ByulWoo Fanfictions

Bangtan Karácsony BTS Suga OneShot Kezdem úgy érezni, hogy soha nem lesz vége a napnak. Az még hagyján, hogy karácsony van, de hogy ilyenkor miért kell dolgozni… Értem én, hogy a kedves vendégek (akikhez annyi kedvem van, mint nyáron a szúnyogokhoz) szeretnének jól kinézni szenteste, vagy a karácsonyi partiban, de ez eszükbe juthatott volna, mondjuk egy nappal előbb is. Ma már a százharmincadik hölgyikének vigyorgok, mint a vadalma, miközben azt magyarázza, hogy a férje mit vesz neki karácsonyra (egy manikűrszalonba valami bérletet, meg a mi fodrászatunkhoz szintén bérletet, és egy csomó ruhautalványt). Igen, annyira érdekelt, hogy csak, na. Inkább azon agyaltam, hogy hogyan lehetne felpörgetni az időt, és hogyan élhetném túl a karácsonyt. Végre elkészültem a nőci frizurájával, és fellélegezhettem. -HaeWon, szerintem ennyi elég lesz mára. Délig voltunk nyitva és már nyolc óra van. A túlórád ki lesz fizetve, és nagyon köszönöm, hogy nem hagytál cserben, és a karácsony

DaYa szemszögéből: Valamikor délben keltem fel. Nincs suli, és későn értem haza, szóval apu sem nyaggatott semmivel. DaeHyunról álmodtam (kezd szokásommá válni). Felhívtam azt a számot, amit Zelo leírt nekem. Kiderült, hogy a makne saját száma, de azért nagyon felvidította, hogy beszélgethetett velem. DaeHyunnal és a kis találkánkkal kapcsolatban pedig… Nem tudom mit gondoljak arról, amit a fiatalabbak trollkodtak a CDre. De elmegyek, mert hiányzik a bátyám. Megebédeltem, aztán megint jó sokáig kerestem azt a nyakláncomat, ami tegnap is volt rajtam. (Ugye hogy jobban hangzik, mint a „maradék időmben a megfelelő ruhát kerestem a szekrényemben”?) Indulásra készen álltam az ajtóban, amikor eszembe jutott, hogy a telefonom is kellene. Lerúgtam a cipőmet, aztán felrohantam a szobámba. Persze sehol nem találtam, így most már mindegy alapon mentem le újra az ajtóhoz. Felszenvedtem a cipőmet, és siettem, mert késésben voltam, és a forgalom is nagy volt. Mire a kávézóhoz

DaYa szemszögéből: Kezdem azt hinni, hogy megőrülök. Állandóan csak a tanulás, tanulás, tanulás. Mint a robotok, komolyan! Értem én, hogy úgy, 1000 évvel korábban kellett volna születnem, ugyanis akkor még nem volt kötelező oktatás. Csakhogy ezzel mit tud kezdeni szegény fejem? Nagyjából: Semmit! Egyedül egy személy tartja bennem a lelket. Meg egy dátum. Egy nagyon közeli időpont… DaeHyun oppa… Oké, csak egy hülye fan vagyok, de azért szerethetem nem? Apám megígérte, ha jó lesz a félévim (ami triplacsillagos ötösökből áll, és nem vagyok stréber!), elenged a koncertre, és megveszi nekem a VIP jegyet. Itt toporgok az ajtóban, kezemben az ellenőrzőmmel, vállamon a táskámmal (amiben az elégetnivaló tankönyvek lapulnak), és arra várok, hogy végre hazaérjen. Soha nem siet, de azért egy kicsit csipkedhetné magát. Ilyenkor annyira tud idegesíteni hogy anya a világ másik oldalán lakik. Főleg akkor, ha elfelejtek magammal kulcsot vinni. Gáz, mindegy. Végre kinyílik a lif

Olyanok vagyunk, mint a robotok, vagy valami bábuk. Teljesítjük, amit mondanak, és ide-oda rángatnak. Nem emlékszek, hogy ez normális lenne, de hát én választottam magamnak ezt a szakmát. Mindegyikünknek a saját döntése. Szeretem a zenét, és a színpadon állni, de az hogy az éjszaka közepén felhív a manegger, hogy rohadtul siessünk, mert munka van… Még Linre sem jut (sokszor) időm. Ami azt jelenti, hogy elég keveset vagyunk együtt. Nem is tudom hogy áll már hozzám. Nem vagyok ott, pedig kellenék. Az évfordulókat sokszor elfelejtem, és nincs olyan rendszeres időpont, amikor tudnánk beszélni, vagy találkozni. Szörnyű vagyok. Délben értünk haza, mögöttünk pedig több mint húsz ország, és sok órás repülőutak állnak. A srácok kidőltek a kanapén (az idősebbek), a többiek meg a földön feküdtek el. A repülőn végig aludtam, de a turné utáni időszak, éjszakázások, és utazás eluralkodott rajtam, és elmentem aludni. Pedig fel akartam hívni Lint. De már nem volt hozzá erőm.

  Ez az iromány már készül egy ideje, és most eljutottam a végéig. Még csak annyit, hogy senki sem tökéletes, tehát a szemüveg sem hátrány... Byul Woo  -Megjöttem! – Léptem be a lakásomba. Miközben vettem le a cipőmet hallottam, ahogy a nappaliban nagyon matatnak. Szemforgatva mentem be a legnagyobb helyiségbe. A két jómadár, JaeHwa és Nickhyun a kanapén ültek. JaeHwa blúza félregombolva. -Komolyan, akkor legalább ne a nappaliban! – Kértem őket már vagy ezredjére, miközben a konyhába mentem. -MiCha… - Kezdte a barátnőm a magyarázkodást, miközben a kezét tördelte. -Figyelj, engem nem érdekel hogy mit és miért, de legalább ne a nappaliba, oké? Tudom, hogy szeretitek egymást, és maradjon is így, én csak annyit kérek, hogy menjetek be a hálószobádba. – A megjelenő fiúra néztem. – Neki sem tenne jót a hírnevének, ha valaki rátok rontana. -Köszi. – Suttogta JaeHwa, aztán a fiúja karjai közé vetette magát. Mint mindig most is inkább bemenekültem a szobámba. Nem volt