Nincsenek Véletlenek (One Shot Suho (EXO)

Valamiért arra gondoltam, hogy ez a nap majd másmilyen lesz. Hogy minden, amit elterveztem a munkaidőm alatt, és amire még soha nem volt időm, meg fogom csinálni...

Kortyoltam egyet a teámból, aztán lapoztam, és kiszámoltam, hogy még hány oldal van hátra.

Olvastam pár sort, ásítottam, aztán az órára néztem. Majdnem dél van.

Most fel kellene kelni innen, elmenni a hűtőig, és elővenni a tegnap vett kínait.

Nem szeretek egyedül élni, mert így mindent nekem kell megcsinálnom. Ami fárasztó is, és monoton, meg unalmas. Minek vacakoljak annyit az ebéddel, amikor úgysem jönnek hozzám vendégek, akik értékelnék? Ezért nem főzök. Minek vessem be az ágyam, amikor csak én látom, ha meg becsukom az ajtót nem zavar? Ezért nem csinálom meg. Minek van TVm, amikor úgysem nézem, mert általában egész nap dolgozok?

Fintorogva keltem fel a fotelemből, és könyvvel a kezemben elmentem a hűtőig. Kivettem a kínait, és bedobtam a mikróba.

Igazából semmi kedvem nem volt semmihez. Pedig azt hittem, hogy ha majd jön a hosszú hétvége, akkor majd mindent megcsinálok amit elterveztem: főzök magamnak valami extra-finom kaját, elmegyek vásárolgatni, meg beülök a moziba egy új filmre, kiolvasom a könyveket, amiket karácsonyra kaptam... De nem. Egyikhez sem volt kedvem. És még a könyv sem tetszett. Aztán ott volt még egy raklapnyi papír az íróasztalomon, a dolgozatok, amiket nemrég írattam, és ki kellett volna őket javítani. De kinek van ehhez kedve?

A mikró csipogott, hogy elkészült, így behajtottam a lap sarkát, és ledobtam a konyhaasztalra.

Lassan ettem meg a tésztát, közben az óra kattogását hallgattam.

Ebéd után visszaültem a fotelba, de sehogy nem volt kényelmes. Bekapcsoltam a TVt, és a csatornák között váltogattam, de semmi érdekeset nem találtam.

Végül feladtam és kikapcsoltam. Összeszedtem a cuccaimat és ajtózárás után elmentem sétálni.

A hosszú fehér kabátomban, a fehér pompomos sapimban, a fekete csizmámban, és a kistáskámmal. Tényleg, nagyon jó társaságom volt.

Már tavaszodott ugyan, de az időjárás olyan szürke volt, mintha ő is bemondta volna az unalmast. A fákon már kezdtek nyílni a virágok, és néhol egy kis zöld folt is volt, de a szürke még így is mindent elfedett. A kis színes foltokat is.

Kavicsokat rugdosva mentem a kis utcán, igazából semmi tervem nem volt, hogy hová menjek, csak az orromat követtem.

Néhány ember elrohant mellettem, pár diákot is láttam, akik nevetve kergették egymást, az egyik elkerített focipályán meccset játszottak, a játszótéren kisgyerekek randalíroztak, és anyukák beszélgettek, vagy sikítoztak, ha a gyerek valami olyat csinált...

Lassan ballagtam zsebre dugott kézzel, nézelődve, de igazából semmi nem érdekelt.

Dolgozatokat kellett volna javítanom... Vagy bent magyarázni órán.

A kollégáim mindannyian elutaztak, vagy csak elmentek kirándulni a családjukkal. De nekem még családom sincs.

A zebránál megvártam, amíg zöldre vált a lámpa, aztán átkeltem az úttesten.

A parton sétálva néztem a sok árust, a rajzolókat, akik pénz cserébe alkotnak rólad egy vicces portrét, és a gyerekeket, akik hatalmas színes nyalókával a kezükben rohangáltak.

-Elnézést! - Hallottam egy hangot magam mögül, mire megfordultam. - Meg tudná mondani hogy jutok el Gangnamba? - Kérdezte a magas férfi.

Egy kicsit elgondolkodtam a kérdésén, aztán elmagyaráztam neki, mire csak pislogott rám.

