Vakrandi (One Shot TaecYeon (2PM))
Ez az iromány már készül egy ideje, és most eljutottam a végéig. Még csak annyit, hogy senki sem tökéletes, tehát a szemüveg sem hátrány...
Byul Woo
-Komolyan, akkor legalább ne a nappaliban! – Kértem őket már
vagy ezredjére, miközben a konyhába mentem.
-MiCha… - Kezdte a barátnőm a magyarázkodást, miközben a
kezét tördelte.
-Figyelj, engem nem érdekel hogy mit és miért, de legalább
ne a nappaliba, oké? Tudom, hogy szeretitek egymást, és maradjon is így, én
csak annyit kérek, hogy menjetek be a hálószobádba. – A megjelenő fiúra néztem.
– Neki sem tenne jót a hírnevének, ha valaki rátok rontana.
-Köszi. – Suttogta JaeHwa, aztán a fiúja karjai közé vetette
magát. Mint mindig most is inkább bemenekültem a szobámba. Nem volt kedvem
nézni a nyálcseréjüket. Elővettem a laptopom, és inkább a munkámra
koncentráltam. Ajtócsukódást hallottam, aztán kopogást.
-Gyere! – Szóltam ki, miközben a számokat gépeltem be.
-Csak arra gondoltam, hogy holnap elmehetnénk valahová,
valami csajos programra.
-Holnap délelőtt dolgozok, de a délutánom szabad. – Az
egérrel elkezdtem megrajzolni a híd alapjait.
-És egy vakrandi?
-JaeHwa…
-Figyelj, itt vagy 29 évesen, és két éve szingli! Komolyan!
Ha én nem lennék, akkor ki sem mozdulnál a lakásból, meg az irodádból!
Állandóan csak a képernyő előtt ülsz! Ezért vagy szemüveges, ezért nem főzöl
soha… Én is járok a munkahelyemre, mégsem vagyok megszállott! Élj már egy
kicsit normális életet! Menjünk már el valahová! Hátha találkozol valakivel,
akivel el tudod mulatni az időt!
-Nekem nincs erre időm. Dolgozok.
-És ha szervezek neked egy vakrandit? Nicknek van egy csomó
haverja, akik nagyon jó fejek. Simán összeismerkedhetnél az egyikkel. Lehet,
hogy össze is jön valami.
-Nem akarok pasizni!
-Komolyan azt hiszed, hogy a mérnökök között majd megtalálod
az ideálist? Mindegyik tiszta kocka! Mindegyik a képernyő előtt görnyed, és
gépel, meg rajzolgat. Nézz már körül! Mi van a nagy terveiddel?
-Jelenleg egy hídon dolgozunk. Az nem elég nagy terv? –
Kérdeztem, és felé fordultam. Ő erre fintorgott.
-Holnap délután elmegyünk a plázába.
-Nem.
-De igen. Elmegyünk, és nem lesz kifogásod.
-Ha ezen múlik a boldogságod! – Fordultam vissza a
képernyőhöz. Komolyan el kellene gondolkodnom, azon, hogy mi a fenének élek
együtt a legjobb barátnőmmel. Kellett ez nekem annak idején! Jaj, LB, meg
minden! Összeköltözünk, jó messze a szüleinktől, aztán meg áll a bál. Sóhajtva
gépeltem be a következő parancsot, és folytattam a híd terveinek elkészítését.
*
-El sem hiszem, hogy belerángattál ebbe. – Közöltem vele,
mikor délután a plázába mentünk. Majd kiugrott a bőréből, hogy sikerült
kihúznia a szobámból. Levágta a biztosítékot délelőtt úgy, hogy mindent
bekapcsolt, a gépem pedig lemerült, így vissza akartam menni az irodába, de
bezárta az ajtót. Stratégiát kellene oktatnia.
Beráncigált egy
ruhaüzletbe, ahol fel akart próbáltatni velem egy rózsaszín, habos, flancos,
csillogós miniruhát. Hányingerem lett tőle.
-Kérlek! – Könyörgött.
