Linnie (One Shot LEO (VIXX))
Még Linre sem jut (sokszor) időm. Ami azt jelenti, hogy elég
keveset vagyunk együtt.
Nem is tudom hogy áll már hozzám.
Nem vagyok ott, pedig kellenék. Az évfordulókat sokszor
elfelejtem, és nincs olyan rendszeres időpont, amikor tudnánk beszélni, vagy
találkozni.
Szörnyű vagyok.
Délben értünk haza, mögöttünk pedig több mint húsz ország,
és sok órás repülőutak állnak. A srácok kidőltek a kanapén (az idősebbek), a
többiek meg a földön feküdtek el. A repülőn végig aludtam, de a turné utáni
időszak, éjszakázások, és utazás eluralkodott rajtam, és elmentem aludni.
Pedig fel akartam hívni Lint.
De már nem volt hozzá erőm.
*
A kapuja előtt álltam, és a csengő gombja felett tétováztam.
Egy hónapja találkoztunk utoljára. Két hete beszéltünk telefonon. Ezek után…
Nem csodálkoznék, ha beújított valakit.
Lehunytam a szemem, és a csengőre nyomtam az ujjam.
Hallgattam, ahogy kicseng a lakásban.
Semmi válasz.
Újra próbálkoztam, aztán vártam.
Talán csak nincs itthon. Felnéztem a virágokkal telerakott
ablakára. Odabent égett a villany. Valószínűleg itthon van, csak nem akar velem
találkozni.
Beleboxoltam a falba. Miért nem tudok rendes pasija lenni?
Akivel kibeszélheti a tanárokat, vagy sírhat a karjai között, ha valami nem úgy
sikerül, ahogy tervezte.
Megvakartam a tarkómat, aztán egy nagy sóhaj után elléptem a
kaputelefontól. Elindultam lassan a járdán. Lehajtottam a fejem, és zsebre
dugtam a kezem. Ez nem az én napom.
A kavicsokat rugdostam, és legszívesebben üvöltöttem volna.
Annyira elcsesztem!
-Leo? – Hallottam egy ismerős hangot. Visszafordultam. Aztán
felnéztem az ablakára. Elmosolyodtam, amikor megláttam. Kihajolt az ablakon, és
a virágaira lógott a haja. Felintegettem neki, mire visszaintett.
-Szia! – Tettem újra zsebre a kezem.
-Szia, nincs sok időm. De lemegyek, megvársz? – Kapaszkodott
az ablakkeretbe.
-Én itt vagyok. – Tártam szét a karjaim. Felkuncogott, aztán
eltűnt az ablakból. Összeszedtem magam, és elhessegettem az idegességet.
Visszasétáltam a kapuhoz, és a falnak dőltem. Lin nem tollászkodik olyan sokáig
mint mondjuk… a volt osztálytársaim.
Nem is lepődtem meg azon, hogy pár percen belül nyílt az
ajtó, és a nyakamba ugrott. Átölelte a vállam, én pedig felemeltem, és pörögni
kezdtem vele.
-Na, tegyél le! – Kérte nevetve. Leállítottam a lépcsőre,
hogy kicsit magasabban legyen. – Szóval, minek köszönhetem, hogy elfáradtál
ide, hozzám? – Billentette oldalra a fejét viccesen.
-Fel akartalak hívni, csak…
-Tudom, turnéztatok, végigutaztátok a fél világot, és fáradt
vagy. – Forgatta a szemét. – Azért örülök neked. – Csücsörített. Magamba ittam
a gyönyörű szemeit, és az arcát, a haja hullámzását… Mikor nem válaszoltam
összehúzta a szemöldökét. Komoly hangon folytatta. – Miért vagy ilyen? Valami
másért jöttél?
-Csak… - Ráztam meg a fejem. – Elméláztam.
-Persze. – Bólogatott, miközben vágott egy grimaszt. Pár
percig vágni lehetett volna a feszültséget közöttünk.
