Dongsaeng

DONGSAENG (BTS V x RED VELVET Irene) 2/1. 

 Csak egy pillanatra láttam a pult mögött álló fekete kapucnis srác szemeit a homlokára fésült barna haja alatt, de azonnal tudtam ki áll velem szemben. Kim Tae Hyung, a maga száznyolcvan centiméteres teljes valójában, a világhírű BTS második legfiatalabb énekese, nemrég debütált színész és műsorvezető.

Ajkaimba haraptam, hogy ne remegjen a kezem, mikor átnyújtom neki a kasszánál kért kávéját. Örültem, hogy nem nekem kellett megkérdeznie tőle milyen kávét kér, mert egy értelmes szó nem hagyta volna el a szám. Elvégre ki vagyok én, a barna hajú, átlagos arcú, átlag alatti magassággal rendelkező pultos lány, hozzá képest?

Csak biccentett köszönésképpen, majd ki is fordult az ajtón. Bár nem is várhattam volna többet, elvégre nekem csak elragadó mosollyal ki kell szolgálnom a vendégeket, ők pedig úgy bánnak velem, ahogy nekik jólesik. Hiszen itt minden a vevőről szól.

Az ujjaim még mindig remegtek, és addig néztem utána, míg a kolegám meg nem lökte a vállam, hogy a következő vendég is kiszolgálásra vár.

Nem ez az első alkalom, hogy hírességek jönnek be a kávézóba. Elvégre a Starbucks kávéja nem tartozik olcsó kategóriába, de nagyon finom, és hatalmas a kínálat. Tipikusan gazdagoknak kitalált márka. Gangnamban pedig köztudottan elég sok híresség él, és a nagy szórakoztatóipari cégeknek is ezen a környéken vannak a székházaik.

És nem ez az első alkalom hogy őt látom itt. Az ő cégük is valahol a közelben lehet, mert minden reggel személyesen jön be a kedvenc kávéjáért.

Munkaidőm lejárta előtt negyed órával az egyik kolegám rám sózott egy kiszállítást. Tíz kávé a legkülönfélébb fajtákból, legkülönbözőbb hőmérséklettel, három utcával lejjebb.

-Sietek vissza. - Markoltam fel a szatyrot, és kiléptem a májusi utcára. Kellemesen fújt a szellő a csúcsmodern üvegpaloták között. Soha nem szerettem az ilyen gazdag környékeket, mivel az egészet hatalmas pénzszórásnak tartottam, és még kisebbnek éreztem magam attól, hogy az épületek fölém magasodva, az utca két oldalán szinte már összeértek a fejem felett.

Igyekeznem kellett, nehogy kihűljenek a forró italok. Soha nem értettem amikor az emberek forró kávét isznak abban a melegben ami aznap volt. Úgy éreztem belesülök a munkaruhámba, hiába próbáltam a házak árnyékában maradni.

Leszámoltam az utcákat, és a cím előtt megtorpanva felnéztem az épületre. Egy nagy üvegpalota kapujában álltam, ami nem más, mint a Big Hit székháza. Ahol Tae Hyung is dolgozik.

Egy halk sóhaj után megnyomtam a csengő gombját, és vártam. Pár perc múlva, mikor már azt hittem elégek a napon, egy kedves arcú nő jelent meg az üvegajtó túloldalán. Mögötte a lépcsőn nem sokkal pedig maga a BTS.

-Jó napot! - Hajoltam meg mikor a nő kinyitotta az ajtót. - Elhoztam a Satrbucks rendelést. - Emeltem fel a kezemben tartott papírtáskákat.

-Igen, igen, köszönöm. - Bólogatott gyorsan, kissé szórakozottan. Próbáltam nem a háta mögött hangoskodó fiúkra nézni, inkább a kör alakú medálát fixíroztam.

-Negyvennyolcezer won lesz. - Nyújtottam át neki a számlát, mire gyorsan ellenőrizte az árakat, majd leszámolta a pénzt, és átvette a papírtáskákat.

-Köszönöm. - Hajolt meg gyorsan, hóna alá csapva a tárcáját.

-Jó egészséget, és további szép napot! - Hajoltam meg én is, mielőtt még az orromra csukta az ajtót. Meg kell mondanom, ez elég bunkóság volt tőle.

