Valaki mindig szeret…(One Shot Yano (Topp Dogg))

-Itt vagyok, ahogy akartad. – Ültem le a fiúval szemben. Ő széles vigyorra húzta a száját.

-Örülök, hogy sikerült időt szakítanod rám. – Tolt elém egy pohár, gőzölgő kávét. – Fekete, ahogy szereted. – Erre egy szemforgatás volt a válaszom.

-Nincs annál jobb elfoglaltságod, minthogy utánam császkálsz? – Kortyoltam bele az italomba. Megborzongtam a jóleső melegtől. Odakint mínuszok szaladgálnak.

-Nem szeretek otthon lenni, mert Nakta meg Jenissi megvernek, ha rossz dolgot teszek vagy mondok. És szeretlek idegesíteni, ha van rá lehetőségem. – Piszkálta vigyorogva a saját bögréjét. – Egyébként, ha úgy gondolod, hogy nincs jobb elfoglaltságom, akkor minek fogadtad el a meghívásomat? – Függesztette rám a tekintetét.

-Mert. – Vontam vállat. Nem akartam bevallani neki, hogy úgy érzem nekem többet is jelentett a szilveszteri fogadás elvesztése miatt elcsattant szájrapuszink. Nem vagyok olyan, aki csak úgy kikiabálja mindenkinek, hogy „szeretlek”. – Minek kellek már megint? – Kérdeztem terelve a témát, és beleittam újra a kávéba.

-Csak beszélgetni akartam valaki értelmessel.

-Milyen kedves tőled. – Fintorogtam. A telefonom csipogott egyet.

-Ki írt? – Nyúlt át az asztal fölött, hogy elvegye a mobilom. A kezére csaptam, mire visszahúzta, és a bögrét kezdte piszkálni. Szúrós szemmel néztem rá, miközben kioldottam a képernyőzárat, és megnyitottam az üzeneteket.

-Ezt nem hiszem el! – Vágtam az asztalhoz a készüléket.

-Mi történt? – Kérdezte óvatosan.

-A barom mostohahúgomat megint nekem kell hazavinnem. – Morogtam. – Mi a francért nem bírja letenni a jogsit, vagy bérletet vinni, ha már eljárkál az idióta fiújához?!

-Aki Szöul túlfelén lakik?

-Naná. – Fintorogtam. – Közelebb nem is talál magának elég rockert. Komolyan, Busanba nem akar valakivel járni? – Álltam fel.

-Mehetek én is? Legalább szórakoztatlak. – Ugrott fel ő is, és próbált aegyozni.

-Ne csináld, mert így is hülyén nézel ki. – Mentem el mellette.

-Te vagy az én ego csökkentőm. – Vigyorgott, mikor kiléptünk a hidegbe.

-Ha enni mersz a kocsimban kiteszlek ott, ahol vagyunk. – Közöltem vele, mikor beültünk a csilli-villi kocsimba.

-Nem szoktam olyat. – Mondta babaarccal.

-Ja, én meg az angol hercegnő. – Morogtam, miközben beindítottam a kicsikét. Kikanyarodtam a parkolóból, és megálltam az első piros lámpánál.

A fiú mellettem a rádiót kezdte kapcsolgatni. Aztán egyszer csak megállt.

-Jé, ez a mi számunk! – Vigyorgott, aztán felnyomta totál hangerőre. Rácsaptam a kezére, aztán levettem a hangerőt. – Most jött volna az én részem. – Duzzogott.

-Így jártál. – Közöltem, aztán gázt adtam, mert a lámpa zöldre váltott. Ő dúdolni kezdett, és dobolt a lábával. Úgy fél óráig hallgattam, ahogy a rádióban szóló dalokat dúdolgatja, aztán meguntam, és kikapcsoltam a rádiót.

-Most meg miért? – Háborodott fel.

-Mert idegesítesz. – Közöltem, és az útra koncentráltam. Egy nagyot sóhajtott, aztán az ablakon bámult kifelé. Előttünk az autók sűrűsödni kezdtek, aztán egyszer csak meg kellett állnunk. – Francnak kell ide még ez a dugó is! – Csaptam a kormányra.

-Nyugi kislány! – Tette a vállamra a kezét. Egy mozdulattal leráztam magamról.

-Ne érj hozzám!

-Hová sietsz?

-Azért a ribancért.

-Na! Mégis csak a testvéred.

-Nem a testvérem. Ő a nevelőanyám szemefénye. – Morogtam. Mintha meglepődött volna.

-Ezt eddig nem mondtad.

-Minek emlegessem a családi dolgaimat, ha utálok otthon lenni? Otthon van az a hárpia meg az ő egyetlene. Apám meg állandóan dolgozik. Kellett neki elvennie azt a nőt. – Csaptam a kormányra.

-Ennyire nem szereted? – Kérdezte óvatosan. – Mi van ha csak veled ilyen?

-Képes lenne kirakni apám házából, ha nem vinném haza azt a…

-Hé! – Szólt közbe. – Ne beszélj csúnyán!

-Hölgyeményt. – Fejeztem be grimaszolva, miközben a kormányt szorítottam. – Amióta megvan a jogsim TAXIsat játszunk. – A fiú mellettem csendbe burkolózott, én pedig az araszoló autókra szenteltem minden figyelmem.

Mikor végre elhagytuk a dugó okát, egy felborult kamiont újra a gázra tapostam. A mobilom rezegni kezdett.

-Vedd fel. – Dobtam az ölébe. Megnyomta a képernyőt, aztán a szájához tartotta.

-Haló? – Szólt bele.

-Ki a franc vagy, és hol van AZ?

-Ne beszélj így Kateről. – Morogta válaszképp.

-Nem érdekel. Hol a francban van? Már fél órája várok rá, és még mindig nem ért ide.

