulcszörgést hallottam a hátam mögül, majd ahogy egy ajtó kinyílik. A megérkező egy félmosollyal nyugtázta, hogy ébren vagyok, majd letette a kezében szorongatott kiskutyát. Az állat azonnal odaszaladt hozzám, és körbe-körbe kezdett rohangálni a lábam körül.

-Szeret téged. - Jelentette ki a férfi, mire lefagytam. Lassan közelebb jött hozzám, miközben egy félmosoly játszott az arcán. Nem nézett a szemembe, végig a töpszli kutyát figyelte, aki a mellső lábaival a térdemre támaszkodva szaglászta az ujjaim hegyét.

Félszegen megsimítottam az állat fejét, mire az megnyalta a tenyerem.

-Jobban vagy? - Guggolt le a kutyához a gazdája, és az ölébe véve dögönyözni kezdte az állat fejét.

-Azt hiszem... - Motyogtam.

-Tegnap elég rosszul néztél ki, mikor összeestél. - Ült le a kanapéra a kutyával, odébb rakva a szürke takarót.

-Hogy? - Értetlenkedtem, és felé fordultam.

-Nem emlékszel rá? - Nézett fel rám aggódó arccal. Lassan megráztam a fejem, majd a pólóm sarkát kezdtem piszkálni.

-Beteg vagy? - Kérdezte, miközben letette a kutyát a kanapéra, és odasétált elém. A homlokomra tette a kezét, majd megrázta a fejét. - Nincs lázad.

-Mi történt velem? - Léptem egyet hátra, mert úgy éreztem túl közel vagyunk egymáshoz.

-Megkérdeztem hogy elvigyelek-e haza, mire olyan rémült tekintettel néztél rám, mintha szellemet láttál volna, majd összeestél. Mivel nem tudtam, hogy mi bajod elhoztalak ide. A szomszédom orvos, és azt mondta, hogy nincs nagy baj, csak pihenned kell. - Mondta lassan. - Sokszor történt már ilyen? - Szólalt meg kis idő múlva ismét.

-Valószínűleg nem ez az első. - Meg kellett köszörülnöm a mondandóm közben a torkom, mert a hang alig akart kijönni rajta.

-Ez valami rohamszerű, vagy állandó jellegű dolog? - Kérdezősködött tovább, de a mondata a levegőben lebegett. Jobbnak láttam elhátrálni, és eltűnni onnan.

-Köszönöm, hogy vigyáztál rám... - Kezdtem, és összehúztam magamon a pulóverem. - De mennem kell.

-Biztosan jól vagy? - Mért végig a férfi, amolyan "nem hiszek neked" tekintettel.

-Mindent köszönök. - Indultam a kijárat felé, vagyis amerre azt sejtettem. A fogason megtaláltam a kabátom, és miután felvettem a cipőmet is felnéztem a falnak dőlő férfire.

-Tényleg köszönöm. - Hajoltam meg, majd a kijárta felé indultam, ami szerencsémre nyitva volt.

-Este találkozunk. - Szólt még utánam a férfi, majd becsuktam az ajtót.

Mivel liftet nem találtam a fájós lábammal lépcsőztem le a sokadik emeletről.

Az utcán a telefonom segítségével navigáltam el magam a metróig, amivel haza tudtam menni, mivel az egyetemről már amúgy is elkéstem, és mire odaértem volna már rég vége az okításnak.

A saját kis barlangomba érve realizálódott bennem, hogy a férfi lakása sokkal otthonosabb, mint az én még minibb, és szegényes berendezésű lakásnak nevezendő szobám.

Az asztalnál való tanulás után ettem pár falatot, majd felöltöztem, és indulhattam is a bárba.

Aznap szerencsére Knoe is ott volt, de a narancssárga hajú biztonsági őr végig ott állt mögöttünk a falnak támaszkodva, mintha ő lett volna az őrzőnk.

Rendezkedett, ha kellett.

Knoe, mikor éppen nem volt mögöttünk az érintett férfi, mert a kijárat felé tessékelt valakiket odaszólt nekem.

-JiMin mióta nem az ajtóban áll? - Kérdezte, miközben kiadta a csőcseléknek az italokat.

-Ki? - Néztem körbe, mert nem tudtam kire érti.

-A biztiboy, aki itt áll mögöttünk. - Jelentette ki a lány.

-Tegnap óta. - Vontam meg a vállam.