A hajamat hátrasimítva egyenesedtem fel. Nagyot nyelve pillantottam az üvegajtó túloldalán bohóckodó fiúkra, akik a kávékat kezdték kiosztani egymásnak a szatyrokból. TaeHyung felpillantott a kávéjából felém, mire kikerekedett szemekkel csináltam egy kilencven fokos fordulatot és lesiettem a lépcsőn.

Az egyenruhám gallérját igazgatva siettem vissza a kávézóba, hogy rendezzem a pénzügyeket.

Miért álmodozok olyanról, ami teljességgel lehetetlen? Bolond vagyok. - Ráztam meg a fejem, majd mosolyt festve az arcomra sétáltam tovább az utcán.

Kettőkor végeztem a kávézóban, és felpakolva a barátnőim kedvenceivel siettem haza ledobni a cuccaimat. Némi pénzt gyűrtem a shortom zsebébe, a telefonomat vettem magamhoz, a kulcsaimat szokásomhoz híven a postaládába tettem, aztán gyalog indultam a rádió épülete felé.

Igyekeztem nem leejteni a poharakat a nagyjából húsz perces úton. Igaz, hogy égetett a nap de sokkal jobban éreztem magam, hogy aznapra végeztem a munkával. A rádiózásért pedig akár a negyven fokos sivatagi éghajlatot is képes lennék elviselni.

A biztonsági őrre mosolyogtam, aki kinyitotta nekem az ajtót, hogy a kezemben lévő hat pohárral egyensúlyozva be tudjak lépni az épületbe.

-Ez az öné. - Mutattam a legszélső pohárra a bal kezemben, amit a középkorú férfi mosolyogva vett el.

-Köszönöm Irene. - Mosolyodott el, majd beleivott a jeges italba, ami az idevezető utam során egy kissé felmelegedhetett. - A melegre való tekintettel ez most nagyon jól esik. - Kortyolgatta tovább.

-Jó egészséget! - Nevettem fel rá, majd a lépcsők felé indultam. A barátnőim lassan adásba kerülnek, és én sem akartam lemaradni az iskolarádió csodáiról.

Belépve a barna hajú Wendy nevetve köszönt, majd kivette a kezemből a poharakat, és szétosztotta a lányok között, egyet meghagyva nekem is.

-Nem kellene minden alkalommal ezt csinálnod. - Ingatta a fejét mosolyogva Seulgi.

-Mindjárt kezdünk lányok! - Jelentette be a műsorszerkesztő asszisztens, akinek Joy a kezébe nyomta az utolsó poharat. - Köszönöm Irene. - Mosolygott rám a nő, majd hálásan kortyolgatta a fekete lét.

Ugyan én már nem vagyok egyetemista, de a barátnőim még azok, és már évek óta csinálják az iskolarádiót. Vagyis csináljuk, velem együtt. Imádok rádiózni, hírek után kutatni, imádom a zenéket, a háttérmunkákat. Őszintén nem tudom hogyan kötöttem ki a Starbucksban az egyetem után, hiszen mindig is rádiózni szerettem volna.

Az adás után felmentünk a tetőre egy doboz pizzával és néhány üveg üdítővel. Vacsora közben megbeszéltük hogy a vizsgaidőszakuk után elmegyünk valahová együtt nyaralni, addig pedig sok sikert kívántam nekik a tanulásra, és a tesztek eredményeire. Az elkövetkezendő fél hónapban egyedül rádiózok délutánonként, ahogy eddig általában a vizsgaidőszakban.

A lányok siettek a kollégiumukba, hogy ne szegjék meg a szabályokat a kései hazaérkezéssel. Összetakarítottam a szemetet, majd levittem mindet a szemetesbe, és visszamentem a már csendes magaslatra.

A betonpárkányra felülve, fülhallgatón keresztül kedvenc zenéimet hallgatva vártam a naplementét, majd a térdemre könyökölve bámultam az alattam elterülő utcákat, az autókat, élveztem a hajamba kapó szelet.