-Lin, én sajnálom, hogy nem kerestelek, és hogy ennyire nem
tudunk találkozni. – Kezdtem.
-Hagyjad, olyan minta fantom fiúm lenne. – Legyintett.
-Én ezt nem így terveztem. – Meg akartam fogni a kezét, de
elhúzta, és összefonta a karjait.
-Én sem így terveztem. Miért ilyen bonyolult? Fel akartalak
hívni, de tudtam, hogy úgysem veszed fel. – Hintázott a sarkán. – El akartam
mondani, hogy az unokabátyám meghívott minket az esküvőjére, és hogy
bejutottam. De időeltolódás, meg egyebek. Így hát inkább hagytam. - Tárta szét
a kezét.
-Mikor lesz az esküvő? – Néztem rá.
-Ma délután egykor volt a templomi, a lagzi meg még mindig
tart. – Nézte a cipőjét. Nyeltem egy nagyot. Ha nem vagyok olyan, és felhívom…
-És miért nem vagy ott? – Felnézett rám, aztán újra hintázni
kezdett.
-Holnap korán be kell mennem. Aludnom is kellene valamit.
Meg aztán csak nekem nem volt ott a partnerem, és nem bírtam sokáig.
-Annyira… sajnálom. – Suttogtam. – Jobbat érdemelsz.
-Leo, nem tudom, hogy mi legyen velünk. A suliban annyira
egymásra találtunk, de így… Ilyen az idolélet? – Majd’ megszakadt a szívem a
hangjától. Pár perc hallgatás után közelebb lépett. Lehúzta a vállam, aztán
félresöpörte a hajam, és egy puszit nyomott a bőrömre.
-Fáradtnak tűnsz, és biztos az is vagy. Bocsi, hogy csak így
elküldelek, de holnap nagy napunk lesz, amire fel kell készülnöm. Jó éjt Leo!
Vigyázz magadra, és a többiekre is. És Kennek boldog utó - szülinapot kívánok.
Tudom, hogy három napja volt, de talán még nem késtem el. – Lépett a
bejárathoz. Én csak álltam, és néztem rá. Aztán erőt vettem magamon, és
megszólaltam.
-Aludj jól Lin-ah. – Még utoljára rám mosolygott, aztán
beírta a kódot, és eltűnt az üvegajtó mögött.
Ácsorogtam még a kapuban, aztán hazafelé indultam. Lassan
baktattam a tavaszi éjszakában, miközben azt a dalt dúdoltam, amit Lin írt
találkozásunk után.
Fogalmam sincs
mi van most közöttünk. Mint két jó barát, akik egyszer-kétszer többek mint
barátok. Pedig két éve olyan csodás volt minden! Annyira barom vagyok, hogy nem
foglalkoztam vele eleget. És nem lehet kifogás a munkám. Lett volna időm, de
mégsem tettem, amit kellett volna. Olyan, mintha régi ismerősök lennénk.
Kéthavonta találkozunk, vagy még akkor sem.
Megdörzsöltem az arcom, aztán befordultam az utcánkba.
Lassan haladtam előre, és reménykedtem benne, hogy ilyenkor nem járnak fanok az
utcán.
Otthon aztán átadtam Kennek az üdvözletet, aztán begubóztam
a szobámba, és a régi emlékeket felidézve aludtam el.
*
Másnap este berendeltek minket a kiadóba. Fogalmam sem volt
minek, hiszen elvileg szabadnapot kaptunk egész hétre. De hát be kell menni,
akkor KELL, úgyhogy elkocsikáztunk a kiadóhoz. Aztán onnan a manegger elvitt
minket egy koncertterembe. A helyet ismertük, mert itt szokták tartani a
bulikat, és sokszor fellépéseket is. Semelyikünk nem tudta, hogy most akkor mi
is van, a manegger meg nem válaszolt semmire, ha kérdeztünk tőle valamit. Egész
közel álltunk a színpadhoz, mögöttünk a kiadónk gyakornokai, és tanárok, edzők
sorakoztak. Az volt a fura, hogy innen lentről nézünk fel a színpadra. Legalább
nem kell dolgoznunk. És egy csomó kamerát is láttunk. Amit nem tudtunk mire
vélni.