-Dugóba kerültünk.

-Nem érdekel! Franc egye meg, akkor hazamegyek TAXIval. Megmondom anyámnak, és akkor pakolhat. – És lecsapta a telefont.

-Ribanc. – Sziszegtem összeszorított fogakkal.

-Helyesbítek, én sem bírom a nevelőanyád lányát. Inkább meghalnék, minthogy vele kelljen együtt élnem. – Dobta a hátsó ülésre a telefonom. – Itt kanyarodj le!

-Mi? Még vagy húsz kilómétert kell menni.

-Kanyarodj már! Innen közelebb van.

-Honnan tudod? – Pár pillanatig nem válaszolt, aztán egy sóhajjal mégis kinyitotta a száját.

-Azon a környéken laktam. Itt kell lemenni. – Indexeltem, és lementem az autópályáról. Úgy fél óra után egy kis falun mentünk keresztül. – Itt a következő körforgalomnál balra. – Mondta kedvesen a fiú. Nagy sóhajjal balra mentem. Megint a rádiót kapcsolgatta, de már nem bántam. Kezdtem elfáradni.

-Sok van még? – Kérdeztem, mikor újra elnavigált egy kanyarban.

-Átvegyem? – Kérdezett vissza azonnal. Beértünk egy kisebb városba.

-Még bírom. Sokat kell még menni?

-Már nemsokára ott vagyunk. Itt jobbra. – Indexeltem, aztán bekanyarodtam.

-Nem ismerős ez a környék. – Jegyeztem meg.

-Még van egy kicsi. Menj csak egyenesen. – Nézett maga elé. Az útra fordítottam a tekintetem, amíg egy kertes házas környékre nem értünk.

-Még mindig nem ismerős.

-Pedig már nem kell sokat menni.

-Ha az autópályán maradok, akkor már ott lennénk. Már egy órája kevergünk itt! – Csaptam a kormányra. – Az a hárpia ki fog dobni a házból. – A mobilom csörögni kezdett. Hátranyúltam, de a fiú megelőzött. A füléhez emelte.

-Haló?

-Még mindig nem tudom ki a jóhalál vagy, de mondd meg ANNAK, hogy ne merjen hazajönni, mert anyucim kivágja. Maradjon ott, ahonnan nem jött el értem. – Hallottam a hercegnő hangját. Elöntött a méreg. – Ja, és azt is, hogy a TAXIt ő fizeti. És még… - Elvette a fülétől, és kinyomta, aztán még bütykölt rajta valamit. Nem bírtam tovább, és ráléptem a fékre. A fiú felé fordultam.

-Te most szórakozol velem?! – Kérdeztem hisztérikusan. – Miattad kerültem ekkora pácba! Az egyhavi fizetésem lesz annak a ribancnak a TAXIja!

-Kate nyugodj meg! – Kérte.

-Nem nyugszom meg! Mi a francnak hoztál el idáig? Miért nem tudtál csendben maradni? Jobban tudod mi? És tessék, elnavigáltál egy város közepébe, ami azt sem tudom hol van, mert nem volt kiírva semmi. A semmi közepén vagyunk, vetted?!

-A vihar letépte a táblákat.

-Nem érdekel a vihar!

-Kate kérlek! – Tette a vállamra újfent a mancsát.

-Ne érj hozzám! – Ütöttem le a kezét. – Maradj veszteg! – Szóltam rá. Idegtől lüktető kezekkel ragadtam meg a kormányt, és tapostam a gázba. – Most szépen keresek egy helyet, ahol meg tudok fordulni. – Morogtam, és a sok egyirányú utcák mellett elhúzva kerestem valami körforgalmat, vagy kereszteződést, ahol vissza tudok menni. Az út felfelé ment, és mivel nem találtam sehol sem akkora helyet, hogy meg tudjak fordulni mentem tovább.

-A következőnél balra. – Szólalt meg csendesen.

-Nem. – Vágtam rá azonnal.

-Ott meg tudsz fordulni.

-És ezek után higgyek neked, mi?

-Te döntöd el. – Suttogta. Vágtam egy grimaszt. Mikor elértük a kereszteződést balra fordultam.

-Nem tudom, miért bízok benned. – Morogtam. Az utca végén megláttam egy akkora utcai lámpákkal kivilágított parkolót, ahol meg tudnék fordulni. Behajtottam, aztán a fékre léptem.

A parkoló korlátja után a kék ég látszódott. Egy gondolat suhant át a fejemen, aztán elöntött az összes érzelem, ami az utóbbi négy évben gyűlt bennem. Kikapcsoltam a biztonsági övemet, aztán kinyitottam az ajtót, és kiszálltam. A korláthoz mentem. A lábam alatt úgy kétszáz méterrel a tenger csapkodta a sziklákat. Kifújtam a levegőt, aztán átugrottam a korlátot, fittyet hányva a táblára, miszerint életveszélyes tovább menni.

-Kate mit művelsz? – Hallottam magam mögött a fiú kiáltását, mikor pár lépést távolodtam a korláttól a szakadék felé. Lépéseinek a dobogását is hallottam. Nem foglalkoztam vele. Utáltam a mostohahúgomat, a mostohaanyámat, apámat is, amiért nem véd meg, sőt, őt is, amiért kamuzott, és elrángatott idáig.

Még egy lépést mentem előre. Kicsit lehajolok, vagy elvesztem az egyensúlyom, és minden problémámnak vége. Néztem, ahogy a víz a szikláknak csapódik. Vajon milyen érzés lehet…?

Ekkor egy erős kar rántott vissza.

-Kate mit művelsz? – Fordított maga felé a fiú, miközben egyik kezével a felkaromat szorította, a másikkal pedig felemelte a fejem, hogy a szemébe nézzek.