-Tudom hogy jó seggem van, de ennyire azért nem kell bámulni. - Ingatta a fejét, majd a műkörmös kezeivel megérintette a hátam. - De az is lehet, hogy téged bámul ennyire. Mit gondolsz?

-Engem csak az érdekel, hogy a részeg fazonok ne lépjék át a határt. - Vontam újfent vállat, mire kissé lecsúszott a felsőm pántja, amit gyorsan visszaigazítottam a helyére.

Knoe felnevetett, majd a vendégek elé rakta az italokat.

A lábam kezdte magát megadni, így kértem egy pár perces szünetet a munkatársamtól, és kimentem az öltözőbe. A hátamra terítettem a pulcsimat, és lerúgtam a cipőimet.

A hátam mögött lévő falnak döntöttem a fejem, és lehunytam a szemem.

A bentről kiszűrődő zene olyan tompának, és messzinek tűnt, mintha egy burokban lettem volna. Lépéseket hallottam, mire felnyitottam a pilláimat.

-Minden rendben? - Állt meg az ajtóban a narancssárga hajú férfi aggódó arccal.

Aprót bólintottam. Sóhajtva az órámra néztem. Letelt az a kis pihenőm. Felhúztam a cipőimet, ledobtam a pulcsim, és a férfi mellett elsurranva indultam vissza a pulthoz.

De nem a terveim szerint alakult minden.

A férfi elkapta a csuklóm, és visszarántott.

-Ha kérdeznek, miért nem válaszolsz? - Kérdezte kissé hangosabban, mint kellett volna.

Nem akarom megosztani veled az életem. Akartam volna mondani, de nem jött ki hang a torkomon.

-Csak segíteni akarok. - Lökött a falnak, ami eléggé fájt. - Nem tudom miért... Valamiért olyan érzésem van veled kapcsolatban, hogy nagyobb terheket cipelsz, mint kellene.

-Köszönöm, de kérlek, ne avatkozz bele az életembe. - Húztam ki a csuklómat a szorításából. Elléptem a hideg faltól. - Köszönöm, hogy foglalkozol velem, de hagyjuk az egészet. - Kértem, és visszamentem a pulthoz.

Knoe nem kérdezett semmit, csak tette a dolgát mellettem, néha dúdolta azokat a dalokat, amiket a DJ üvöltetett, és kétszer is elkéredzkedett cigizni a hátsó ajtóhoz.

A biztonsági őr meg visszaállt mögénk, és tette a dolgát, ha kellett.

Mivel Knoe elvállalta, hogy majd ő zár, előbb szabadultam.

Hazaérve bedőltem az ágyamba, és elaludtam.

Ám a rémálmaim úgy gondolták, hogy nem vagyok nélkülük elég jó, így rengetegszer felébredtem az éjszaka során, és már visszaaludni sem mertem. Elővettem a tanulnivalót, és azt magoltam addig, míg el nem kellett indulnom otthonról.

~

A sorom továbbra sem ment valami fényesen. Az egyetem elvégzése után több helyre is beadtam az életrajzom, de csak egy étterembe vettek fel a konyhába.

Így nappal az étteremben mosogattam, este pedig a bárban voltam a pultnál.

A spórolt pénzemet meg egyre csak gyűjtögettem, hogy elvégezhessek egy képzést, ami arra a munkahelyre kellett, ahová menni szerettem volna.

Egy kisállaton is gondolkodtam, meg azon, hogy valahogy otthonosabbá teszem a lakásom, de nem igazán sikerült. Mindig az akadályozott meg ezekben, hogy a kisállattal valószínűleg nem tudnék eleget foglalkozni, a lakásba meg csak aludni jártam, és el akartam onnan költözni, mert a házmester mindig zaklatott, ha éppen otthon voltam, hogy ki fog rakni, ha nem jelenek meg az általa szervezett nagymama partykon.

Egyik nap az étterem felé menet láttam egy hirdetést, amitől kihagyott egyet a szívem. Azonnal felírtam a számot, és amint kiértem az aluljáróból tárcsáztam is.

Egy kedves nő vette fel, és megbeszéltük, hogy következő nap elmegyek hozzájuk. Nagyon boldog voltam, mert úgy éreztem ez a munka lesz nekem való, és végre kitörhetek abból az őrült mókuskerékből, amiben már egy éve szenvedtem körbe-körbe.