-Mi van itt? – Kérdezte már ezredszerre Ravi. – Valóságshow
idolokkal?
-Honnan a francból tudjuk? Senki nem mond semmit. Hyuk hol
van már megint? – Nézett körbe N. Nemsokára megjelent Hyuk, és megállt
mellettünk.
-Hol voltál? – Szidta le Ken. – Ne merj elkeveredni!
-Bocs, csak megkérdeztem mi lesz itt.
-És? – Kérdeztük egyszerre.
-Valami rookie csapat első fellépése. Elvileg ők is
testvéreink.
-Egy másik fiúcsapat? – Kérdezett vissza HongBin.
-Nem tudom. Majd meglátjuk. – Vonogatta a vállát.
Kis idő múlva az igazgató lépett a színpadra. A nézőtér
elcsendesedett.
-Talán most megtudjuk miért nem nézhetünk otthon TVt. –
Morogta Ravi.
-Szeretettel köszöntök mindenkit, és köszönöm, hogy
eljöttek! Ma este szeretnénk bemutatni az új kollégákat, és egy csapatot is.
Először is, a kollégák. Aki hallja a nevét, kérem jöjjön fel a színpadra, ide
mellém! – Mutatott a mikrofonja mellé, aztán sorolni kezdte a neveket, és a
szakterületeket: hangtechnikus, zeneszerző, dalszövegíró, koreográfus, sminkes,
fodrász meg egyebek. Nagyjából huszonöt idősebb-fiatalabb emberke állt
mellette, mire végzett a névsorral. – Mostantól kezdve ők is oktatni fognak, és
segítenek az újoncoknak, vagy a comeback-előkészületekben.
Miután megtapsoltuk őket levonultak a színpadról. Az
igazgató maradt csak fent.
-Most pedig köszöntsük a rookie csapatot, akik holnap az
Mnet M! Countdown műsorában debütálnak a nagyközönség előtt. – A színpadon
kialudtak a fények.
Aztán megszólalt a zene.
Valahonnan ismerős volt.
Felvillant egy reflektor, és megvilágított a színpad közepén
egy lányt.
-Az ott… - Kezdte HongBin, de nem folytatta, mert a lány
énekelni kezdett. Tuti az a gyakornok csajszi volt, akit kiszemelt magának.
Gőzöm sincs hogy hívják, de tényleg jól nézett ki.
A szám lassan kezdődött, és csak az az egy leányzó énekelt.
Aztán a refrén előtt felgyorsult, és a fények felvillantak. Hat lány állt a
reflektorfényben. Három háttal, a másik három énekelt, és táncolt. Néhányukat
felismertem a smink ellenére is. Találkoztam már velük a kiadó falain belül. A
refrénnél a másik három is megfordult, és együtt táncoltak, és énekeltek.
Annyira villogtak a fények, hogy nem láttam semmit, de a
zene tetszett. A pulcsim zsebében kotortam a telefonomért, hogy felvegyem őket.
A gyors rész után egy hegedűs lassú következett. És egy ismerős hang.
Felnéztem, és Ő állt előttem a színpadon. A gyönyörű hangján
énekelt, és csak őt világította meg a reflektor. Egy csomót kellett pislognom,
és meg kellett Kennek böknie, hogy biztos legyek benne, hogy ez igaz. Nem csak
álmodok.
Lin állt előttem lapos sarkú cipőben, hosszú fehér-flitteres
pólóban, és fekete farmerben. A haja félig feltűzve… Kezében a mikrofon, a
nyakában pedig megcsillant az a nyaklánc, amit tőlem kapott még valamikor
szülinapjára.