-Te ezt nem értheted! – Rántottam el a fejem, és a szorításából próbáltam kihúzni a karom, de nem engedett el. – Eressz már!

-Nem mehetsz oda! Életveszélyes! – Mutatott a táblára, pár méterre tőlünk.

-Nem vetted észre, hogy nem érdekel?! – Kiáltottam rá. – Eressz már el!

-Az ég szerelmére, Kate, nem mehetsz oda!

-De igenis odamehetek, és te nem akadályozol meg benne! – Sziszegtem.

-Miért akarsz leszédülni onnan? Meghalsz ha a víz nekicsap a szikláknak. – Emelte fel újra a fejem.

-Te is megmondtad. – Közöltem vele.

-Mit? – Kerekedett ki a szeme. – Hogy rossz helyen kanyarodsz be, és majd engedem, hogy leugorj innen?

-Nem.

-Akkor mit mondtam meg? – Kérdezte.

-Hogy inkább meghalnál, minthogy azzal a ribanccal kelljen együtt élned. – Erre még nagyobbak lettek a szemei, és ellazult a szorítása.

-Én, én nem…

-Én meg igazat adok neked. – Rántottam ki a karomat a tenyeréből. Hozzávágtam a kocsikulcsot, aztán megfordultam, és újra elindultam a párkány széle felé. – Vidd el a kocsimat, nem megyek haza.

-Kate!

Elengedtem a fülem mellett a hangját. A hideg sós levegőt az arcomba csapta a szél. Hosszú szőke tincseim a hátamra tapadtak a párától. Már csak egy lépés.

-Kate, kérlek! – Éreztem, hogy ott van mögöttem.

-Hagyj békén. Menj el. – Szóltam rá, de nem fordultam hátra.

-Legalább engedd, hogy mondjak neked valamit! – Könyörgött.

-Tűnj már el! Komolyan! Miért nem hagysz meghalni? – Fordultam hátra. – Egy elcseszett dolog ez az egész! Anyám, az egyetlen, aki szeretett, és foglalkozott velem már nem él! Mindenki utál, akit ismerek! Nincsenek barátaim! Mi értelme van az életemnek?

-És én? – Kérdezte lehajtva a fejét.

-Köszönöm, hogy elhoztál ide. Hogy kidobattál az apám házából. – Szólaltam meg gúnyosan. – Nagyon köszönöm. És megköszönném, ha hagynál nyugodtan meghalni! – A válla előregörnyedt, de nem foglalkoztam vele, hanem újra megfordultam.

-Azt hittem, én a barátod vagyok. – Megdermedtem. Lehunytam a szemem, aztán nyeltem egyet. Nagyon vonzott a szakadék, de pár dolgot tudni akartam.

-Miért nem hagysz itt? – Kérdeztem. – Miért nem tűnsz el? Miért hoztál el ide?

-Kate, én próbálok neked segíteni. – Jutott el hozzám a meggyötört hangja.

-Akkor meglöksz? Az nagy segítség lenne. – Néztem le a vízbe. Pár nagyobb hal sötét foltját láttam a háborgó vízben.

-Nem. – Vágta rá azonnal.

-Akkor mondd meg a hárpiának, hogy forduljon fel. – Határoztam el magam. Lehunytam a szemem, aztán elkezdtem előre dőlni.

Éreztem, ahogy a hajamba belekap a szél, és elveszítem az egyensúlyom.

Ekkor két kéz ragadta meg a karom, és visszarántott, aztán húzni kezdett el a szakadéktól.

-Engedj el! – Kiáltottam a fiúra, és a szorításában vergődtem. Próbáltam kihúzni a karom, de nem engedte. Végső elkeseredésemben lehúztam a kabátom cipzárját, és kihúztam a karom az ujjából, aztán a szakadék széle felé vetettem magam.

A fiú nem engedte, hogy a széléhez érjek. Megragadta a derekam, hátrafogta a karjaimat, aztán felkapott.

-Eressz már el! – Csapkodtam magam, és az oldalát rugdostam a cipőmmel.

-Nem fogod megölni magad. – Szűrte a fogai között. A hangja, mintha nem is az övé lett volna. Megrémített. Kihasználta azt, hogy megbénultam egy pillanatra. Lábbal berúgta a kocsim egyik nyitott ajtaját, aztán arrafelé indult, ahol bejöttünk a parkolóba. Tovább vergődtem a szorításában, de csak azt értem el, hogy majdnem kicsavartam a saját kezem.

-Az ég szerelmére hagyd már abba! – Szorította meg jobban a derekam. – Nem foglak odaengedni még egyszer, ne is álmodj róla! – Csak ment tovább rendületlenül. Házak mellett haladtunk el. Mindenhol sötétek voltak az ablakok. Már azon gondolkodtam, hogy nekiállok sikítani, amikor egy kapuhoz értünk. Durván ledobta a lábamat a földre. Szabadulást remélve kezdtem el rángatni magam, de persze nem engedett. Sokkal erősebb nálam, amit a zsibbadó karjaim is kezdtek megmutatni.

-Ne merészelj elmenni! – Szólt rám dühösen, miközben valamit megnyomott a zsebében. A karjaimnál fogva visszarántott magához, és újra felkapott. Berúgta a lábával a kaput, amit aztán utánunk a sarkával intézett el. Felvitt egy lépcsőn egy fekete bejárati ajtóhoz, amit aztán szintén a lábával nyitott ki. Tök sötét volt odabent, főleg, mikor bevágta a bejárati ajtót. Kapálóztam, de a derekamról a combomra csúsztatta a kezét, így fájdalmat okozva, mire abbahagytam a kapálózást, és úgy vitt fel valami lépcsőn. Az emeleten megint csak a lábát használva nyitott ki egy ajtót, ahol aztán ledobott valami puhára. Éppen hogy csak lepuffantam azonnal fölém mászott, és mozgásképtelenné tett azzal, hogy teljes súlyával rám feküdt, és az egyik tenyerével befogta a számat. Kapkodva vettem az orromon a levegőt, és próbáltam valahogy megmozdítani magam, de nagyon nehéz volt, és teljesen belepréselt abba, amin feküdtünk. Küzdöttem egy darabig, aztán győzött a fáradtság rajtam, és nyugton maradtam.