-Úgysem sietek sehová, szóval elkísérem, ha szeretné. - Sóhajtottam.

-Uh, azt nagyon megköszönném. - Hajolt meg. - Tudja elromlott a telefonom, és képtelen vagyok megjegyezni ilyen összetett dolgokat. - Csacsogott, miközben elindultunk

-Meg tudom érteni. - Vontam vállat, és férfi társaságában indultam Gangnam felé.

A metróval eljutottunk Szöul leggazdagabb környékére. Az út alatt nem beszélgettünk. Ő mondhatni tátott szájjal figyelte a nagy tömeget, én meg azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha rászólnék, hogy ne bámuljon már ennyire, mert kiesik a szeme. Akárhonnan is jött, látszott rajta, hogy nem idevalósi.

Mikor felértünk a felszínre széttártam a kezem.

-Ez lenne Gangnam.

-Nagyon szépen köszönöm. - Mosolygott rám hálásan a férfi.

-Jó napot Park tanárnő! - Hajolt meg mellettem egy diákom. Arcról felismertem, és azt is tudtam, hogy most elsős, de a neve... Képtelen vagyok a hatszáz diákom közül az összesnek megjegyezni a nevét. De nem is kérdezett semmit szerencsémre, csak még egyszer meghajolt, aztán szaladt le a metróhoz. Mosolyogva néztem utána.

-Ön tanár? - Hallottam meg a mellettem ácsorgó férfi hangját.

-Igen, az vagyok. - Fordultam felé. Ő méregetett egy darabig végül megrázta a fejét. - Nem látszik rajta. Inkább olyan, mint egy óvónő.

-Ők is pedagógusok. - Vontam vállat.

A mellettem álló körbenézett, és megvakarta a tarkóját.

-Esetleg... - Látszott rajta, hogy kínosan érzi magát. Hirtelen beugrott, hogy ez olyan, mint egy feleltetés. De hagytam szenvedni. - Esetleg el tudná magyarázni, hogy itt hol találok egy bevásárló központot?

Majdnem a homlokomra csaptam. Hiszen Gangnamban nagyjából minden utcában három nagyobb központ van. És az orrunk előtt is volt egy hatalmas, csak oldalról, így a feliratok nem látszódtak.

-Tudja mit? Én is arra megyek. - Néztem fel rá. Elvigyorodott, és meghajolt.

-Megtiszteltetés számomra, hogy elkísér. Lehet, hogy még itt is eltévednék. - Motyogta maga elé második részét a mondandójának.

Elindultam az utcán az egyik irányba. Fogalmam sem volt, hogy miért, de valahogy felderített a néma fiú magam mellett. Valahogy megtörte a magányomat.

-Egyébként... - Kezdet lassan a fiú, mikor megkerült egy nyáladzó párt (akikre legszívesebben rászóltam volna, hogy ne az út közepén). - Én is tanár vagyok.

-Micsoda meglepetés. - Néztem fel rá. - Már megbocsásson, de nem tűnik annak ön sem.

-Nem lehetne, hogy tegezzük egymást? Kezdem unni ezt a formaiságot. Egyébként Kim JoonMyun vagyok, de szeretem, ha egyszerűen Suho-nak hívnak. - Nyújtotta a kezét.

-SooYun. - Ráztam meg a kezét, majd újra elindultunk.

-Valahogy éreztem, amikor leszólítottalak, hogy van bennünk valami közös. - Mosolygott. Kivillantotta a tökéletesen fehér fogait. Én is elmosolyodtam, de gyorsan elfordítottam a fejem.

-Meg is érkeztünk. - Néztem fel a hatalmas épületre. A színes kijelzők szinte elvakítottak. A bejárta felé indultam.

-És hogy-hogy velem tartasz? - Érdeklődött a zsebre tett kézzel mellettem sétáló.

-Egy kis kiruccanásra vágyom a szürke hétköznapokból. - Vontam vállat. - Úgy is akartam venni pár dolgot.

-Itt, Gangnamban? - Mutatott körbe a fiú.

-Tök mindegy. - Vontam vállat. - A fizetésemből a hat diplomám is kijött, ha erre célzol.