A konyhafőnök meglepetésére életemben először dudorászva mosogattam el a sok koszos edényt, amit a többiek is kissé furcsán néztek, de nem igazán érdekelt a véleményük.

Knoet is sikerült meglepnem egy mosollyal, ami miatt egész este kérdezgetett, de nem mondtam neki semmit.

A kedves JiMin, akinek közben fekete lett a haja, is elég érdekesen nézett rám, mikor az egyik részeg fazont kitette, és visszaérve a pulthoz azt tapasztalhatta, hogy az életben egyszer megköszönöm a tevékenykedését, még ha az a munkája is.

Másnap nem is mentem be az étterembe, hanem kissé kicsípve magam a megbeszélt helyszínre mentem.

A toronyház kilencedik emeletén helyezkedett el a stúdió, ahová mennem kellett.

A fotós asszisztense korházba került, így üresedett meg az állás.

Szerencsémre megtaláltam a liftet, így nem kellett lépcsőznöm. A kis kabin tükrében megigazítottam a hajam, és lesimítottam a blúzomat is.

A tizenkilencediken megkerestem azt az ajtót, ami mögött a jövőm egy reménysugara rejlett. Izgatottan kopogtam be, ám egy nem várt alak nyitott ajtót.

Pár másodpercig csak kikerekedett szemekkel bámultunk egymásra, majd erőt véve magamon megszólaltam.

-Az állásinterjúra jöttem Mr. Seohoz.

JiMin bólogatni kezdett, majd egy zavart "persze, persze, tudhattam volna" után kitárta az ajtót, hogy besétálhassak a terembe.

-Erre gyere! - Intett, és miután becsukta a folyosóra vezető ajtót, egy másik felé indult, én pedig követtem, miközben körbenéztem a helyen. A barackszínű falakat néhol ablakok törték meg, és az egész terem fényárban úszott. Az egyik fal elé lámpák és egy nagy vászon volt állítva, egy másikon pedig szépen bekeretezett fotók sorakoztak.

A férfi előttem kinyitott egy ajtót, majd betessékelt.

A sötétített teremben egy nagy kivilágított vászon elé állított embereket éppen egy egyenes hátú, idősödő férfi fotózta.

-Szóval itt szeretnél dolgozni. - Törte meg a mellettem álló hangja az elmélkedésemet miszerint az egyik modell túl árnyékos helyen áll, és nem lesz szép a fotó.

-Igen. - Válaszoltam határozottan. A férfi arra tipikus félmosolyára húzta a száját.

-Akkor, amíg Mr. Seo el van foglalva, körbevezetlek... - Indult el a sok ruhaállvány mellett álló csíptetős mappás nő felé.

-JiMin-ah, húzd lejjebb a hetes lámpát! - Szólalt meg a fotós, Mr. Seo a kamerája mögül, mire a férfi elnézést kért, és egy asztalhoz lépett, ahol rengeteg tekerős gomb, és kapcsoló sorakozott, majd rutinosan lejjebb kapcsolta a lámpát.

Ám a fotósnak még valami nem volt jó, így a férfi egy időre elfoglalt volt.

Körbelestem a teremben, majd megakadt a tekintetem a nőn.

-Jó napot! - Hajoltam meg előtte, mire ő mosolyogva biccentett egyet.

-Szóval te lennél az asszisztens jelölt. - Mosolygott töretlenül a nő. Kissé értetlenül nézhettem rá, mert felnevetett. - Velem beszéltél telefonon. Mrs. Jun vagyok.

-Loa HoNely. - Mutatkoztam be, bár már tudta a nevem, ahogy én is az övét.

-Annyira ismerős nekem ez a Loa név... - Ingatta a fejét. - Tegnap is gondolkodtam rajta. A szüleidet ismerhetem?

-Apukám egy újságnál dolgozott, anyukám pedig rádiós volt.

-Ó, értem. - Bólogatott, aztán hirtelen az arca elkomorult. - Annyira sajnálom! Nagyon megrázó lehetett. Szegénykém... Ilyen fiatalon...

-Miről van szó? - Lépett mellénk a fekete hajú férfi.

-JiMin-ah, szerintem megtaláltuk a megfelelő asszisztenst, úgyhogy küld el a többieket. - Nézett rá az ahjumma.

A férfi először a nőre, majd rám nézett. Végül arra a féloldalas mosolyra húzta a száját, és elment, miután megpaskolta a vállam.