-Ne merészelj elszökni! – Suttogta a fülembe. Kicsit felemelkedett, és elvette a számról a kezét. Levegőért kapkodva ültem volna fel, de visszanyomott. – Ne mozdulj meg! – Parancsolt rám. Ruhaanyagok csiszálódását hallottam, aztán egy cipzár hangját. Úr, Isten! Ez most vetkőzik?! Pár pillanat múlva valami koppant valahol. Vergődni kezdtem, de erre rám feküdt. Felküzdöttem a karjáig az egyik kezem, és megkönnyebbülve tapintottam meg a pulcsija kötött anyagát. A helyen, ahol voltunk, gyanítom egy szobában, tök sötét volt, még az utcáról sem szűrődött be semmi fény. A kávé ereje lassan kezdett elmúlni. A fejemben a dolgok össze-vissza rohangáltak, és egyre tompábbak lettek az érzékszerveim. Előjött az egész napos kemény melózás hatása. A fiú megint felemelkedett. Nagy levegőket véve próbáltam több oxigénhez jutni. Aztán pihegtem egy sort, és felemeltem a fejem.

-Mi, miért nem, nem hagysz bé, békén? – Kérdeztem el-elakadva. A fiú nem válaszolt, hanem visszafeküdt rám. A fejem hátracsuklott, és az összeszorított tüdőmbe próbáltam több levegőt pumpálni. Hallottam, ahogy a levegőt veszi. Hideg testemet lassan kezdte felmelegíteni. Lecsukódott a szemem, és oldalra csuklott a fejem. A fejem kiürült, és köd lepte be minden gondolatomat. Gyorsan szedtem ugyan a levegőt, de a szervezetem már pihenni akart.

Félálomban éreztem, ahogy a nagy súly felemelkedik rólam, aztán valami puha fed be. Utána minden kiesett.

*

Arra ébredtem, hogy mindenem fáj. A karomat mintha égetnék. És valami nehéz volt a hasamon.

Lassan kinyitottam a szemem. Csomót kellett pislognom, mire teljesen kitisztult a látásom. A plafon világoskék volt, ami biztos nem az én fehér falam. Ijedten ültem fel. Hol a fenében vagyok, és hogy kerültem ide?

A redőny résein beszűrődött egy kis fény, így láthattam a szobát. Kék falak, a fal mellett szekrények, egy íróasztal, és egy fehér ajtó. A lábamon pedig egy sötétkék takaró.

Az agyam beindult, és elárasztottak a tegnapi nap eseményei.

Ledobtam magamról a paplant, és az ajtó felé startoltam.

De valaki visszarántott. Háttal estem neki.

-Mit művelsz? – Kérdezte.

-Engedj el! – Követeltem, és próbáltam kihúzni a karomat a szorításából, de csak azt értem el, hogy egy fájó pontot szorított meg, mire felnyögtem.

-Bocsánat. – Lazított a szorításán. – Ígérd meg, hogy nem mész el! – Kérte.

-Nem ígérek ilyet! El akarok tűnni innen! – Sziszegtem.

-Kate, kérlek. Nem akarok neked fájdalmat okozni. – Suttogta.

-Nekem az fáj, hogy még élek. – Szorította össze valami a torkomat. – Hogy még mindig szenvedek. Miért ráncigáltál el onnan?

-Nem dobhatod el az életed!

-Nem érdekel! Vége lett volna minden bajomnak! – Elleneztem akadozó lélegzettel. Próbáltam elfojtani a könnyeimet, de egy mégis csak kibuggyant.

-Nem hagyom, hogy megöld magad! – Mondta csendesen. Átölelte a derekamat, és a vállamra hajtotta a homlokát. – Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked, amikor elrángattalak onnan. Sajnálom, hogy miattam kitettek az otthonodból. Én csak…

-Nem. – Szóltam közbe. Felemelte a fejét rólam, én pedig lefejtettem a kezét a derekamról. – Nem érdekel. Merre van itt fürdő, ha van egyeltalán? – Álltam fel, úgy hogy ne lássa a könnyeimet.

-Balra az első ajtó. És Kate… - Nem vártam meg, amíg befejezi. Kirohantam a szobából, bevágva magam mögött az ajtót. Megtaláltam a fürdőt, és becsaptam az ajtót. Kulcsot kerestem, de nem volt a zárban. Ha rám nyit, kinyírom.

Lemostam a könnyeket a képemről, és a sminkem. Addig nyitogattam a szekrényeket, míg nem találtam tiszta törülközőt. Gyorsan lezuhanyoztam, aztán megtörülköztem, és visszavettem a ruhámat. Mikor törcsit kerestem megtaláltam a sminkes szekrényt, így onnan előkotortam egy szemceruzát, és egy szemhéjtust. Kihúztam a szemem, aztán visszatettem az eszközöket oda, ahonnan elővettem. A mosókagylóra támasztottam a kezem, és a tükörnek nyomtam a homlokom. A hideg üveg enyhítette egy kicsit a lüktetést, amit az idegesség okozott.

Mi a francnak rángatott el onnan? Minden problémám megoldódott volna. Senki nem keresett volna, sőt még örültek is, ha leugrottam volna. De csak volna, mert az a dinka elrángatott onnan. Lehúztam a pulcsimat a vállamról, és a póló ujját is feltűrtem. A felkaromon egy nagy lila csík húzódott körbe, majdnem a könyökömig.