-Meg sem szólaltam. - Vigyorgott Suho.

Bementünk az első nekem tetsző ruhaüzletbe.

Amíg válogattam a női ruhák között, JoonMyun a férfi részleget célozta meg. A próbafülkéknél találkoztunk.

Végül sok próbálgatás után egy kék felső és egy fehér farmer mellett döntöttem. Miután Suho is kifizette a saját ruháit mentünk tovább. Nem kissé élénkített fel, hogy a férfi velem van, és nem egyedül kell végigjárnom az üzleteket. Nem szívesen vásárolok, mert az emberek nagyon megnéznek valamiért, és inkább olyankor szoktam menni vásárolni, vagy a varrónőhöz, amikor nincs nagy forgalom.

A következő célpontunk egy Suho által választott ékszerüzlet volt. Amíg ő órát nézett magának én a nyakláncok között nézelődtem. Találtam egy nagyon szép virág medált, és bár úgy éreztem kicsit sem illik hozzám, és hogy nem is állna jól, de megtetszett.

-Na, találtál valamit? - Jött mellém a férfi.

-Nem, mehetünk. - Engedtem ki a tenyeremből a kis virágot. Majd a utána indultam. Talán majd egyszer megveszem azt a medált. Már ha visszajövök ide valaha is.

Végigjártunk még pár üzletet, egy kajáldát, és a kérésemre egy papírboltba is betértünk. Felszerelkeztem tollakkal, ceruzákkal, és minden egyébbel, amit az iskolában használok, de már kezdett kifogyóban lenni.

Az órámra nézve nem kicsit lepődtem meg. Már hat órája a bevásárló központban voltunk, és fel sem tűnt.

-Indulnom kellene haza. - Nézett az újonnan vett órájára Suho a papírbolt után, lefelé a mozgólépcsőn. - ChoHee már biztos vár.

-Amilyen késő van nekem is mennem kéne. - Bólintottam.

A vásárlás eredményét cipelve mentünk le a metróhoz. Felpréselődtünk a szerelvényre, és hazafelé vettük az irányt.

Ahogy felértünk a partra, oda, ahonnan elindultunk Suho megtorpant.

-Azt hiszem ez ennek a csodás délutánnak a vége. - Nézett körbe. - Pedig azt terveztem, hogy ChoHeet kihozom ide naplementét nézni. Állítólag nagyon szép.

-Én is csak párszor láttam, bár a Seoul Tower-ből a legszebb. Oda vidd majd el, és a biztos siker garantált. - Csettintettem.

-Nagyon köszönöm, hogy eljöttél ma velem. - Nézett le rám mosolyogva. - Remélem még összefutunk. Jóéjt, és viszlát SooYun!

-Neked is jóéjt JoonMyun! És viszlát! - Indultam el hazafelé.

Hallottam a férfi lépteit, ahogy elindult az ellenkező irányba.

Lassan baktattam hazafelé, közben járt az agyam. Az összes velem egykorú ismerősöm már házas, vagyis annak mondható. És most én is kifogtam egy rendesnek tűnő valakit. Csak az a baj, hogy ott van neki ChoHee. Biztos hozzá illő lány.

Egy sóhaj után kinyitottam a bejárati ajtót, és fellépcsőztem a saját emeletemre. Miért is működne a lift? Ch, álmodozhatok még egy darabig.

Otthon aztán elpakoltam az aznapi szerzeményeimet, majd nekiálltam a dolgozatok javításának.

Elkeserítően rossz eredmények születtek. A homlokomat dörzsölve számoltam össze a legjobb tanulóm pontszámait, de még úgy is csak hármas lett. Nem tudom mit csináltak, de ők kérték, hogy hadd írhassák meg. Nem értem...

Megittam a maradék teámat, aztán lezuhanyoztam, és aludni mentem.

Másnap reggel kipattant a szemem. Felöltöztem, beindítottam a mosást, reggeliztem, majd nekiálltam a maradék dolgozatot kijavítani. Egy bögre teát kortyolgattam közben, hogy ne őrüljek bele a hülye válaszokba.

Dél körül belefáradtam, és már nem bírtam koncentrálni, és ebéd után ledőltem aludni egyet.