-Dehogy veszem fel! Ebben a végén még tündérhercegnőnek
néznek, és elrabolnak.
-Kérlek MiCha! Csak az én kedvemért! Tudod, hogy addig nem
hagylak békén, amíg fel nem veszed! – Addig nyafogott, míg be nem mentem a
próbafülkébe, és fel nem vettem azt a borzadványt. – Tök jól áll! – Tapsikolt,
mint egy elmezavaros, mikor megnéztem magam a tükörbe. – Mi vele a bajod?
-Először is, rózsaszín. Másrészt túl rövid. Harmadrészt
csillámos. Negyedszer nem illik hozzám. – Visszavettem a szürke farmerom, a
fekete bakancsom, és a kék kötött pulcsimat. JaeHwa még válogatott egy kicsit a
borzalmasabbnál borzalmasabb rózsaszínű ruhák és kiegészítők között, aztán az
órájára pillantott, és gyorsabbra fogta a dolgát. Megvett egy idegesítően pink
karkötőt, aztán fel kellett csatolnom a csuklójára. Ahogy megmozdította a kezét
azok a pink csengettyűk magas hangon csilingelni kezdtek.
-Már csak az a ruha kéne, amit rámkönyörögtél, és te lennél
Barbie új barátnője, és elvinne rózsaszín-tündér-barbi-királynőnek. – Morogtam.
Kimentünk az üzletből, aztán fel a pláza tetején lévő kis parkszerűségbe. Az
épület tetejét ugyanis fák, és fű borította, még egy szökőkút is volt ott. Nem
tudom hogy csinálják, de december közepén is mindig zöld itt minden növény, így
kicsit sem lepődtem meg, hogy koratavasszal is minden zöld.
-Minek jöttünk ide? Otthon, a háztömb mellett van Szöul
egyik legnagyobb parkja. – Morogtam, de ő csak ráncigálni kezdett az egyik
eldugottabb rész felé. Majdnem ráléptem egy halom tulipánra, annyira sietős
volt a dolga. Elbújtunk egy fa mögött. A barátnőm szembefordított magával.
-Ne merészelj ellógni, és ne csinálj hülyeséget! Élvezd már
egy kicsit az életedet! – Nézett a szemembe. – A te érdekedben csinálom, szóval
nyugodj le.
-Mi a fenének jöttünk ide? Lóg az eső lába. Nem akarok
elázni!
-Mindent megtudsz szép sorjában. – Morogta. – Egyébként jó a
sminkem.
-A bal szemed alatt kicsit elkenődött. – Megigazította,
aztán újra rám nézett.
-Ne merészelj elszökni!
-Oké. – Elengedte a fejem, aztán megragadta újfent a
csuklómat, és húzni kezdett egy még titokzatosabb helyre.
-Megjöttünk! –Mutatott körbe. Egy tisztás, vagy nem is tudom
mi, és egy bazi nagy fa a közepén.
-Most komolyan!? – Fordultam mérgesen a barátnőm felé, de
egy torokköszörülés megzavart. JaeHwa azonnal elstartolt, és pár másodperc
múlva már a fiúján lógott. Összefontam a karjaimat, és úgy vártam, hogy
végezzenek. Mikor végre, valahára, elváltak, a barátnőm odaráncigált a Nickhyun
mellett álló fiúhoz.
-MiCha, ő TaecYeon, TaecYeon, MiCha. – Mutatott be minket
egymásnak.
-Szia! – Húzta félsódéros vigyorra a száját.
-Szia! – Próbáltam mosolyogni. A barátnőm boldogan a fiúja
nyakába ugrott. Néztem az előttem ácsorgó idolt. Tojáshéj színű ingben és
farmerben volt. JaeHwa és Nick már megint nyálcserét folytatott. – Ez undorító.
– Morogtam.
-Lépjük le? – Biccentette oldalra a fejét. A nyalakodó
párosra néztem, akik semmit nem érzékeltek a világból a másikon kívül.
Elindultam arra, amerről jöttünk. A fiú felzárkózott mellém. – Hogy bírod ki
őket? – Kérdezte komolyan.