Komolyan, azt hittem… Valami másik dimenzióba kerültem.
Gyakornoknak is kellett lennie a kiadónál, de… Nem találkoztam ott vele, csak a
suliban, ahol zeneszerzőnek tanult. Ennyire nem ismerem? Miért nem tudtam
erről?!
-Az ott Lin? – Kérdezte a szám végefelé N, de nem
válaszoltam, csak bámultam ki a fejemből.
-Sokkot kapott? – Integetett a szemem előtt Ravi.
-Tudtál róla nem? – Bökte meg a vállam Ken. Lassan megráztam
a fejem.
-Ennyire béna pasi vagy? – Kerekítette ki a szemeit Hyuk. –
Azt sem tudod, hogy a csajod gyakornok lett, főleg az a gáz, hogy a mi
kiadónknál! Ember, én tuti kihajítanálak, ha nőből lennék, és ilyet csinálnál!
Miközben dumáltak a zene véget ért, és a lányok lementek a
színpadról. Ismertem a helyet, így tudtam merre fognak menni. Elsiettem az
öltözőkhöz, miközben a fiúk mindenféle hülyeséget vágtak a fejemhez.
-Leo, csalódtam benned.
-Hyuknak igaza van.
Nem vagyok a pasik gyöngye, tudom. Bekopogtam az öltözőbe,
ahonnan nevetést hallottam. HongBin kiszemeltje nyitott ajtót.
-Szia Leo!
-Szia, Lin?
-Kynne vagyok. Nem ér rá később? – Támaszkodott az ajtónak,
hogy ne nagyon lássak be.
-Lin itt van?
-Mármint Linne? – Hátranézett maga mögé. – Bocs, öltözik.
Szólok neki, hogy kerested.
-Megvárom idekint.
-Rendben. Szia! – Csukta be az ajtót. Ken felhívott, hogy
mégis hová mentem, és hogy mennének haza.
-Én még maradok.
-Akkor gyalogolsz. – Vágta rá. Áldozatot kell hozni bizonyos
dolgokért.
-Oké, akkor gyalogolok.
-Hajrá Rómeó! – Röhögött a vonal másik felén.
-Császtok! – Kinyomtam a hívást, aztán a falnak
támaszkodtam, és vártam.
Arra járt a maneggerünk, és sorolni kezdte a dolgainkat.
Közben kijöttek páran a lányok közül, köztük Kynne is. Lint nem láttam. Bár ő
is a művésznevemen hív. Nekem akkor is Lin marad, nem Linnie. A Lin jobban
illik hozzá.
A manegger befejezte a naptári dolgok lediktálását, és
lelépett, valószínűleg ment a barátnőjéhez.
Ha jól számoltam
csak Lin maradt az öltözőben, a többiek kijöttek. A folyosón lekapcsolták a
villanyt, és majdnem sötét volt, csak az öltözőben, és az aulában égett a
lámpa. A félhomályban egyszer csak nyílt az ajtó, és kilépett rajta Lin. Kék
farmer, tornacipő, és egy sötétkék pulcsi volt rajta. Ledobta a sporttáskáját a
földre, aztán az ajtóval kezdett szenvedni. Híresen nehéz itt bezárni az
ajtókat.
-Segíthetek? – Léptem oda hozzá. Felkapta a fejét. Az erős
sminket már lemosta, de a haja még egyben volt.
-Te meg hogy kerülsz ide? – Lepődött meg.
-Itt voltunk a „koncert” alatt is. HongBin integetett is,
nem láttad? – Megrázta a fejét, aztán átengedte nekem a zárat. Nagy nehezen
bezártam az ajtót, aztán a vállamra vettem a táskáját. Így indultunk kifelé.
-Nagyon jók voltatok. – Nyitottam ki neki az üvegajtót.
-Köszi. Sokat dolgozunk. Holnap még nagyobb közönség előtt…
Ó, Uram! – Sóhajtott.
-Te írtad a számot.