Leugrottam a párkányról a tető betonjára, majd kis nyújtózkodás után táncolni kezdtem. Nem mondhatom magam profinak, de többen is megdicsértek már, hogy elég ügyes vagyok. Általában szégyenlős vagyok, de az egyik magas ház tetején, ahonnan csak a szomszéd tetőről, vagy helikopterből láthatnának nyugodtan ellazulhattam.

Miután úgy éreztem a lábaim leszakadnak visszaültem a betonpárkányra, hogy onnan nézhessem ahogy a Nap lebukik a toronyházak mögé. Imádtam ezt a helyet, onnan lehetett az egyik legjobban élvezni a naplementéket. Lehet mégis meg tudok békélni a toronyházakkal.

Az idilli pillanatomat anya zavarta meg, aki éppen akkor szeretett volna a hogylétem felől érdeklődni. Miután biztosítottam hogy minden rendben van velem, és a lányokkal is, ő is mesélt a családom többi tagjáról, majd sok jókívánság után bontotta a vonalat.

Ahogy felemeltem a fejem hogy újra az egyre rózsaszínesebb horizontot kémleljem szemem sarkából megpillantottam a szomszéd ház tetején egy alakot. Csak a körvonalait tudtam kivenni, nem is nagyon foglalkoztam vele, hiszen a naplemente sokkal gyönyörűbb volt, mint általában szokott lenni. Mesés színekben pompázott az ég alja, a felhők különös lényekként törték meg a fénysugarakat, más-más színt festve a lebegő színsávokba.

Próbáltam feltölteni magam az est kellemes levegőjével, a hajamat gubancoló széllel, magamba szívni a csodálatos utolsó fénysugarakat. Imádtam ezt az érzést.

A hátamra dőlve a felettem elterülő szeder-kék eget kémleltem, a kedvenc karkötőmmel játszadozva, hátha megpillantom a csillagokat, amiket olyan ritkán lehet Szöul szmogos levegőjétől látni.

Rám sötétedett odafent, de a csillagok nem bújtak elő, pedig nem volt sok felhő az égen. Sóhajtva zártam a markomba a vékony láncot, majd lehangoltan toltam fel magam ülő helyzetbe, mikor egy alak került a látóterembe.

Oldalra, a másik tető felé fordítottam a fejem, és kikerekedett szemekkel meredtem a rám mosolygó fiúra. Arcunkat megvilágította e helikopterek számára készült jelzőlámpák sokasága. Ő is a párkányon ült, barna haját borzolta a szél, míg a lámpák sárgásra festették a fehér ingét. Egyszerűen képtelen voltam levenni a szemem igéző tekintetéről, gyönyörű mosolyáról, egész lényéről.

A zsebemben megszólalt a telefonom, mire ijedten nyúltam érte. Ujjaim közül kicsúszott a karkötőm ezüstös lánca, és a mélybe zuhant.  Utána kaptam, de már nem értem utol.

A rezgő telefonom előhúzva a farzsebemből ugrottam le a betonpárkányról, hogy nehogy a karkötőm után zuhanjak. Sietős léptekkel indultam a lejárat felé, hogy mielőbb megkeressem a kedvenc ékszeremet.

-Igen? - Fogadtam a hívást kitépve a fülhallgatót a füleimből és a készülékből is, miközben hátrapillantottam a fiúra, aki már nem volt ott. Sóhajtva léptem be a lépcsőház ajtaján, majd elfordítottam belül a zárat.

-Irene segíts! - Nyüszített bele a telefonba Joy, mire kissé távolabb tartottam a csúcsmodern készüléket a fülemtől, nehogy megsüketüljek. - Most közölték hogy nem lehetek tovább Wendyvel és Seulgival egy szobában. - Sírta a társaságunk legfiatalabb tagja. Idén kezdte az egyetemet, de már évek óta ugyan abban a kollégiumban lakik, és ebben az évben sikerült egy szobába kerülniük.

-Beszéltetek az elnökkel? - Kérdeztem, miközben kettesével szedtem a lépcsőket lefelé.

-Még nem. - Sírt tovább elkeseredetten. - De ő sem foga megengedni... - Szipogott, majd kifújta az orrát.