Miután a modellek elmentek Mr. Seo elmondta mi lesz a munkám, és miután kitöltöttem a papírokat, és mindent aláírtam neki is kezdhettem a munkának. Mrs. Jun elmagyarázta a dolgokat, amik nagyon fontosak voltak, a többit rám bízta, és hazament. JiMin ottmaradt velem, és segített, ha valamit nem tudtam.

Ebédszünetben Mr. Seonak el kellett mennie valahová, így ketten maradtunk a fiatal férfivel a nagy stúdióban. Míg ő a székeket pakolta össze én a ruhákat tettem a helyükre.

-Loneliy... - Ment el mellettem két székkel a kezében. Olyan édesen ejtette ki a nevem, hogy összeszorulta szívem. Fogalmam sem volt, hogy miért volt rám ilyen hatással a férfi.

-Igen? - Fordultam felé.

-Most, hogy itt dolgozol, ott fogod hagyni a bárt? - Érdeklődött.

Igazából... Mindig is úgy terveztem, hogy amint lehet otthagyom azt a büdös porfészket, de akkor nem tudtam felelni neki.

-Még nem tudom. - Vontam vállat egy idő után.

-Én a helyedben azt tenném. - Állt meg mögöttem a férfi.

-Még kitalálom. - Sóhajtottam, és betettem a szekrénybe a következő fogason lógó ruhát.

JiMin kiment a teremből, így egyedül maradtam. szépen sorban pakoltam össze a ruhákat, és a cipőket. Közben kattogott az agyam a báron.

Annyira elgondolkodtam, hogy nem is vettem észre, amikor a férfi visszatért.

-És hogy vagy mostanában? - Kérdezte a hátam mögül, mire összerezzentem, és majdnem leejtettem a ruhát földre.

-Kibírhatóan. - Fordultam hátra hozzá, miután az utolsó ruhadarabot is beraktam a szekrénybe, és elhúzva a tolóajtót bezártam őket oda.

A férfi felém nyújtott egy pohárkát, amiben forró tea volt.

-Köszönöm. - Vettem el tőle, majd belekortyoltam az italba, ami azonnal felmelegített.

-Csinos vagy. - Mért végig. - Jól áll a kék. - Utalt a világoskék pulóveremre.

Nem tudom miért, de kissé belepirultam a dicséretbe, és arcomat elrejtettem a papírpohár mögé.

A baleset óta mindig fekete-fehérben jártam, és csak a bárban volt rajtam a rikító kék felső, amit mindig is utáltam. Ám aznap reggel maikor felöltöztem, és belenéztem a tükörbe úgy éreztem nem lesz jó ha teljesen fehérben leszek. A szekrényem alján találtam ezt a  világoskék pulcsit, amit végül magamra vettem. Az az egyetlen színfolt volt az egész lényemben. És boldog voltam, hogy valakinek feltűnt.

~

Pár nappal később sikerült döntésre jutnom a többi állásommal kapcsolatban. Az étteremből kiléptem, a bár pedig... Este Knoe felhívott, hogy bezáratta a hatóság, mert valami illegális árut találtak a főnöknél.

Így kezdtem el dolgozni a fotóstúdióban. Egyszerűen imádtam ott a munkám. Csodás fotók születtek, és mindenki kedves volt velem. És ott volt JiMin, az egyetlen barátom.

Nem avattam bele az életembe, még mindig képtelen voltam beszélni bárkinek arról a napról, a rémálmaimról. De a férfi mindig aranyos volt velem, nem erőltetett semmit, és sokszor mentünk el együtt teázni, vagy ebédelni. rengetegszer rákérdezett arra, hogy jól vagyok-e, de mindig megnyugtattam, hogy minden rendben van velem. Ami persze nem volt teljesen igaz, de próbáltam elfelejteni a múltat, ami soha nem ment könnyen, de reméltem, hogy majd egyszer sikerül.

Annak viszont örültem, hogy mindenféle programokat talált ki, ami elvonta a figyelmem a rémálmaimról, és emiatt voltak olyan napok, amikor nem kergettek azok a képek a múltamból. Egyszer például, munka után az öccsével elmentünk egy robotos filmre. Nekem annyira nem jött be a történet, de ők ketten nagyon élvezték, és végül is rettentően jól szórakoztunk.