-Miből gondolod? – Fordult vissza. Elmosolyodtam, aztán a
kezéért nyúltam. Most nem húzta el, és összefontam az ujjainkat.
-Ez olyan Lines dal volt. Ismerem a stílusod, és ez a dal
nagyon passzol hozzád.
-Hát, dolgoztam vele. – Vont vállat. - A szomszédok egy
csomót nyafogtak a zongorám, és a hegedűm miatt.
-Nem értem őket. – Ráztam meg a fejem, és megigazítottam a
táskát a vállamon.
-Amúgy… Most hová megyünk? – Nézett körbe, amikor a parkoló
közepén álltunk.
-Ha van kedved sétálhatunk egyet. – Ajánlottam fel.
-Holnap délután lesz a debüt… Jó, menjünk, de akkor rakjuk
be a kocsiba a táskát, mert tudom, hogy nehéz. És nem maradunk sokáig. –
Elővette a kocsi kulcsát, és kinyitotta a csomagtartót. Beletettem a cuccát,
aztán bezárta, és elindultunk.
-Merre? – Kérdezte, mikor kiértünk a parkolóból.
-Mondjuk… Arra. – Mutattam az egyik kis utcára. Befordultunk
az utcácskába, és a két tűzfal között kerülgettük a virágállványokat.
-Milyen érzés a színpadon állni? – Kérdeztem. Tőlem mindig
ezt kérdezte, még régen a suliban.
-Te is tudod! – Lökött meg.
-De tőled szeretném hallani. – Húztam közelebb magamhoz.
-Félelmetes. Nagyon paráztam előtte. De… Mikor már fent
voltunk mindegy volt. Akkor már élveztem. Jó érzés volt. – Gondolkodott el.
-Na, ezt mondtam neked. De nem hitted el. – Mosolyogtam.
Kiértünk az utcácska végén, és odamentünk a kis tér közepén csobogó szökőkúthoz.
-Olyan szép! – Lelkendezett Lin, mikor váltogatni kezdte a
színes fényeket a kút. A kis angyalka a tetején rózsaszín, sárga, majd lila,
kék, zöld, piros lett. – Ha itt lenne a gitárom… - Nyúlt a vízbe.
-Addig itt ücsörögnél, amíg meg nem írnád a következő dalod.
– Fejeztem be. Rám mosolygott.
-Boldog vagyok, hogy végül engedtem magam rávenni erre az
egészre. – Fordult vissza a szökőkúthoz.
-Mióta voltál gyakornok? – Ültem le a kút szélére.
-Hát… nagyjából fél éve. De sokat kihagytam. A szülinapod
után döntöttem el, hogy neki kezdek. Akkor csak besegítettem a dalokban, aztán
az igazgató elkezdett nyaggatni ezzel az idol dologgal… És engedtem neki.
-Miért titkoltad el? – Fordítottam magam felé, és lehúztam
az ölembe.
-Mert meglepinek szántam a huszonötödik szülinapodra. Meg
talán abban reménykedtem, hogy a kiadóban többet találkozhatunk. Esetleg
dolgozhatunk együtt. – Vont vállat. –
De így alakult, és… Hát, boldog elő születésnapot! – A vállamra hajtotta a
fejét, én pedig simogatni kezdtem a vállát.
-Köszönöm. De nagyon jól énekelsz, úgyhogy a kiadónak
kellene köszönetet mondania neked, amiért hagytad magad belerángatni ebbe. De
örülök, hogy munkatársak lettünk.
-Én is. – Suttogta.
-Felvetem majd a maneggernek, hogy alakíthatnánk ketten egy
duót, ha van kedved.
-Bírom a csajokat. De ha nagyon akarod… - Húzta végig az
ujját az orromon.
-Majd viheted HongBin üzeneteit az egyik csapattársadnak.
-Melyiknek? – Kérdezte vigyorogva.
-Majd ő megmondja. – Erre felnevetett.