-Sokat dolgozok, elvállalok mindent, amit bírok, és
túlórázok. – Vontam vállat. – Keveset vagyok otthon.
-Inkább nálatok szoktak lenni. Junsu ki is hajítaná őket, ha
ilyet művelnének a dormban. – Elértünk a lifthez. Egy gondolat futott át az
agyamon.
-Neked nem problémás egy kicsit, a csurig tömött plázában
lófrálni, főleg egy csajjal?
-De, eléggé.
-Akkor hogy jöttetek fel?
-A parkolóból egyenesen ide, lifttel.
-Akkor arra megyünk most is?
-Aha. Van egy nem túl forgalmas kávézó, ahová be tudunk
ülni.
-Én nem biztos, hogy akarom ezt. – Mondtam, miközben
beszálltunk a liftbe.
-Csak egy kávé, és beszélgetünk. – Vont vállat. Amúgy vagy
két fejjel magasabb nálam. Hurrá! – Bármikor leléphetsz, ha gondolod.
-Naná. A drága barátnőm meg kirak a saját lakásomból emiatt.
-Csak nem. Ha már megszervezte ezt az egészet.
-Szétszedem JaeHwát! Először felhúzat velem egy ronda
rózsaszín csipkeruhát, aztán meg dupla randit szervez… - Mérgelődtem. A fiú
felkuncogott mellettem.
-Ilyen, ha legjobb barátnőd van?
-Meg olyan, hogy beköltözik a lakásodba. És odahívja az
aktuális fiúját. – Morogtam. A lift csilingelt, hogy megérkeztünk. Elmentünk az
ezüst színű kocsijáig, aztán elhúztuk a csíkot a pláza területéről.
-Kiszedtem Nickből pár dolgot veled kapcsolatban, de nem
tudom, hogy sokat érek e vele. – Sandított rám, mikor megálltunk a piros
lámpánál.
-Attól függ mit mondott rólam. – Néztem a profiljára.
-Kedves vagy, de munkamániás. – Kezdte. – Utálod, ha a
nappaliban csinálják, és hogy szingli vagy.
-Naná, hogy utálom! Ha találkoznak, én menekülök.
-Hát, megértem. Szóval ennyit sikerült kihúznom belőle.
-És allergiás vagyok a mogyoróra. Hurrá, mindent tudsz
rólam! – Motyogtam. TaecYeon felnevetett, aztán bekanyarodott egy utcába.
Nagyjából tudtam merre járunk, nem voltunk messze a munkahelyemtől.
Bekanyarodtunk egy parkolóba. A fiú felvett egy sapkát, meg
egy sálat, és úgy mentünk be a kávéházba. Fel az emeletre, egy eldugott kis
helyre, egy csomó muskátlis ablak mellé. Levette az „álcáját”, aztán az
itallapot böngészte.
-Mit kérsz? És én fizetek.
-Zöldteát. – Tettem vissza az asztalra a papírt.
-Rendben. – Jött egy pincér, akinek leadta a rendelést
(nekem zöldtea, magának expresso), aztán kényelmesen elhelyezkedett a székében.
– Szóval, ha már így „randizunk” – Macskakörmözött a levegőbe. – akkor
mesélhetnél még magadról valamit.
-Nem szeretem a rózsaszínt, és a rózsaszín csillogósat.
Építészmérnök vagyok…
-Mindig is érdekelt az a dolog, de nincs sok időm az
építészettel foglalkozni. Most éppen mit csináltok?
-Jelenleg egy hídon dolgozunk a Bampo, hogy is mondjam…
Majdnem hasonmásán, a Han egy másik szakaszára. Kicsit modernebb lenne, több
fénnyel, szélesebb úttal, szélesebb járdával, bicikliúttal… Bampo hasonmás,
csak nagyobb. De a lényeg ugyan az.
-Hm… Biztos érdekes lehet.
-Rengeteget kell számolni, és sokat rajzolni. Nagyjából
ennyi. Mi a terveket készítjük el azoknak, akik majd megépítik.