Sikerült elköltöznöm is. Abból a miniatűr, lepukkant lakásból egy valamivel tágasabb, kicsit otthonosabb helyre tudtam költözni. De lehet, hogy csak azért tűnt otthonosabbnak, mert egy kis színt is vittem bele. Bár a bútorok zöme fekete, vagy fehér volt, a falakat halványlilára festettem, és függönyöket is tettem az ablakokra. Fotókat csak a munkahelyemről szereztem, mivel JiMin készségesen sokszorosította azokat a fotókat, amik mindkettőnknek tetszettek. A családomról voltak képeim, de elrejtettem őket egy szekrény mélyére, mert féltem az emlékektől.

Egyik nap egy énekes jött fotózásra. Már a kezdetekkor unszimpatikus volt, valószínűleg a lenéző grimasza miatt. Vagy mert a haját dobálva lépkedett a minimum húszcentis sarkaival végig a padlón, ami emiatt annyira kopogott, hogy attól féltem összetörik.

JiMin, aki szintén ott dolgozott Mr. Seo segítőjeként könnyen elvarázsolta a nőt a mosolyával, de nekem nem ment. Engem kezdettől fogva utált.

Míg állítgattam a fényeket Mr. Seo utasításai szerint a stylistja felöltöztette a nagyságos énekesnőt. Nem figyeltem, hogy milyen ruhát vett fel, mert engem őszintén, kicsit sem érdekelt.

Aztán bevonult a vászon elé a rivaldafénybe. Fél szememmel láttam ahogy az egyik lámpa elkezd dőlni, aztán valami vörös anyag hullámzást.

Lesokkoltam és csak álltam ott. A lámpa dőlése közben a szemembe villant. Hirtelen fény, vörös hullámzás...

A húgom sikolyai, a rengeteg vér, anya hangja, a fehér, élettelen arcok...

Ahogy a karomban tartom a kistestvérem az élettelen testét, és ahogy zokogok a mentőautóban. Újra és újra lejátszódott előttem. Éreztem, ahogy elgyengülök, megjelent a hányingerem, forgott velem a világ.

Végül elnyelt a kegyes sötétség, melyben már nem voltak rémálmok.

~

Egy ismerős-ismeretlen helyen ébredtem. A világoskék plafon, a puha takaró ismerős érzés volt. Az viszont furcsa volt, hogy mintha egy melegítőpárna lett volna a karomon.

Ahogy felültem homályosan látva nyugtáztam magamban, hogy JiMin újfent gondoskodott rólam. A házigazdának nyomát sem láttam, ám a kisállata amint meglátta, hogy ébren vagyok a nyakamba ugrott, és az arcomat kezdte nyalogatni, meg az orrával bökdösni.

Annyira aranyos volt, hogy nem bírtam megállni nevetés nélkül, és hagytam, hogy ő is aprókat vakkantgatva velem örüljön.

Biztonságban éreztem magam, és boldognak.

-Nem is köszönsz nekem?! - Hallottam JiMin felháborodott hangját, amit nagy valószínűséggel megjátszott, mert az arcán a szokásos mosolya pihent. A kis fehér kutya odaszaladt az ajtófélfának dőlő férfihez, és leült előtte, várva, hogy a gazdája a kezébe vegye.

Nem kellett sokat várnia, hogy gazdája teljesítse kívánságát. A férfi ezután helyet foglalt mellettem a kutyával.

-Azt kellene kérdeznem, hogy jól vagy-e, de tudom a válaszod. - Vakargatta a kutya fejét JiMin.

-Igen, így van. Sokkal jobban vagyok. - Jelentettem ki.

Aggódó arccal rám nézett, aztán leengedte a kezét, mire a kutyus megharapta az egyik ujját. A férfi mit sem foglalkozva ezzel, mélyen a szemembe nézett.

-A baleset miatt van ez az egész, igaz? - Kérdezte. - Ahol elvesztetted a szüleidet.

Összeszorult a torkom, és elkaptam  a férfiről a tekintetem. Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe, amit újra lejátszódott az elmémben a teljes történet. Fehér villanás, vörös foltok mindenhol...

Újra rosszullét kerülgetett, a gyomrom mogyorónyira zsugorodott, és éreztem, ahogy patakokban folyik a könny a szememből. Hányingerem volt, újra éreztem a vért folyni a karomon, és láttam a húgom élettelen testét magam előtt.

De nem ájultam el.

Nem jelent meg a nyugalmat rejtő fekete mélység, amely minden ilyen eset után elnyelt.