-Mind az ötnek én leszek a postása? Most képzeld el… Te jó
ég! – Nevetett. – Shara és Nara N-korosztályúak, és mindketten N-nek
küldözgetnék az üzeneteiket, aztán Hanne Ravi fan, Kynne pedig HongBin, Kora
meg Hyukért olvadozik. Szegény Kennek nem jut senki. – Erre én is nevetni
kezdtem. Majdnem beleestünk a szökőkútba, úgyhogy jobbnak láttuk továbbindulni.
Megálltunk egy még ilyenkor is nyitva tartó maffinosnál, és vettem
mindkettőnknek egy-egy sütit. Azt eszegetve mentünk tovább. Elhagytuk a kis
teret, és az utcácskák között bóklásztunk.
-Szerinted mikor veszik észre a lányok, hogy nem vagyok a
dormban? – Kérdezte elgondolkodva, aztán harapott egyet a maffinból.
-Csak idő kérdése. – Vontam vállat. Elértünk egy virágbolt
elé. Lin simán elment volna előtte, de visszahúztam. Két perc volt már csak
zárásig.
-Megvársz? – Kérdeztem.
-Én itt vagyok. – Mosolygott, miközben leutánozta a tegnap
esti mozdulatomat.
-Sietek. – Bementem a boltba, és kiválasztottam egy szál
piros, de inkább majdnem bordó rózsát. Fizettem, aztán elköszöntem, és a hátam
mögé rejtve a virágot kimentem az üzletből. Lin az egyik szöuli palota lépcsőjén ücsörgött, és ott nyomkodta a telefonját. Felsétáltam hozzá, ügyelve arra, hogy meg ne
lássa a virágot.
-Na, mit hoztál? – Nyújtotta a kezét, hogy húzzam fel.
Eleget tettem a kérésének, és talpra állítottam. Megpróbált a hátam mögé nézni,
de mindig arrébb fordultam. Így mentünk körbe-körbe egy darabig, aztán Lin
nevetve megölelt.
-Régen mulattam ilyen jót veled. – Suttogta. – Köszönöm.
-Lin? – Erre felnézett rám, aztán elengedett, és a kezeit
maga mellé ejtette. – Igazából… Nem is tudom mit mondjak. – Emeltem az államhoz
az öklöm, és megköszörültem a torkom. – Nem tudom, miért tartottál ki mellettem
eddig, de köszönöm, hogy biztos pont vagy, az otthon, ahová hazatérhetek, és…
-Leo, ez tök nyálas volt. – Szólalt meg komolyan, aztán
elnevette magát.
-Hangulatromboló vagy! Pedig csak udvarolni próbáltam. –
Fintorogtam, mire még jobban nevetett. Közelebb léptem hozzá, és megöleltem.
Még mindig kuncogott, aztán komoly arcot próbált vágni.
-Mondhatod tovább. Amúgy jól esett. – Suttogta. Eltoltam
magamtól, aztán a kezébe nyomtam a virágot.
-Köszönöm, hogy elfogadsz annak, aki vagyok, és nem hagytál
el, és és… mindent. Jaj, Lin! – Öleltem át újra. – Jobbat érdemelsz nálam.
-Hülye. – Suttogta. – Ne mondj ilyeneket!
-Nem vagyok hülye. – Morogtam.
-De az vagy. Ilyeneket állítasz… Oké, nem vagy mindig
mellettem, de legalább, ha van időd, meglátogatsz.
-Megpróbálok változtatni. – Csúsztattam a derekára a kezeim.
-Ajánlom is. – Kuncogott. – Például szeretem a virágokat. –
Szagolta meg a rózsát. – És a csokikról se feledkezzünk meg. – Tette hozzá.
-Lin, hol lennék én nélküled? – Kérdeztem a fejemet rázva.
Először kinevetett, aztán elindult lefelé a lépcsőn.
-Hová mész? – Szaladtam utána.
-Hol lennél nélkülem? Talán holnap reggelre már Japánban.