-Holnap reggel keressétek meg az elnököt. - Lihegtem, majd végigszaladtam a folyosón, a másik lépcsőházhoz, ami a kijárathoz vezetett. - Vagy terjesszétek fel a diákgyűlés elé. Tudod egyeltalán az okát? - Szedtem a lábam lefelé a lépcsőkön. A felsőm beakadt az egyik fordulóban a korlát kiálló részébe, és felkarmolta a tenyerem, mikor megpróbáltam kiszabadítani.

-Nem, nem mondták. Csak annyit hogy másik szobába raknak. - Szipogott lehangoltan. - Hol vagy most? - Kérdezte, mikor felszisszentem a fájdalomtól.

-Leesett a karkötőm a tetőről. - Lihegtem a vállammal a fülemhez szorítva a telefonom, hogy két kézzel ki tudjam szabadítani a ruhám. Ami sokkal egyszerűbbnek bizonyult, mint fél kézzel.

-Nem akartalak zavarni! Remélem megtalálod. - Szinte láttam magam előtt ahogy felkel az ágyáról, és az éppen zuhanyzásból visszaérkező barátnőinknek továbbadja a hírt.

-Én is remélem. - Vettem újra a kezembe a mobilt. - Bocsáss meg, ígérem visszahívlak, de mindjárt kiköpöm a tüdőm. - Vettem tovább lefelé a lépcsőfokokat. Még jó hogy maradtam a kedvenc tornacipőmnél, és nem magassarkúban vágtam neki a napnak.

-Nem kell, holnap suli van. Aludj jól Unnie. - Köszönt el, de mielőtt bármit mondhattam volna már le is tette.

A farzsebembe csúsztatva a mobilt értem le az aulába, ahonnan az ajtóhoz futottam, majd két kézzel löktem ki a vastag, nehezen mozdítható ajtót.

A két épület között egy nagyjából három méter széles sikátor húzódik, oda rohantam be, majd a sötét sikátor közepén a térdemre támaszkodva lihegtem, míg nem kaptam újra levegőt. A telefonom vakujával a földet világítva siettem beljebb a sötét és egyre ijesztőbb helyre. Felnézve próbáltam rájönni hol eshetett le, de nem tűnt jó ötletnek, ugyanis valamin megcsúsztam és szépen lehorzsoltam a térdem a betonon.

Leporoltam a kezem és idegesen a hajamba túrtam. A hideg, felrepedezett betonon egyre beljebb értem, és sehol sem láttam a csillogó kis ezüst láncot azzal a néhány medállal amit a számomra legfontosabb emberektől kaptam. Kezdett felfordulni a gyomrom az ott uralkodó szagoktól, kivert a hideg veríték, egyre jobban fáztam és féltem. Miért voltam olyan hülye, hogy leejtettem?

Lépteket hallottam magam mögül, és mikor megfordultam egy vaku elvakított. A kezemmel próbáltam leárnyékolni, hogy ne vakítson, de néhány pillanatig így is csak fehér foltokat láttam.

-Megtaláltad? - Kérdezte a lámpa tulajdonosa, de csak a fejem ráztam, míg még mindig a látásom próbáltam visszanyerni. Fel sem fogtam ki áll velem szemben.

A sikátor végén ekkor valami megmozdult, és állatéhoz hasonló gurgulázóan mély morgást adott ki, mire önkéntelenül felsikítottam. A telefonommal egy habzó szájú nagytestű fekete kutyát világítottam meg. A mobilom a földön koppant, rémülten, remegve kezdtem hátrálni, szívem a torkomban dobogott, és a szívverésemen kívül semmit sem hallottam.

Ujjak fonódtak a csuklómra, és mielőtt a kutya nekünk ugorhatott volna maga után húzott.

Lobogó fehér ingét láttam magam előtt, és a vadállat ugatását hallottam magunk mögött egyre közelebbről.

Éreztem ahogy a könnyeim kicsordulnak, olyan gyorsan rohantam ahogy életemben még soha a sikátor kijárata felé. Örökkévalóságnak tűnt míg kiértünk az utcára.

Lépcsőn rohantunk fel, majd egy ajtó csapódott mögöttünk. Csuklóm kiszabadult a szorításából. A lábaim elgyengültek, és a hideg padlóra estem. Képtelen voltam a könnyeimnek megálljt parancsolni, levegőért küzdve zokogtam, míg a szívem még mindig a torkomban dobogott. Hajam a hátamra tapadt, testem égett az adrenalin és a mozgás okozta forróságtól.