-Sajnálom. – Hallottam meg a hangját. Ijedten léptem hátra, és megbotlottam valamiben, aztán a mellkasának estem. Kifújta a levegőt, és felemelte a karomat. Megsimította a foltot, mire összerezzentem. – Nem akartam, hogy bármi bajod essen, de te annyira oda akartál menni…

-Hallgass már! – Kiáltottam rá. – Hogy mertél bejönni? És ha meztelen vagyok? – Erre a komoly arca kicsit megenyhült, és elmosolyodott.

-Akkor én nagyon boldog lettem volna, te pedig kinyírsz engem. Miért nem hagyod, hogy befejezzem a mondataimat?

-Most is hagytam. – Morogtam, miközben kiszabadítottam magam. Mielőtt megfoghatott volna kiszaladtam a fürdőből, és rávágtam az ajtót. Nekidőltem a térválasztónak, aztán körbenéztem a folyosón. Az egyik oldalon ablak, a másikon pedig egy korlát. A korlát felé indultam. Sikeresen lejutottam a lépcsőn a nappaliba, ahonnan pedig az előszobába. Itt a lehetőség! Az ajtóban nem volt kulcs, és nem is tudtam kinyitni. Fejemet nekitámasztottam a fának. Miért nem enged el? Miért jó ez neki?

Otthagytam az ajtót, és a nappaliba mentem. Onnan pedig a konyhába. Találtam egy tisztának tűnő poharat, és engedtem bele vizet. A kiszáradt torkomnak jól esett a langyos folyadék. Lehunytam a szemem, aztán a mosogatóba tettem a poharat.

Lépteket hallottam a nappali felől, aztán megjelent ő, a szőke fejével. A két helyiséget összekötő falnak támaszkodott, és engem nézett összefűzött karokkal-

-Ne akard megölni magad. – Szólalt meg egy örökkévalóság után. Elengedtem a pult szélét, amibe eddig kapaszkodtam, aztán egyszerűen elmentem mellette.

-Kate, miért csinálod ezt? Miért jó ez neked? – Megálltam a nappali közepén, és hátrafordultam. Még mindig a falnak támaszkodott, de lassan megfordult. – Miért akarsz mindenképp meghalni? Nincs semmi jó, amiért élni akarnál? Semmi?

-Neked könnyű. Ott van egy csomó rajongód, akik még a lábnyomodért is veszekednek, és képesek kinyírni egymást. – Grimaszoltam. – Én egész életemben azt hallgatom, hogy mennyire rossz, amit csinálok, és hogy nem vagyok jó semmire. Engem senki nem szeret. A tulajdon apám se, aki miatt a világra születtem. – Fordultam meg, és elindultam a lépcső felé. Már majdnem felléptem az első fokra, amikor meghallottam a hangját.

-Én szeretlek. – Megdermedtem. Az ujjaimmal a korlátba kapaszkodtam, és magamra parancsoltam, hogy ne remegjek. Hallottam a magabiztos lépteit, és éreztem, ahogy odaér mögém. – Ha senki más nem szeret, én akkor is szeretlek. Szerintem te egy csodálatos lány vagy. Nem érdekel más mit mond. Nem érdekel, hogy Nakta szerint egy kis ribanc vagy.

-Köszönöm. – Suttogtam magamat is meglepve.

-Mi? – Lépett elém. Óvatosan felemelte a fejem. – Te most nem mondasz ellent nekem? – Játszotta el a meglepődöttet. Értékelem, hogy próbálta oldani egy kicsit a hangulatot, de ez sem segített rajtam. A könnycseppek utat törtek maguknak, és zokogva, remegve jött ki belőlem a feszültség. Magához ölelt, nyugtató szavakat duruzsolt a fülembe, és ringatott. A vállába kapaszkodtam, hogy ne essek össze. Gyengéden felemelt, sokkal óvatosabban, mint tegnap este, és elvitt a kanapékig, ahol finoman letett, és ő is mellém ült. Odabújtam hozzá, és csak sírtam, és sírtam, ő pedig a hátamat simogatta. Nem tudom meddig voltunk így, mikor megszólalt.

-Lehet, hogy szerinted csak idegesítelek, és hátráltatlak, de igazából próbáltam rád vigyázni. Tudom, hogy mérges vagy rám sok dolog miatt, de nem akartam, hogy szinte rabszolgaként kezeljenek, főleg úgy hogy ők elvileg a családod. Ezért mondtam, hogy kanyarodj le. El akartalak hozni ide, mert itt biztonságban vagy. Itt tudok rád vigyázni. – Simogatta a hajamat.

-SangWon, én… - Csuklott el a hangom. – Én, én… Köszönöm. – Még szorosabban hozzá bújtam. Felemelte a fejem a fekete pulcsijáról, és kisöpörte a hajszálakat az arcomból. Aztán elmosolyodott, és letörölte az arcom.

-Kellett neked kifesteni magad! Totál elkenődött. – Megjelentek a kis gödröcskéi, miközben a feltehetőleg fekete, minimum sötétszürke csíkokat maszatolta el az arcomon. Végül a nyakamhoz simította a tenyerét, és az arcélemet cirógatta. – De így is gyönyörű vagy. – Suttogta. Tenyerébe hajtottam a fejem, és lehunytam a szemem. A következő dolog, amit éreztem, az a forró lehelete volt a pofimon. Apró puszit nyomott rám, aztán magához ölelt. Átkaroltam a nyakát, és beszívtam az illatát.