Újra neki fogtam a dogáknak, de harminc után megint letettem a tollamat. Nem bírtam.

Felkaptam a táskám, a kabátom, a sapkám, a sálam és a csizmám, és elmentem a partra.

Furcsa módon tömve volt emberekkel, és különböző standokkal. Finom sütemények illata jutott el hozzám, és mindenféle zajok: kiabálás, gyereknevetés, gyerekek könyörgése a szüleiknek hogy vegyék meg nekik amit szeretnének, az árusok ajánlgatásai...

Az első standhoz léptem, ami érdekesnek tűnt számomra.

Megszagolgattam a különböző szappanokat, majd beszédbe elegyedtem az árussal. Aranyos ahjussi volt, és minden termékének külön története. Végül vettem kétféle szappant (majd talán egyszer elajándékozom), és továbbálltam. A következő árus, ami megtetszett süteménykülönlegességeket árult. Voltak nála mindenféle külföldi édességek is.

Ott is, miután meghallgattam mi micsoda, és kinek, minek ajánlja, vettem kétfélét.

Találkoztam pár diákommal, akik ajánlottak pár árust, aztán továbbálltak.

Kóstoltam házi készítésű ételeket, külföldi édességeket, szagolgattam francia illóolajokat, vettem svájci csokoládét, és mindenféle ékszereket nézegettem.

Éppen egy csokoládéárusnál álltam, és a citromos csokoládé történetét hallgattam, mikor valaki megérintette a vállam.

-És ma is összefutottunk. - Állapította meg JoonMyun, miközben mellém állt, és kíváncsian hallgatta az ahjumma magyarázatát.

-Örülök, hogy találkoztunk. - Mosolyogtam rá. - Van kedved megkóstolni? Nagyon finom. - Mutattam egy kikészített kóstolóra. - Nekem a citromos és a mentás ízlik a legjobban.

Suho megkóstolta mindet, végül úgy döntött, hogy neki a mentás ízlik a legjobban.

Én vettem mentásat is, és citromosat is, majd a férfivel az oldalamon indultam tovább.

-Elképesztő, hogy ekkora tömegben pont kiszúrtál. - Ráztam hitetlenkedve a fejem.

-Nem tudom hogyan, de megtaláltalak. - Vont vállat. - De örülök, hogy így történt.

-Én is. - Mosolyogtam rá fel.

Betértünk még pár árushoz, aztán újfent elbúcsúztunk. Megint ChoHeet említette. Ahogy kiejtette a nevét ellágyult az arca. Valószínűleg nagyon kedves neki a lány. Márpedig Suho megérdemli, hogy boldog legyen. Kedves fiú, és jó vele lenni. ChoHee biztosan egy hozzáillő lány, aki boldoggá teszi.

Otthon elpakoltam a dolgaim, aztán aludni mentem. Már csak egy nap volt hátra a hosszú hétvégémből, és még nem végeztem a dolgozatokkal.

Másnap reggel belevetettem magam a javításba, és csak enni álltam fel az íróasztaltól. De elkészültem velük estére. Szépen rendszereztem a dolgozatokat, beírtam az elkeserítő jegyeket a kicsi naplómba, majd elraktam a papírokat a táskámba. Beállítottam reggelre az ébresztőt, aztán vacsoráztam.

Egy kellemes zuhany után elmentem aludni.

Reggel még az ébresztőre is alig bírtam felkelni. Nehezen szedtem magam össze, és indultam el. A táskáim nagyon nehezek voltak a sok papír miatt, és nagyon húzták a vállam. Mikor leszálltam a metróról, már féltem, hogy kiszakad a táska, annyira nehéz volt.

Szerencsémre a buszon le tudtam ülni, de aztán fel kellett cipelnem a papírokat az emeletre, a tanáriba. Még csak kevesen voltak ott, így nem volt sem veszekedés, sem hangoskodás.

A fiókomban, ahogy kihúztam találtam még két dolgozatot, amit nem javítottam ki.

Nagyon lesújtott a dolog.

Előkaptam a tollaim, és nekiálltam javítani. Annyira nem lettek rosszak a válaszok, de aish, miért nem készülnek rá rendesen?