-Nagy felelősség. – Játszott a cukortartóval. Bólintottam,
mivel tényleg az.
-Veled mi a helyzet? Hogy-hogy szabadok vagytok? Nick egy
hónapban nem volt még nálunk annyit, mint ezen a héten.
-Igazából betegszabin vagyunk. A fél csapat lebetegedett,
így lefújták a turnét, és a koncerteket is új időpontra rakták. – Dőlt hátra. –
Bár ez nekünk kapóra jött, így most pihenünk, amíg a betegebbik része a
csapatnak lábadozik.
-Te is beteg voltál?
-Csak egy kis torokfájás volt a múlt héten, de szerdán már
semmi bajom nem volt. – Legyintett. – Junsu lázas még, Wooyung torokfájós,
Junhonak a feje fájt, Chansung meg élvezi, hogy dögölhet az ágyában, és
videojátékozhat.
Kis csend ált be közénk, ám ekkor megjelent a pincér, és
letette elénk az italokat. Belekortyoltam a csészébe. Tényleg jó a hely.
Visszatettem a kis tányérkára a porcelánt, aztán felkönyököltem az asztalra, és
a tenyerembe támasztottam az arcom.
-És milyen az idolélet? – A fiú kicsit elidőzött a kávéján,
aztán letette a csészét, és ő is az asztalra könyökölt.
-Fárasztó. Néha félelmetes. Pörgős. Nem is tudom. Ilyet még
nem nagyon kérdeztek tőlem. A riporterek a szaftos pletykákra hajtanak, meg a
titkos fényképekre… Úgyhogy most nem tudom így összefoglalni.
-A fárasztó és a pörgős még oké. De mitől félelmetes? –
Ráncoltam a homlokom.
-Ott vannak a sasaengek, az őrült rajongók. Aztán az, hogy
mindig, minden lépésedet figyelik. Hogy nem mehetek végig úgy az utcákon, hogy
ne ismerjenek fel, és olyankor futnunk kell. Az például félelmetes, amikor egy
csapat rajongó fut utánunk, és csak menekülni tudunk, vagy amikor dugóba
kerülünk, felismerik a manegger autóját, és szinte rácuppannak az autóra. Vagy
amikor a sasaengek betörnek a lakásunkba. – Megborzongott, aztán gyorsan ivott
pár kortyot. – Még gondolni is rossz rájuk.
-Ühümm. – Tologattam a cukortartót. – Amúgy miért egyeztél
bele, hogy eljössz?
-Mármint ide? – Mutatott körbe. Megráztam a fejem.
-A plázához. Gondolom Nick kicsit normálisabb, és nem csak
úgy elrángatott, hogy márpedig jössz.
-Ja, hát… Nem tudom. Kíváncsi voltam. Párszor, mikor nekem
kellett hazavinnem JaeHwát, vagy Nicket tőletek mindig mondták, hogy nem vagy
otthon. Kíváncsi voltam rád, hogy milyen vagy, hogy így eltűröd őket.
-Hát, ilyen. – Mutattam magamra. Beleivott a kávéjába, aztán
elmosolyodott.
-Olyan, mintha pozitív energiát sugároznál magadból. Jó
érzés melletted lenni. – Lehajtottam a fejem, hogy ne lássa, hogy egy kicsit
kipirult az arcom.
-Eddig mindig az ellenkezőjét közölték velem. – A
telefonomra pillantottam, aztán a fiúra. – Ó, ezt már Nickel is meg akartam
csinálni, de még nem sikerült, úgyhogy… - A telefonomért nyúltam, aztán
rákerestem a velem szemben ülő idol nevére.
-Mit csinálsz? – Érdeklődött.
-Csak mondd, hogy igaz, vagy nem. – Kértem.
-Rendben… - Habozott. – De semmi olyan…
-Nyugi! Csak a netről olvasok fel dolgokat, amit a
rajongóitok irogattak. – Rányomtam az első találatra. Betöltött az oldal, aztán
olvasni kezdtem. – Szóval, Busanban születtél, aztán 10 éves korodban Amerikába
mentetek?