Mert innen tuti nem találnál vissza a kocsimhoz. – Kuncogott. Körbenéztem az
utcákon, és a téren… És nem volt ismerős. Hol a francban vagyunk? És hogy
keveredtünk ide?
-Oké, Ms. Idegenvezető, vezess haza! – Kulcsoltam össze a
kezünk. – De várj egy kicsit! – Elvettem tőle a rózsát, aztán letörtem a
szárából, és a hajába tűztem. – Tökéletes! – Szemléltem a művem, aztán újra
menetirányba fordultunk.
Az idol szakmáról beszélgetve mentünk vissza az autóhoz.
Amúgy nem jöttünk nagyon messze el, mert öt perc alatt visszaértünk. Lin
elkocsikázott a házunkig, és mindketten kiszálltunk.
-Szóval, vége a napnak. – Dőltünk a kapunak.
-Aham. Holnap meg fellépés.
-Én ott leszek. És a többieket is elrángatom. – Mosolyogtam.
-Megegyeztünk. – Suttogta. Lehajoltam hozzá, és a tarkójára
vezettem a tenyerem. Ő a nyakamba karolt, és éppen hozzáértem volna az ajkaihoz,
amikor kirobbant a kapu.
-Leo, hol a franc… - Aztán Hyuk megtorpant. – Bocs haver,
Linniét nem láttam.
-Na, ez a hangulatrombolás. – Sóhajtott Lin.
-Menők voltatok. Majd megadod HongBinnak Kynne számát? Mert
amióta hazajöttünk csak arról a csajsziról beszél. És odaadod majd ezt Korának?
– Adott a kezébe egy borítékot. Ezek komolyan ilyen gyorsan megtanultak mindent
Linékről?!
-Hyuk! – Szóltam rá, abban a „jobb ha eltűnsz, mielőtt dühbe
gurulok” hangnemben.
-Jó, bocs, elhúztam! – Azzal visszament a lépcsőházba. Újra
Linhez hajoltam, már megint majdnem odáig értünk, hogy megcsókoljuk egymást, amikor Hyuk újra kinyitotta az
ajtót. – Ja, és N üzeni, hogy ki kell takarítanod a…
-Fogd már be! – Kiáltottam rá. Hyuk behúzta a nyakát, aztán
eltűnt az ajtó mögött. Morogva újra visszahajoltam Linhez.
-Mi jöhet még? – Kérdezte suttogva.
-Remélem nem N. – Motyogtam. A hajamba túrt, aztán kihúzta
az ujjait, és simogatni kezdte a fejem. Lehajoltam, és összeért az orrunk. Lin
lehunyta a szemét, és már majdnem megvolt amikor, AMIKOR MEGSZÓLALT A ZSEBEMBEN
A TELEFONOM. A kijelzőn Ken neve villogott.
-Az összeset megverem! – Nyomtam ki idegesen a hívást.
-Leo, ez most nem fog összejönni. – Motyogta szomorúan.
Megölelt, aztán lehúzott, és egy puszit nyomott az arcomra. – Jó éjt!
-Aludj jól, holnap találkozunk! – Integettem. Beszállt a
kocsijába, aztán elhajtott. Felmentem a lépcsőkön, aztán benyitottam a dormba.
Az összes tag ott ált velem szemben, és felém nyújtottak egy
csomó borítékot.
-Mi ez? – Kerekedett ki a szemem.
-Linnie már elment? – Kérdezte HongBin.
-Igen, az előbb. Mert? – Sóhajtva engedték le a kezüket.
-Akkor mindegy. – Legyintettek. Fejemet rázva mentem a
szobámba. Felírtam a listámra, hogy Hyukot és Kent meg kell vernem, aztán
kidőltem.
Linről álmodtam, és arról, hogy együtt állunk a színpadon,
és énekelünk…
Ha van véleményetek nyugodtan írjatok, nem harapok! :)
B.W.
Megjegyzések