Az első órám a kedves kis osztályommal volt. Már csengetés előtt elindultam hozzájuk, bár megálltam még az automatánál egy kávéért. Mire azt megittam a termükhöz értem.

-Szép napot! - Léptem be.

Gyorsan mindenki a helyére ment, és leült. Letettem a könyveim az asztalra, majd a társaságra néztem.

-Milyen volt a tanárnő hosszú hétvégéje? - Tette fel a kezét az egyik.

-Köszönöm, megvoltam. - Inttettem le. - Ma viszont nem beszélgetünk az életről, hanem a dolgozatokról fogok beszélni.

-Ne már! - Morajlottak fel.

-Sajnálom, de nem tudom hogyan csináltátok ezt. Szörnyűek lettek. Ahhoz képest, hogy már két hónapja veszünk egy leckét, amit két hét alatt le kellett volna tudnunk ez a dolgozat azt mutatja, hogy vagy velem van a baj, vagy az anyaggal. - Emeltem fel a dolgozatokat. - Osztályelnök, kérlek oszd ki! - Nyomtam az első padban ülő diáknak. Ő lassan felállt, majd körbejárta a termet, és mindenkinek odaadta a saját papírját.

-Elmagyarázom szívesen újra, de kérdezzetek, mert az a lényeg, hogy értsétek miről beszélek, mert a nyelvtani részt csak így lehet megtanulni. A szavakat is gyakoroljátok. És szerintem nem volt teljesíthetetlen az a kérésem, hogy ha annyira nem megy, akkor címkézzétek fel az otthoni dolgaitokat, hogy azzal is tanuljátok a nyelvet.

-Tanárnő! - Emelte fel az egyik diák a hátsó sorban a kezét.

-Igen? - Fordultam felé.

-Újraírhatjuk ezt a dolgozatot? - Lebegtette a kezében a papírt.

-Tudjátok a szabályaimat. - Léptem fel az emelvényre.

-És tanárnő! - Emelte fel a kezét egy lány. - Elmagyarázná újra a szabályt?

-Elmondom újra, de keressetek majd meg, hogy mikor írjátok a javítót. - Fordultam a tábla felé.

Elmondtam nekik újra a szabályt, és nagy örömömre kérdeztek. Mindenre a legjobb tudásom szerint válaszoltam, és szinte láttam rajtuk, ahogy az isteni fény megvilágosítja az arcukat, amikor megértették a szabályt.

A csengő megszólalt, én meg összeszedtem a cuccaimat.

-Ha még bárki nem ért bármit jöhet nyugodtan hozzám, tudjátok hol találtok! Sziasztok! - Mentem ki a teremből.

Gyorsan a tanáriban kicseréltem a könyveimet, és mentem is a következő osztályhoz, leszidni őket is a rossz eredmények miatt.

Nap végére a táskámból minden kiürült, és már a torkom is kezdett fájni a sok beszéléstől. Már készültem haza, mikor az igazgató odajött hozzám.

-Kim tanárnő. Tud maradni még egy pillanatra? - Intett az irodája felé.

-Igen, persze. - Tettem le a táskám az asztalomra. Bementünk az igazgatói irodába.

-Tudja tanárnő, hogy az egyik matematika szakos tanárunk nyugdíjba fog menni. - Kezdte a mondókáját az igazgató.

-Igen, tisztában vagyok vele. - Lépkedtem utána. Pont az én osztályomban ő a matematika tanár.

-Nos, ma érkezett a hír, hogy lebetegedett, és kórházba kellett vinni őt. - Ült le az asztalához.

Nem kicsit döbbentett meg a hír. Meg hogy így közlik velem, hogy aki kolegám volt már négy éve súlyosan megbetegedett.

-Ezért gondolom nem lesz meglepetés önnek, hogy be kell mutatnom egy új kolegáját. Kim JoonMyun lesz az ön osztályában a matematika szakos tanár. Ezelőtt egy neves vidéki iskolában tanított, csak onnan költözködés miatt el kellett jönnie. Kérem mutassa majd meg neki az iskolát, és bár ma már tanított, még nem hiszem, hogy találkozhattak. Azt ígérte pár percen belül itt lesz. - Dobolt az asztalán a főnököm. Én meg csak pislogtam. Megtudtam, hogy a már majdnem nyugdíjas, az egyik legjobb fej kolegám, lebetegedett, és azt, hogy a Gangnamos férfi lesz a kolegám. Mondd, hogy csak a nevük ugyan az! Kérlek, könyörgök! Kínos lenne vele azt hiszem találkozni. Nem tudom miért, de én így éreztem.