-Igen.
-Minden kaját szeretsz?
-Igen.
-Tudsz főzni?
-Igen.
-Szeretsz enni?
-Igen.
-Pálcikával?
-Igen. Most fel fogod olvasni az életrajzomat? – Kérdezte
vigyorogva. – Van pár dolog benne. Én is kérdezhetek közben?
-Aham. – Húzogattam az ujjam a képernyőn. – Tudsz
Szaxofonozni? – Lepődtem meg.
-Igen.
-Egyszer majd meg kell mutatnod!
-Okés. Te játszol valamilyen hangszeren?
-Régen gitároztam, de már nem hiszem, hogy menne.
-Jazz és Sakk klubban is voltál?
-Aha.
-Akkor biztos jó fejed van. – Morogtam.
-Köszi. Többen is mondták már. – Egy szemforgatás volt a
válaszom. – Te is okosnak tűnsz a szemüvegeddel. Mármint a munkádból is
látszik, de nem veszed le? Csak egy kicsit, hogy milyen vagy nélküle. – Kérte.
Letettem a telefonom az asztalra, aztán a szemüvegem is
mellé tettem. Minden elhomályosodott, és csak a színes foltokat láttam.
-Uh, nagyon jól nézel ki.
-Én meg csak foltokat látok belőled. – Vettem újra fel a
másik két szemem.
-Szemüveggel is jól nézel ki, de hordhatnál kontaklencsét
is.
-Jobban szeretem a szemüveget, mert praktikusabb. Egyébként
kontaklencsém is van, de…
-A szemüveg egyszerűbb.
-Aham. Ez az én nagy titkom.
-Hát, már ezt is tudom rólad. De én is jobban szeretem az
egyszerűbb, praktikus dolgokat. Attól függetlenül, hogy eléggé rendetlen
vagyok.
-Én meg egy a rendszeretőbbek közül.
-Oké, ez pozitív-negatív. Te merre születtél?
-Itt, Szöulban. A város másik végén.
-Hm… Akkor nem is laktál máshol?
-Hát, nem nagyon teszem ki a lábam a városból. Max egyik
kerületből a másikba költözök.
-Én már nem bírnám elképzeli az életem utazgatás nélkül.
-Az idolok utaznak, az építészek pedig egyhelyben
ücsörögnek. Ez is ellentét. – Jegyeztem meg.
-Van valami közös bennünk? – Kérdezte nevetve. Aranyos
gödröcskéi vannak.
-Nem tudom. Talán JaeHwa és Nick kapcsolata? Hogy nem bírjuk
a nyálcseréjüket?
-Az biztos. De azon kívül?
-Szeretem a munkámat.
-Jó, akkor ez is. – Vont vállat.
-Nem megyek sehová a telefonom nélkül? – Néztem rá. Megint
felnevetett.
-Nekem három is van, de volt olyan, hogy egyiket sem
találtam meg.
-Az ciki.
-Főleg úgy, hogy turnéra mentünk, és az utolsó pillanatban
kerestem a mobilom, és egyiket sem találtam meg. Így akkor, Európában két óráig
keveregtünk a Párizsi reptéren, mert nem találtunk vissza Nickkel a csapathoz.
Nála sem volt persze mobil. A maneggerünk tombolt. – Elképzeltem, ahogy
rengeteg embert kerülgetve mászkálnak a terminálban, aztán egy idős ahjussi
vörös fejét, ahogy ordibál velük… Nevethetnékem támadt. - Akkor nem volt
vicces, de így visszagondolva röhejesek voltunk.
-Európában más, mint itt?
A kérdésem mintha meglepte volna. Elgondolkodott, aztán az
asztalra könyökölt.
-A nagyvárosok mind modernek, hasonlóak, mint Szöul. Bár ott
több helyen vannak műemlék épületek, amik teljesen mások, mint ami itt van.
-És Amerikában?