-Tudod… - Kezdte egy kis idő után. Eltolt magától, és megfogta mindkét csuklómat, aztán összefűzte az ujjainkat. Lassan kinyitottam a szemem, és a fekete szemébe néztem, ami most egyeltalán nem volt kihúzva. – Sokat gondolkodtam azon a bizonyos szilveszteri dolgon. Igaz, hogy előtte is ismertük egymást, de az a dolog valamit megváltoztatott bennem, és… - Az ajkába harapott, aztán megnyalta a szája szélét, és folytatta. – És amiatt kezdtelek el zaklatni, meg idegesíteni. – Felemelte a kezét, és letörölte a könnycseppet, ami kibuggyant a szememből, aztán visszacsúsztatta az ujjait az enyémek közé. – Tegnap, amikor a kávézóba hívtalak… Akkor akartam elmondani ezt a dolgot, csak hát közbejött egy csomó minden. Amikor SMSt kaptál, és megcsaptad a kezem azt hittem az a valakid írt, akivel a munkahelyeden együtt láttalak titeket. – Hajtotta le a fejét. – Azért akartam veled menni, hogy kiderítsem ki az, és mi közötök van egymáshoz. – A kanapé támlájának döntöttem a fejem, és úgy hallgattam a hangját. Megnyugtatott, ahogy az is, ahogy a kézfejemet cirógatja. Sok érzelem dúlt bennem, de próbáltam úrrá lenni rajtuk.

-Szingli vagyok. – Suttogtam. Felemelte a buksiját, és a szemembe nézett. – Csak egy balfácán volt, akit ki is rúgtak, mert elcsábította a főnök feleségét is.

-Jó, hogy ezt is tisztáztuk. – Mosolyodott el. – Akkor megosztok veled egy titkot.

-Hallgatlak. – Suttogtam. A fejét ő is a háttámlának döntötte, és lecsúszott úgy, hogy egy szintben legyen az arcunk.

-A többiek azzal cseszegetnek, hogy szerelmes vagyok beléd.

-Ez a titok? – Kérdeztem.

-Nem. Az a titok, hogy igazuk van. – Nyelt egy nagyot. Az ádámcsutkája fel-le mozgott. – Én tényleg szerelmes vagyok beléd.

-Köszönöm, hogy megosztottad velem. Hogy van, aki szeret. – Felemelte a kezemet, és egy puszit nyomott a kézfejemre. Nyeltem egyet. Feltört bennem az az érzelem, amit eddig elfojtottam. Ami eddig a legnagyobb titkom volt. Amit magamnak sem akartam bevallani.

Elhatároztam magam. Felemeltem a fejem, és közelebb csúsztam a fiúhoz. Elengedtem a kezét, és végigsimítva a mellkasán felvezettem a tenyeremet a nyakához.

-Nekem is meg kell osztanom veled egy titkot. – Suttogtam. Közelebb emeltem hozzá a fejem, míg az arcomon nem éreztem a leheletét. Megint nyelt egy hatalmasat.

-Én készen állok a titkodra. – Mondta halkan. Oldalra biccentettem a fejem, és a szemébe néztem. Nem bírtam kimondani mit érzek. Sok volt nekem a tegnapi nap, meg ami előtte történt. Nyeltem egy nagyot, aztán csendesen kimondtam az első dolgot, ami az eszembe jutott.

-Sokkal jobban nézel ki smink nélkül. – Erre leesett az álla. Idegesen járt a szeme a szám és a szemeim között.

-Ez komoly? – Kérdezte végül.

-Sajnálom. Mit szerettél volna hallani?

-Nem tudom. Mondjuk, hogy én is szeretlek, vagy valami. – Rázta a fejét. Eltolt magától, és elfordult. – Hihetetlen vagy!

-Sajnálom. – Álltam fel. Felmentem a lépcsőn, be a szobájába. Mire felérem már folytak a könnyeim. Lekuporodtam az ágyra, felhúztam és átkaroltam a térdeimet, és halkan sírni kezdtem. Kitálalt nekem mindent, én pedig nem vagyok képes kimondani egy hülye szót. Ő tényleg szeret. Különben nem rángatott volna el onnan, különben nem akarna megvédeni. Lassan befogadott a mélység.