-Jól vagy? - Hallottam magam fölül a kérdést, mire remegő ujjaimmal letöröltem a sírásom nyomát és felnéztem az előttem guggoló fiúra.

-Ta-ta-tae. - Nyöszörögtem. Ő mintha megrökönyödött volna a könnyeimen, tekintetemen, vagy szerencsétlen mivoltomon, ijedten vette tenyerei közé az arcom, és forgatni kezdte.

-Valahol vérzel. - Engedte el a fejem, majd a tenyereimet fordította maga felé. Örülnöm kellene hogy nem akar letolni amiért zokogok mint egy óvodás? Felszisszent, mikor meglátta a sebet a tenyeremen. Ezek szerint szépen elmaszatoltam az arcomon a vért, nem is a könnyes szemeim voltak ijedtségének okai.

-Gyere, meg kell mosakodnod. - Állított talpra, és a vállamat átkarolva húzott beljebb az épületben.

Nemsokára egy tündöklően fehér mosdóban találtam magam, ahol a mosdókagylóhoz húzott, és elkezdte lemosni a sérült tenyerem. Tudtam hogy nem szabadna ránéznem, de képtelen voltam nem az ujjait figyelni ahogy óvatos mozdulatokkal öblíti ki a sebből a belekerült koszt. A víz sárgásra festve folyt le a lefolyón, majd megpillantottam a szép hosszú vörös vágást én pedig émelyegni kezdtem a látványtól. Soha nem bírtam a vért, a gyomrom teljesen felfordult.

Kikaptam a kezem az óvatos ujjai közül majd berontottam az egyik fülkébe, és a wc fölé hajolva kiadtam magamból a gyomrom tartalmát.

Köhögve próbáltam kiverni a fejemből a tenyeremen és a térdemen lévő egyre égetőbb sérüléseket, vagy kiadni magamból a gyomrom teljes tartalmát. Amelyik előbb bekövetkezik.

Éreztem ahogy a hajamat kifésüli az arcomból hosszú ujjaival, majd mellém térdelve bíztat, hogy adjam ki magamból, mert csak jobb lesz.

Óráknak tűnő küszködés után végre megkönnyebbültem. Az arcom elé emeltem a kezem, majd kiléptem a fülkéből, és kiöblítettem a számból az epe keserű ízét, és megmostam az arcom.

A tükrön keresztül pillantottam a mögöttem álló fiúra, majd lehajtottam a fejem. Nem mertem a fürkésző szemeibe nézni, szánalmasnak éreztem magam, és minden magabiztosságomat elvesztettem a karkötőmmel és a mobilommal együtt.

-Sajnálom, és köszönöm. - Fixíroztam a fehér márványt. A teljes csendben minden szavam kiáltásnak hangzhatott.

-Mosd meg az arcod hozok kötszert. - Mosolyodott el szomorúan, majd kilépett a mellékhelyiségből.

Lassan néztem fel a tükörre. A barna hajam olyan kócosan omlott vállaimra mintha egy hurrikánon verekedtem volna át magam. A szemsminkem elfolyt, a szemem alatt fekete karikák keletkeztek, sőt egy sávban egészen az arcomig húzódott egy fekete vonal.

-Szépen bemutatkoztam, igaz? - Suttogtam a tükörképemnek, majd a kéztörlőnek kihelyezett papírral elkezdtem ledörzsölni a felesleges festéket az arcomról.

A remegésem lassan elmúlt, és csak rá tudtam gondolni. Megmentett attól a kutyától, aztán lemosta a sebem, fogta a hajam míg hánytam, ezek után pedig le akarja ápolni a sérüléseimet.

A hajamat próbáltam ujjaimmal kibogozni, de nem sokra jutottam vele. Sóhajtva dobtam ki a papírokat, majd a fülemhez nyúlva rájöttem hogy a fülbevalómat is elhagytam valahol.

-Ennél szebb nem is lehetne. - Szorítottam össze a szemeim csalódottan, majd a fehér csempés falnak döntve a hátam lecsúsztam a földre. Nem így terveztem el ezt a találkozást.