-Igazából… Az összes nagyváros hasonlóan zsúfolt, hasonlóan
rohannak az emberek. Más nyelven beszélnek, de szinte ugyan olyan. – Kinézett
az ablakon, aztán rám emelte a tekintetét. – Soha nem jártál még külföldön?
-Nem. – Ráztam meg a fejem. – És a cégnél sincs lehetőség
rá, mert csak Koreában dolgozunk.
-Hát, azért Párizs szép hely. És a japán cseresznyefákat is
érdemes lenne megnézned. – Egy nagyot sóhajtottam, aztán elhúztam a számat.
Belekortyoltam a teába. Éreztem, ahogy TaecYeon engem néz. Visszatettem a
csészét az asztalra. Rezegni kezdett a fiú telefonja.
-Bocsi, ezt muszáj lesz felvennem. – Állt fel. Kicsit odébb
ment, aztán a füléhez emelte. A saját mobilommal játszottam, amíg vissza nem
ért. Odakint már kezdett sötétedni, és az eső is eleredt. Hurrá, megérkezett az
idei tavasz! Hallottam, ahogy visszaül a székére.
-Fél órán belül otthon kell lennem, de addig még van időnk.
-Nyugodtan menj, ha dolgod van. – Ittam meg az utolsó
kortyot. – Hazatalálok innen.
-Nem, esik az eső. Meg nem szeretném, ha sötétben mászkálnál
egyedül. Hazaviszlek, akkor legalább Nicket is össze tudom szedni. – Megitta a
kávéját, aztán felálltunk. Felvette a sapkáját, meg a sálát, és lementünk a
földszintre. Kifizette az italokat, aztán a kijárat felé indultunk. Kinyitotta
nekem az ajtót, aztán kiléptünk a tető alól. Gyorsan visszaugrottam a
biztonságos, és kevésbé vizes helyre. Az eső nem csepergett vagy zuhogott,
hanem ömlött.
-Mintha valaki azt akarná, hogy ne menjünk még haza. –
Nevetett fel mellettem a fiú. Kikapcsolta a riasztót a kocsiján, aztán a
fejemre tette a sálját. – Háromra futunk, oké?
-Rendben.
-Egy, kettő, három! – Megragadta a kezem, és együtt
rohantunk az autójához. Mikor sikerült beülnünk a száraz ülésekre letekertem
magamról a sálat. A pulcsim szétázott, ahogy az ő inge is. Rátapadt a bőrére,
és kirajzolódtak alatta az izmai. Be kellett vallanom magamnak, amennyire nem
akartam ezt a dolgot a plázában, meg otthon, most annyira hálás voltam
JaeHwának, hogy belerángatott. A fiú rám nézett, aztán füttyentett egyet.
-Jól eláztál. – Az arcomhoz nyúlt, és lehúzta a szemüvegem,
aztán megtörölte valamiben, majd visszatette az orromra.
-Köszi. – Motyogtam, és lehajtottam a fejem, hogy ne lássa a
pirosságomat. Beindította az ablaktörlőket, aztán lassan kikanyarodtunk a
parkolóból. – Nem hiszem, hogy fél óra alatt hazaérsz. – Törtem meg a csendet.
-Nem baj. Majd keresek valami kifogást. – Vont vállat.
Lassan tudtunk csak haladni, mivel a látási viszonyok sem voltak tökéletesek.
Csendben voltunk, de nem az a kínos, fojtogató csend volt.
-Köszönöm, hogy elhoztál. – Szólaltam meg, mikor
bekanyarodott a házunk elé.
-Köszi, hogy együtt töltöttük a délutánt. – Elmosolyodtam. –
Háromra futunk? – Állította le a motort. A fejemre tette megint a sálát, aztán
elszámolt háromig. Kicsit előbb értem a tető alá, mint ő, mivel neki körbe
kellett mennie a kocsi orrát. Csurom vizesen caplattunk fel a lépcsőházban.