*

Sötét volt mikor felébredtem. A nap már lement, a pocim pedig jelzett, hogy már elég régen ettem, és az az egy pohár víz nem elég neki. A fürdőben lemostam a maradék sminket is magamról, aztán lementem a nappaliba. Sötétség fogadott. Megkerestem a konyha bejáratát, és kitapogattam a villanykapcsolót. Mikor világosság borult a kis helyiségre pislogtam párat, hogy megszokjam a fényt. Vágtam egy szelet kenyeret, és megettem egy pohár vízzel. Elmostam a poharat, és a szárítóra tettem, aztán lekapcsoltam a lámpát, és visszamentem az emeletre. A folyosó végén egy fénycsík szűrődött ki egy ajtó alatt. Lassan az ajtóhoz mentem, aztán egy nagy levegő után óvatosan kinyitottam. SangWon egy íróasztal mellett ült, egy forgós széken. Feje az asztalon pihent, és aludt. Egy kicsi lámpa világított mellette, azt láttam a folyosón is. Az asztalon a sajátja mellett ott pihent az én telefonom és a kocsi kulcsom is. Felemeltem a készüléket, aztán a kulcsot is. Az alvó fiúra néztem, és megsimítottam a kezét. Visszatettem a dolgaimat az asztalra, és visszamentem a szobába. Felemeltem a kék takarót, aztán átvittem a másik szobába, és a fiú hátára terítettem. Mormogott valamit, aztán a kezét a feje alá húzta. Végül döntöttem. Újra felemeltem a telefonomat és a kocsi kulcsot, és mindkettőt zsebre raktam. Megcirógattam a fiú haját, aztán lekapcsoltam a lámpát. Kimentem a szobából óvatosan becsukva magam után az ajtót. Lementem a lépcsőn. Az előszobában megkerestem a villanykapcsolót. Miután felvettem a cipőmet és megtaláltam a kabátomat kinyitottam a bejárati ajtót. A kulcs most a zárban volt, így könnyen ment. Mikor becsukódott mögöttem az ajtó egy kattanást hallottam, ahogy a zár a helyére ugrik. Összehúztam magamon a kabátot, és lementem a pár lépcsőfokon. A kapuból még visszanéztem az emeleti ablakra, aztán elfordítottam a tekintetem, és becsuktam magam mögött a kovácsolt-vaskerítés kapuját. A járdán mentem egy darabot, aztán elértem a parkolóba. Újra jött a kísértés, hogy menjek tovább, de a magányosan álló autómhoz mentem, és kikapcsoltam a riasztót. Mindegyik ablaka le volt fagyva, így elővettem a jégkaparót, és negyed óra alatt letakarítottam az egész autót. Beültem a jéghideg ülésre. Megdörzsöltem a tenyerem és a kézfejem. Aztán beindítottam a motort. A kicsike mindig is halkan üzemelt, és most sem hagyott cserben. Csendben gördültem ki a parkolóból. Nem néztem fel a házra, pedig mellette mentem el. Gázt adtam, és kikanyarodtam az utcából. Le a dombon, át a városkán, vissza Szöul felé. Az óra hajnali négyet mutatott. Ahogy vezettem, és egyre felmelegedett a kocsi ki tudtam zárni a gondolataimat, és az útra tudtam koncentrálni. Az egyik benzinkúton megálltam tankolni. Rajtam kívül egy kamion állt nem messze a parkolóban. Fizettem, aztán visszaültem a felmelegedett járműbe, és autóztam tovább Szöul felé. A rádiót kapcsolgattam. Mindenféle RMXek, és amerikai zenék szóltak.

Fél nyolc volt, mire visszaértem a városba. Egyenesen a kávézóhoz mentem. Leparkoltam, aztán benyitottam a túlfűtött helyiségbe. A pultosnő kedvesen rám mosolygott. Kértem a szokásos kávémból elvitelre. Miután megkaptam visszamentem az autóhoz, aztán kávét kortyolva elindultam a munkahelyem felé. Közben beugrottam egy ruhaüzletbe lecserélni a három napos ruhámat valami tisztábbra (ha már haza nem mehetek). Sikerült vennem egy fehér kötött pulcsit, és egy kék csőfarmert. Fizettem, átöltöztem, aztán egy szatyorba raktam a koszos ruhákat, amit bedobtam a kocsi csomagtartójába.

A munkahelyem felé újfent dugóba kerültem. A kávém már elfogyott, így unalmamban a rádiót kapcsolgattam. Az egyik adón egy ismerős zeneszám csendült fel. Az Ariaro. Dúdolni kezdtem a dallamot, aztán SangWon részénél pedig csak hallgattam, ahogy rappel.

Bekanyarodtam a cég parkolójába. Végighallgattam a számot, aztán kikapcsoltam a rádiót, és kiszálltam. Bementem a fűtött épületbe. A portásnő odaintett magához.

-Jó reggelt kisasszony! Remélem jól telt a hétvégéje, mert ma egy nagyon különleges csapatnak kell asszisztálnia a fotózását. A 942-esbe menjen! – Nyomkodta a billentyűzetét.

-Köszönöm! – Fellifteztem a negyedik emeletre, aztán megkerestem a kijelölt termet. A fotós egy órát késett a megbeszélt időponthoz képest. Segítenem kellett összeszerelni a hátteret, és beállítani a gépeket. Azután megérkeztek a fotóalanyok. Lehunytam a szemem, amikor az első tag belépett. Jenissi. Kifújtam a levegőt, aztán megmutattam hová rakhatják a kabátjaikat, és hová mehetnek átöltözni. Mikor meglátott azonnal oda akart jönni hozzám, de Kidoh visszahúzta, és az öltöző felé terelte. A fotózás lassan ment. Minden tagról, mind a tizenhármukról külön kellett csinálni vagy 30 különböző beállítottságú fotót. És akkor még kettesével, hármasával, egész csapat, fele csapat, így haverok, úgy haverok… Már fájt a lábam, mivel nem ülhettem le. Mindig kellett valamin dolgoznom. Ő mindig engem bámult, és próbált közeledni hozzám, de mindig mást csináltam, így nem tudtunk beszélni. Mikor a TOPP DOGG elment el kellett küldenem a képeket egy magazinnak, aztán véget ért a műszakom. Kiballagtam a parkolóba, ahonnan eljutottam egy közeli gyorsétterembe. Vettem magamnak ebédet-vacsorát-reggelit, és minden egyéb étkezést egybe. Amíg az autó felmelegedett megettem, aztán letöröltem minden egyes kajamaradékot az autóról, és magamról is. Még mindig nem mertem hazamenni, így elfurikáztam a kávézóig. Nem oda akartam menni, mégis ott lyukadtam ki. Bementem, kikértem a kávét, aztán leültem az egyik eldugott sarokba.

Nem is tudom mióta ücsörögtem ott, amikor eszembe jutott a mobilom. Még mindig ki van kapcsolva. Előhúztam a zsebemből, és visszakapcsoltam.

Egy csomószor hívott, és üzenetet is küldött. Ahogy a hárpia, és a hercegnő is. Apám is keresett, de egyiküket sem hívtam vissza.