Az emlékekben élő sikolyok és csörömpölés közepette meghallottam egy addig ismeretlen hangot, és éreztem, hogy valaki van mellettem.

Óvatosan felnyitottam a szemem, és a képzeletemet elárasztó képek között az előttem guggoló JiMin képe rajzolódott ki.

Láttam, ahogy a szája mozog, de nem értettem mit mond, csak a megnyugtató hangmélységét hallottam.

Éreztem, hogy remegek, mint a nyárfalevél, és olyan volt, mintha visszazuhantam volna oda, abba a pillanatba, amikor én is majdnem meghaltam.

Pár pillanatig még láttam magam előtt a falfehér arcokat, majd végre elnyelt a bódító, kegyes mélység.

~

JiMin vállán tértem magamhoz. Átölelte a hátamat, és egyik kezével a hajamat simogatta.

Lassan emeltem fel a homlokom a vállgödréről, majd a szomorú arcára néztem.

-Sajnálom, hogy folyton át kell élned. - Suttogta, és megsimította egyik ujjával az arcomat.

-Nem tudok vele mit tenni. - Motyogtam a szemébe nézve. Összeszedtem minden energiám, és remegő hangon folytattam. - Ha fehér villanást látok... - Nyeltem egyet, és éreztem, hogy megint remegni kezdek. - És vöröset... előhívják a rémálmaimat.

A könnyeim nem akartak elapadni, egyre jobban remegtem, de legalább ki tudtam mondani.

Olyan szorosan öleltem a férfit, mintha az életem múlt volna rajta, és a rémképeket próbáltam eltorlaszolni az agyamban azokkal az emlékekkel, amiket JiMinnel éltünk át.

Nagy sokára, amikor megnyugodtam, és az elmémben nem kergették egymást a boldog és a tragikus emlékeim elengedtem a férfit.

Szörnyen megterhelő volt számomra az a viadal, amit nem sikerült megnyernem az elmémben.

Nagy valószínűséggel szétfolyt sminkkel, vöröslő arccal ültem a kanapénak támaszkodva a földön, és fáradtan pislogtam a velem szemben ülőre.

-Próbáltad már a pszchiológust? - Terítette a vállamra a szürke, puha takarót. - Talán ők tudják kezelni az ilyen traumákat.

-Igen. - Bólintottam lassan. - De ott sem bírtam semmit elmondani. Kétszer elájultam, az ájulásaim után egy napot át aludtam, aztán többször nem is mentem el.

A kutyus, nem tudom honnan került elő, de az ölembe mászott. lehajoltam hozzá, és megsimítottam, majd a velem szemben ülőre emeltem a tekintetem.

JiMin összeráncolt szemöldökkel nézett rám.

-Azt mondod ájulás után egy napot aludtál? - Adott hangot a gondolatainak.

-Igen. - Bólogattam aprókat. - Eleinte többet is, de később már csak egy napot.

-Az előbb csak tíz percig nem voltál magadnál. - Nézett mélyen a szemembe.

Nagyokat pislogtam rá, mire felnevetett.

-Olyan vagy, mint aki szellemet látott. - Majd kicsit komolyabban folytatta. - Az idő gyógyítja a sebeket, nem?

-Talán... - Simogattam a kutyát, fel sem nézve a gazdájára.

-Csak nem tudod az okát? - Érdeklődött egy sunyi mosollyal, miközben a kezével feljebb tolta az államat, hogy kénytelen legyek a csodásan csillogó szemeibe nézni.

-Nem vagyok biztos az időben. Már eltelt két év, rengetegszer rám törtek ezek a dolgok, és csak most volt ilyen rövid.

-Akkor gondolkodj! Mi befolyásolhatja ezt az egészet? - Engedte el az állam.

-Ha otthon vagyok... - Kezdtem hangosan gondolkodni. - Többször jön elő. A stúdióban ez volt az első. Az utcán meg kerülöm a... - Vettem egy nagy levegőt, de ahogy az elmémbe bevillant amit mondani akartam, éreztem, ha kimondom rosszul leszek. - Azokat, amik előhozhatják.

-Értem. - Dobolt az ujjaival a térdén elgondolkodva. - A lakásodban nincsenek kint olyan fotók, ugye?

-Csak olyanok vannak, amiket te másoltál le nekem. - Mosolyodtam el arra a gondolatra, ahogy a férfi azzal a féloldalas mosolyával átnyújtotta nekem karácsonykor a dobozt, ami a fotókat tartalmazta.