-Megjöttünk! – Nyitottam be a lakásba. JaeHwa szobája felől
hallottam a hangokat. Grimaszoltam, aztán rászóltam TaecYeonra, hogy be ne
merjen nyitni hozzájuk. Visszaadtam a sálát, és levettem a bakancsomat. Lassan
odamentem a szobaajtóhoz, aztán bekopogtam.
-Nickhyun, itt a sofőröd! – A fiú is odalépett mellém.
-Hyung, 10 percen belül otthon kell lennünk!
-Jó, sietek! – Hallatszott bentről. A szobámba mentem, hogy
kiterítsem a pulcsimat a radiátorra. TaecYeon pedig követett.
-Nem fázol meg, ha ilyen vizesen mész haza? – Kérdeztem,
miközben egy másik pulcsit kotortam elő, hogy azt vegyem fel a trikómra. Egy
világos zöldet választottam, aztán gyorsan át is vettem.
-Te most vetkőzöl? – Kerekedett ki a szeme, mikor áthúztam a
fejemen a vizes pulcsim.
-Ne reménykedj. – Mondtam, miközben felvettem a zöld
pulcsit. Kiterítettem a radiátorra a csöpögő ruhámat. – Nicknek vannak itt
ruhái, szóval talán tudok adni valamit, ami nem vizes. – Mentem el mellette, és
a másik szekrényemhez léptem.
-Valami biztos van, ami jó rám is. – Lépett mellém. A sok
„talált” ruha között (amit JaeHwa udvarlói hagytak itt) találta egy szürke
pulóvert, ami talán jó lesz neki.
-Hozzak egy törölközőt? – Fordultam felé.
-Köszönöm. Hát, ártani nem árthat. – Vont vállat. Bementem a
fürdőbe, aztán kezemben a törcsivel visszafelé bedörömböltem Nicknek. Mikor
benyitottam a szobámba TaecYeon már kigombolta az ingét, és a hátáról próbálta
lehámozni az odatapadt ruhát. Kezébe nyomtam a törölközőt, aztán lehúztam a
karjáról és a hátáról az odatapadt ruhát. Próbáltam nem az izmait bámulni, és
mikor sikerült leráncigálni róla az inget gyorsan a szárítóhoz menekültem, és
egy vállfára akasztottam a vizes ruhát, amit aztán a radiátor fölé tettem.
-Kész vagy? – Kérdeztem, mikor elrendeztem mindent.
-Aha. – Megfordultam, és pont láttam a kockás hasát, mielőtt
lehúzta a pulcsit. Éreztem, hogy az arcom kipirul. Fekete szemeivel rám nézett,
aztán elmosolyodott.
-Neked a zöld is jól áll. Nem tudom, honnan szedted ezt a
pulcsit, de pont jó. – nyeltem egy nagyot, aztán az ajtóban feltűnő Nickhyunra
néztem.
-Mehetünk? – Kérdezte TaecYeont.
-Elbúcsúztál? – Nézett rá a fiatalabb. Nick miután bólintott
elment cipőt húzni. TaecYeon is felvette a lábbelijét. JaeHwa nem jelentkezett,
így csak én kísértem le őket az ajtóig. Nick elstartolt egy szia MiCha után, és
bevetette magát a hátsó ülésre.
TaecYeon felém fordult. Ő már kint állt a tető alatt, én
pedig az ajtót tartottam magam mellett.
-Köszi a pulcsit, meg ezt a mai napot.
-Én is köszönöm. – Mosolyodtam el.
-Ugye még találkozunk?
-Hát, ha Nick és JaeHwa nem szakítanak…
-Én úgy értettem, hogy lesz e még ilyen alkalom, mint ma
volt. – Vakarta meg a tarkóját. Valamiért tetszett, hogy zavarban van.
-Akkor megmutathatnám, hogy hogy játszok szaxofonon. –
Nézett rám kérlelő szemekkel.
-Talán. – Vontam meg a vállam. TaecYeon elmosolyodott, aztán
integetett. Visszaintegettem, aztán becsuktam az ajtót. Talán mégsem olyan
rossz ez a vakrandi dolog… De akkor is mérges vagyok JaeHwára!
~END~
Megjegyzések