Az ajtó nyitódását hallottam, majd TaeHyung hangját, így kinyitottam a szemeim.

-Nem Hyung, tíz perc és indulok, oké? - Magyarázta a telefonjába a szemeit forgatva. Leguggolt elém, és letette a földre a piros dobozt amit hozott. - Oké, megértettem. ... Nem, Hyung, van lábam hazasétálok! Otthon találkozunk, csá! - Nyomta ki mérgesen a hívást, majd ledobta a doboz mellé a mobilját.

Pár centire volt csak tőlem, éreztem hogy libabőrös leszek, amit nem foghattam csak a vékony rövidujjúmra és a combközépig érő nadrágomra. Arcát fürkésztem míg ő a dobozra koncentrált. Biztos voltam benne, hogy érzi, hogy tudja hogy nézem, de nem reagált.

Elkezdett kipakolni az elsősegély ládából, aztán először vizes papírral megtisztította a sebet.

-Egy kicsit csípni fog, de ettől hamar begyógyul. - Magyarázta, majd meg is értettem miről beszél, mikor az orromba kúszott a fertőtlenítőszer szúrós szaga.

Nagyot nyelve, ajkaimba harapva vártam az égető érzést a térdemen, ami nemsokára meg is érkezett. Olyan óvatos mozdulatokkal, koncentrálva csinálta, hogy az összehúzott szemöldökeitől még a síráshoz közel állva is a szám sarka felfelé kunkorodott.

Az arcát néztem. Nem volt rajta smink, láttam az apró bőrhibáit, sötétebb foltokat a szeme alatt, szemöldökére lógó kócos tincseit. Barna haját összefújta a szél odafent, már nem takarta annyira a homlokát, inkább vékony tincsekbe összeállva állt rendezetlenül szerte-szét. Így csak egy egyszerű fiúnak tűnt, aki van olyan kedves egy szerencsétlen lányhoz hogy ennyi mindent megtesz érte.

Mikor végzett a fertőtlenítéssel fehér fáslit vett elő, és maga mellett kinyújtotta a lábam. Ujjai égették a bőröm, de nem mertem a kezeire nézni, mert tudtam hogy újfent fel fog fordulni a gyomrom ha vért látok.

Bekötötte a térdem, majd a tenyerem húzta magához, hogy azt is elláthassa.

-Sajnálom hogy ennyi gondot okoztam. - Suttogtam, mire egy pillanatra megállt a mozdulatai közt, de gyorsan folytatta tovább a kezem leápolását.

-Sokszor jársz fel a tetőre, igaz? - Terelte a témát édesen mély hangján, majd a fásliért nyúlt. - A barátnőiddel. - Tette hozzá közönyösen, de láttam hogy elmosolyodik.

-Igen. - Bólintottam, majd az ölemben lévő kezemet kezdtem nézni. Nem akartam kínos helyzetbe kerülni azzal, hogy folyton bámulom. - Szeretem hogy odafent csak mi lehetünk.

-Én is ezért járok fel. - Kezdett bele mesélős hangnemben. Éreztem a hangján hogy mosolyog, de nem mertem rá felnézni. Ajkaimat harapdáltam, nehogy butaságokat közbekotyogjak. - Szeretem a tagokat, de néha jólesik kiszellőztetni a fejem. - Engedte el a kezem, majd pakolászni kezdett, mire óvatosan újra őt kezdtem figyelni az arcomba lógó tincseim mögül. - Merre laksz? - Kérdezte fel sem pillantva rám, mikor nem reagáltam előző mondataira.

-Csak pár megálló metróval. - Keltem fel a földről, miután összepakolt és kidobtam a rózsaszínesre színeződött törlőkendőket. Nagyot nyeltem majd visszafordultam az engem figyelő, már felegyenesedett énekes felé.

Fél kézzel kitárta az ajtót, majd biccentett, hogy induljak. Egymás mellett sétáltunk a fehérre mázolt, félhomályos folyosón. A kötés alatt nagyon fájt a kezem, így próbáltam minél kevesebbet mozgatni az ujjaim.

-Szerinted elment már? - Kérdeztem a fiút, mikor visszaértünk az aulába. Az elsősegély dobozt letette a lépcső mellé, majd a zsebeibe nyomta a kezeit.