-Akkor nem tudom. De kiderítem. - Jelentette ki JiMin.

~

Már a stúdióban igazítottam el a modelleket, amikor JiMin megérkezett. Nem igazán tudtam ráfigyelni, mert a modellek stylistja már kora reggel kiabált, hogy ki milyen ruhát vegyen fel, sőt, nekem is meg akarta mondani a tutit. Az nem igazán zavart hogy parancsolgat mindenkinek, hiszen többször is hozott modelleket fotózásra, már megszoktam. Ám az, hogy csak vörös ruhákat adott a modelljeire nagyon rosszul érintett.

A szemem sarkából láttam, ahogy Mr. Seo már hívja is az egyik lányt a vászon elé, így idegesen kezdtem valami kibúvót keresni, hogy elhagyhassam a termet.

JiMin valahogy mellém került, mert még nem is köszöntünk egymásnak, vagy ő is felismerte a kritikus helyzetet.

Csak ne villanjon a vaku! - Fohászkodtam magamban, ám nem voltam ilyen szerencsés. Nem szántak meg az égiek.

Ahogy a fehér fény felvillant rám tört a rosszullét.

Belekapaszkodtam a mellettem állóba, aki azonnal karjai ölelésébe vett.

Először még csak émelyegtem, és valamennyire az elmém ura tudtam maradni.

Sokszor gyakoroltam otthon, hogy hogyan tudom elterelni a gondolataimat a rémálmomról, és néha sikerült is, de legtöbbször még mindig elájultam a végén. Próbáltam előhívni az agyamban rejtegetett pozitív dolgokat, ami főleg JiMinnel volt kapcsolatos, a családomra nem is mertem gondolni.

Már éreztem a hányingert, és annyira összpontosítottam a jó dolgokra, hogy szinte belefájdult a fejem. Előtérbe akartam helyezni a boldog pillanatokat, és reméltem, hogy azok majd egyszer csak bevarrják a sebeimet, és akkor nem kell majd félnem a rémálmoktól.

Olyan volt, mintha a semmiben lebegnék, és nem is voltam ott az autóban, hanem mintha kívülről szemléltem volna az egészet.

Hallottam a sikolyokat, láttam önmagamat, a szüleimet, a húgomat...

És akkor megéreztem JiMin testéből áradó kellemes meleget, és a karjait körülöttem. Éreztem, hogy ott van velem. Hogy mellettem van. Hogy biztonságban vagyok.

Megpróbáltam kizárni minden gondolatomat, és a szívverésére koncentrálni.

Majd' széthasadt a fejem, annyira koncentráltam, és végül sikerült.

Kipattantak a szemeim, és az aggódó arcú férfire néztem.

-Sikerült... - Suttogtam, mire kikerekedtek a szemei, majd olyan szorosan ölelt magához, hogy azt hittem megfulladok.

~

A munkaidőnk végeztével elmentünk  egy cukrászdába. A férfi mindenképpen meg akarta ünnepelni, hogy kibírtam ájulás nélkül azt az egészet.

Egy-egy túlcukrozott sütemény felett ültünk a kétszemélyes kis asztalkánál a cukrászda teraszán, a kellemes, kora nyári napsütésben.

-Nos, hogy csináltad? - Szegezte nekem a kérdést a férfi, miután megkóstolta az előttem lévő sütit is.

-Kizártam mindent, és egyvalamire koncentráltam. - Mosolyodtam el győzedelmesen.

-Ha most nem néznének ennyien felkapnálak, és megpörgetnélek a levegőben. - Nevetett, majd valamivel komolyabban folytatta. - Mire koncentráltál?

Majdnem félrenyeltem a sütit a kérdésétől, és éreztem, hogy fülig pirulok.

-Na... Loneliy, mesélj csak! - Támasztotta a tenyerére az állát, és úgy pislogott rám. - Mire koncentráltál?

-A szívverésedre. - Vallottam be kis idő után, nagyon halkan. Óvatosan felnéztem rá, és azonnal láttam az arcán, hogy hallotta. Ő mindig figyelt rám, és mindent észrevett.

-Annyira tudtam! - Csapott az asztalra, mire a kis tányérok csörömpölve helytelenítették a mozdulatát.

-Mi? Mit? - Értetlenkedtem, miközben ránéztem.