Lassan egy napja nem aludtam semmit, így kértem még egy kávét, hogy le tudjak vezetni még valamennyit. A mobilom csörögni kezdett. Kinyomtam a hívást, aztán újra kikapcsoltam. Elidőztem a kávé mellett, aztán úgy döntöttem, hogy indulnom kell. Kimentem a hidegbe, és felfűtöttem az autómat. Pont, mikor kihajtottam a parkolóból akkor fordult be egy ismerős fekete autó a másik oldalon. Nem akartam senkivel sem találkozni, így minél gyorsabban elhagytam a kávézó területét, és kifelé indultam a városból. Az autópályán száguldottam, aztán letértem arra, amerről reggel eljöttem. Nem kanyarodtam be abba az utcába, hanem továbbhajtottam a dombon felfelé. Megálltam egy kavicsos parkolóban. Kiszálltam, aztán a korlátnak dőltem. Semmi hangulatom nem volt már semmihez. Néztem a kék eget, és a hömpölygő tengert. Aztán a kavicsok csikorogni kezdtek, és megállt az a bizonyos fekete autó az enyém mellett. Mélyeket lélegeztem a levegőből, és jobban összehúztam magamon a kabátomat.

-Miért mentél el? – Állt meg mögöttem. – Legalább szólhattál volna! Már azt hittem, azt hittem, hogy leugrottál arról a párkányról! – Rúgott bele a kavicsokba, amik szerteszét repültek. – Mire volt ez jó? – Kérdezte, miközben odajött mellém. – Mi francért mentél vissza a városba? Miért? – Lehunytam a szemem. Belül valami összeszorította a torkomat. Megragadta a vállam, és maga felé fordított. – Kate, válaszolj már! Miért volt ez jó neked? –Szinte az arcomba köpte a szavakat. Nagyon dühös volt.

-Sajnálom. – Nyögtem ki. Elengedett, én pedig visszafordultam a panorámához.

-Sajnálod. Persze. – Morogta. – Még jó hogy nem küldtem utánad a rendőrséget! – Csapott a korlátra. Újra becsuktam a szemem, és próbáltam összeszedni magam, de nem ment.

-Neked nem lenne sok, ha egyik pillanatban még meg akarnád ölni magad, a másikban meg valaki rád zúdítja a szerelmét? – Kérdeztem suttogva.

-Szóval így értékeled, hogy kitálaltam. Kössz szépen! – Vágta oda nekem. Hallottam az ideges lépteit, aztán ahogy beindítja a motort, és elhajt. Egy könnycsepp gurult végig az arcomon. Megbántottam azzal, hogy nem bírom kimondani. Hogy nem tudok szeretni. Hogy csak fájdalmat tudok okozni neki. Mint mindenki másnak. A könnyek végigcsorogtak az arcomon. Elővettem a mobilomat, és bekapcsoltam. Remegett a kezem, ahogy begépeltem a szöveget, és elküldtem neki. Aztán töröltem mindent, mindenhonnan. Áthajoltam a korláton, és meglendítettem a karom. A lila folt égetett, de sikerült eldobnom. Ahogy zuhant a falnak csapta a szél, a képernyője szilánkosra tört, aztán egy csobbanás és elmerült. Azon gondolkodtam, utána menjek e. Azon a napon biztos leugrottam volna. De most nem. Csak álltam ott, miközben könnyek áztatták az arcomat.

El kellene tűnnöm innen, hogy új életet tudjak kezdeni. El a mostoháimtól valahová messzire. Hátranéztem az autóra, aztán visszafordultam. Nem. Még várok. Most már ő dönt. Éreztem, ahogy a kávé ereje lassan eltűnik. Szinte már dideregtem, de ott álltam a szélben és vártam. De nem jött. Összefogtam magamon a kabátot. Elmegyek Busanba, ahol majd keresek valami munkát, és ha elég pénzem lesz, akkor átmegyek Amerikába, oda, abba a kisvárosba, ahonnan anya is eljött. Idejött a szerelme után. Aztán hét éves koromban meghalt. Nyolc évet éltek együtt apámmal. Ő volt az egyetlen, aki törődött velem. Talán ezért is akarok elmenni arra a helyre, ahonnan ő jött. Talán azt remélem, ott találok valamit, ami engem is boldoggá tesz? Nem tudom. De el szeretnék menni oda.

Még egyszer lehunytam a szemem, és beszívtam a sós levegőt.

Megráztam magam, és megfordultam, hogy az autómmal eltűnjek innen. Lassan, az átfagyott tagjaimmal odamentem, aztán kinyitottam az ajtót.

-Kate! – Állított meg a hangja. Kicsit rekedt volt. Felé fordultam. Fekete dzsekiben, hatalmas sállal a nyakában igyekezett felém. Gyalog volt. Átvágott a kavicsos parkolón, aztán odaért mellém. A szemébe néztem.

-Tényleg? – Egy nagyot nyeltem. Kiszáradt a szám, nem bírtam megszólalni, így aztán bólintottam. SangWon megtörölte a szemem, aztán magához ölelt. Reszketve bújtam hozzá. Beültetett az autómba, aztán elfoglalta a vezető ülést. Legurultunk az utcájáig, aztán leparkolt a háza előtt. A hidegtől remegve mentünk be a házba, ahol ledobtuk a cipőnket és a kabátunkat, aztán a nagy kék takaró alá bújtunk, összekucorodva a kanapén.

Próbáltuk egymást felmelegíteni.

-Kate?

-Igen? – Emeltem fel a fejem a mellkasáról. Meleg tenyerét felvezette a tarkómra, aztán lehúzta a fejem a sajátjához. Lassan egy puszit nyomott az orrom hegyére, aztán a szánkat érintette össze. Lehunytam a szemem és úgy élveztem a csókunkat.

-Ez jobb volt, mint a sziveszteri. – Suttogta, mikor elváltunk.

-Szeretlek Yano Oppa… - Hajtottam le a fejem a vállára.

~END