-Biztosan. - Vont vállat lazán. A telefonján megnézte az időt, de egy pillanatra én is láttam a kijelzőjét. Majdnem tizenegy óra volt, ami már későnek bizonyult, ha azt vesszük hogy másnap hatra már a munkahelyemen kellett lennem.

Nagy magabiztosan sétált az ajtóhoz, majd kilépett az éjszakai utcára. Körbenézett de úgy tűnt semmilyen zavaró tényezőt nem talált, így lefelé indult a lépcsőkön.

Kióvakodtam mögötte, majd összerezzentem a hidegtől. Karjaimmal átöleltem magam, és próbáltam a vállamra lógó hajam mögé bújni az éjszaka hűvös levegője elől.

A lépcső alján megállt, és megvárt engem.

-Meg kell keresnem a telefonom. - Indultam el a sikátor felé meggondolatlanul, de ujjaival a vállamba kapaszkodva megakadályozott benne.

-Lehet visszament oda. - Rázta meg a fejét, majd a másik irányba, a metróaluljáró felé kezdett húzni. Pár lépés után elengedte a vállam én pedig csendben követtem. Tudtam hogy mindjárt vége a pillanatnak, míg teljes életnagyságban bámulhatom a pár lépéssel előttem sétáló sztárt, de nem tudtam mit kellene mondanom. Ha kérnék tőle egy autogramot... még táska sincs nála, bolond vagyok. - Ajkaimba harapva követtem, miközben hülyébbnél hülyébb gondolatok jutottak eszembe. De kénytelen voltam magam visszafogni, hiszen nem zaklathatom az engem megmentő fiút, igaz?

A metróhoz vezető lejárónál megtorpant majd felém fordult. Minden bátorságomat összeszedve emeltem fel a tekintetem.

-Köszönöm TaeHyung. - Néztem fel rá, de hirtelen zavarba jöttem, és inkább a lehajtottam a fejem. Végül a kíváncsiságom győzött és újra felnéztem rá.

-Ugyan, nincs mit. Vigyázz magadra! - Mosolyodott el.

Nem tudom honnan lett hirtelen annyi bátorságom, de közel léptem hozzá, átöleltem a derekát, aztán hátraarcot csinálva rohantam le a lépcsőkön. Egy pillanat műve volt az egész, de mintha még hallottam volna ahogy felnevet.

Az aluljáróban tenyereimbe temetve a valószínűleg vörös arcom dőltem a falnak ahol tudtam, hogy már nem láthat.

Miután visszaállt a normális szívverésem és a lélegzésem, és nem akartam már magam ölelgetni, megvettem a jegyet, majd felmutatva a furcsán méregető ellenőrnek siettem az éppen érkező szerelvényhez.

Ujjaimmal a tenyeremet körülölelő fehér anyagot piszkáltam, miközben még magamon éreztem az énekes minden egyes érintését, aggódó pillantásait, csuklómra és vállamra szoruló ujjait. Vajon mindenkivel ilyen kedves, vagy csak éppen jó hangulatában volt?

Karjaimat összefonva próbáltam magam felmelegíteni míg hazasétáltam a lámpafényes utcán.

Kivettem a kulcsot a postaládából, majd halkan felsiettem az albérletembe. A ház tulajdonosa, egy öreg, nagyon kedves néni nem igazán szereti ha éjszaka közepén zajongok.

Zuhanyzás után a pizsamámban és a fürdőköntösben jártam körbe a miniatűr lakrészem, hogy megtaláljam azt az ősöreg vekkert, amit utolsó reménysugáromnak tekintettem abból a szempontból hogy reggel felkelt időben, és nem kések el.

Áttúrtam az összes szekrényt, mikor végre megtaláltam. Már nem emlékeztem miért űztem olyan mélyre, semmit sem sejtve beállítottam, majd az éjjeli szekrényemre raktam, és bedőltem a puha párnáim közé.

Néhány percig a sötét plafont bámultam, miközben TaeHyung angyali arca, és a vele töltött pillanatok újra megelevenedtek előttem.

-Folyt. köv.-

*Dongsaeng: a szó "kistestvért" jelent, a barátok és a testvérek között használatos koreai kifejezés.