-Egy évvel ezelőtt... na jó, inkább másfél, mikor elmondtad nekem, hogy mik a traumád előidézői elájultál. És tök hamar felébredtél. - Kezdte a magyarázást egy hatalmas vigyorral az arcán. - Rengeteget gondolkodtam rajta, hogy mi az ami neked otthon nem megfelelő. Amikor két hete nem jöttél egyik nap, mert reggel rosszul lettél, akkor is ezen agyaltam. Végül úgy döntöttem, hogy megkérem Ms.Lanát, hogy hozza el a legújabb kollekcióját hozzánk fotózásra.

-Te tudtad... - Hűltem el. - Sőt, te hívtad oda azt a nőt a vörös ruháival? Normális vagy? - Akadtam ki. - Ennyi vöröstől sokkot is kaphattam volna.

-Nyugi! - Bökött felém a villájával, miután a szájába lapátolt egy adag süteményt. - Szóval... - Folytatta, miután lenyelte a sütit. - Minden ma meg volt tervezve. Nem voltam benne biztos, hogy sikerül, de ezt most megcáfoltad.

-Még mindig nem értelek. - Jelentettem ki, és összefűztem a karjaimat.

Hogy JiMin mekkora egy sunyi! Annyira... aish... Hogy lehet ilyen valaki? Megszervezi a kivégzésem.

-Hiányzik a biztos pont az életedből Loneliy. Ez a probléma. - Dőlt hátra büszkén a székén, mint aki megoldotta az egésztáblás matekpéldát két perc alatt.

-Oké, otthon nem vagyok mindig nyugodt. És ez a problémám? - Emeltem fel újra a villát.

-Nem igazán. Magadtól kéne rájönnöd, de annyira látni akarom a reakciódat, hogy inkább elmondom. - Hadarta, majd elvigyorodott. - Megkérdeztem a szomszédomat, aki orvos, hogy mit tud az ilyen traumákról, mint amitől te is szenvedsz, és ő mondta azt a sok okosságot, amit ma felhasználtam. Nem tudom hallottad-e, hogy beszéltem hozzád... - Megráztam a fejem, és kedvetlenül szurkáltam tovább a villát a süteménybe. - Simogattam a hátadat is, mert ez már többször is megnyugtatott téged. De ha te, a saját bevallásod szerint... - Emelte ki. - Amit alig hallottam, de biztos hogy nem értettem félre, a szívverésem miatt nyugodtál le, akkor egyetlen egy magyarázat létezik erre.

-Éspedig? - Emeltem fel a tekintetem a velem szemben ülőre.

-Én vagyok a biztos pont az életedben. - Jelentette ki vigyorogva.

A villám nagyot koppant a tányér szélén, és az asztalon is. JiMin meg csak nevetett.

-Ez nem vicces! - Morogtam dühöngve. Kitoltam a székem, és a vállamra vettem a táskám. - Így is eléggé egoista vagy, ez a feltételezésed meg csak növeli az önértékelésed. - Mentem el mellette.

A metróhoz mentem, majd haza.

Puffogva ültem a fehér fotelemben, miközben a falra akasztott fotókat lestem.

Hallottam, ahogy nyílik az ajtó, mire odafordultam. Ám amint megláttam, hogy ki lép be rajta, azonnal hátat fordítottam neki.

-Jaj, Loneliy... - Jött oda hozzám a férfi. - Annyira gyerekes vagy.

-Te neveted ki a problémámat. - Morogtam, majd felálltam, és a konyhába mentem.

-Nem a problémádon nevettem. - Jött utánam. - Hanem azon, ahogy néztél rám. Pedig azt hittem, hogy olyan aranyosan piros lesz megint az arcod, mint amikor zavarban vagy.

Megállt mögöttem, és átkarolta a derekam.

-Loneliy... - Suttogta a fülembe, de nem reagáltam rá, csak mereven néztem a mosogató melletti szárítón lévő tányérokat. - Válaszolnál egy kérdésemre?

Lassan megfordított, majd felemelte az állam, hogy lássa a szemeimet. Elvesztem a sötét íriszeiben, és úgy éreztem már a tekintetével is meg tud nyugtatni.

-Lennél a barátnőm? - Hallottam a lágy hangját, majd megjelent az arcán a féloldalas, jimines mosolya.

-END-

Véleményeket mindig szívesen fogadok :)

És még egyszer  Boldog Karácsonyt, és Kellemes Ünnepeket mindenkinek!!!!