Mikor nyílt az ajtó mind a ketten odakaptuk a fejünket.

-Elnézést a késésért. - Hajolt meg gyorsan a magas férfi. És... Nem volt szerencsém. Vagy éppen az volt. Nem tudtam eldönteni.

-Kim tanárnő, ő Kim JoonMyun. Ezentúl Kim tanárúr. - Intett az igazgató.

-Örvendek a találkozásnak. - Hajoltam meg, mire ő is ugyan így tett. Látszott az arcán a meglepettség. Gondolom az enyémen is.

-Kérem tanárnő, ha lesz ideje vezesse körbe a tanárurat, hogy megismerje az iskolát. Kim tanárúr, ha bármi kérdése van, forduljon hozzám, vagy a tanárnőhöz. És én azt hiszem végeztem. Lenne valami kérdésük? - Nézett felváltva ránk. Én a férfire néztem, aki még mindig furcsán méregetett.

-Szerintem nem lesz. - Néztem az igazgatóra.

-Rendben, akkor további szép napot! - Intett. Gyorsan kimentünk, vissza a tanáriba.

-Te tényleg SooYun vagy? - Szólalt meg a tanáriban Suho.

-Igen. De csak az iskola falain kívül. - Utaltam a megszólításra, miközben a vállamra akasztottam a táskám. Menni akartam, de nem igazán ment. Valahogy a férfi visszatartott.

-Örülök, hogy újra találkoztunk. - Kúszott vigyor az arcára, és felemelt egy köteg dolgozatot az asztalról.

-Mit ne mondjak furcsa itt látni téged. - Mentem el a férfi mellett. - Van most időd? - Dobtam még be a táskámba a sapkám.

-Persze. - Tette le az asztalomra a papírokat, amiket felvett onnan. - Csak holnaptól lesznek óráim. - Mosolygott rám. Kicsit még mindig felfedeztem a tekintetében, hogy nem igazán tudja felfogni, hogy itt vagyunk mindketten.

-Akkor körbevezetlek. - Tettem vissza a táskám az asztalomra.

-Köszönöm. - Vigyorgott, majd követett a folyosóra. Elindultunk a földszint felé, majd fel egészen a harmadikig. Mindent elmondtam neki, hogy mi hol van, kitől kérhet segítséget ha rosszul van, és egyebek. Ő meg csak bólogatott, és vagy ezerszer megköszönte, hogy körbevezettem.

Visszajött velem a tanáriba. Azt hittem, hogy valamit otthagyott, de nem. Csak megvárta, amíg felveszem a kabátom, és vállamra kapom a táskám. És jött velem ki az épületből. Csendben sétáltunk egymás mellett, a lépteink visszhangoztak a csendes folyosón.

Odakint éppen esett valami havas esőféle. Igazából nem tudtam eldönteni mi is akar lenni. Suho felvette a sapkáját, és nagyon aranyosan megfogta a nehéz táskám, amíg előkutattam belőle a saját sapimat.

-Nem nehéz ez neked? - Kérdezte, mikor eligazítottam az összes tincsem a sapka alatt, és vissza akartam kérni a táskám.

-Már megszoktam, hogy nehéz. - Piszkáltam ki az arcomból egy elszabadult tincsemet.

-Szerintem ugyan arra megyünk. - Vette az egyik vállára a táskámat. A kezét a kabátja zsebébe rejtette, és lesétált előttem a lépcsőn. A fehér kabátom zsebébe raktam a kezem, és követtem. A buszmegállóban sikerült csak beérnem, mert a hosszú lábaival, bárhogy erőlködtem is utolérni, megelőzött.

A buszon egy pillanatra visszaadta a cuccom, hogy a kártyát le tudjam csippantani a vezetőnél, aztán visszavette a fél vállára. Nagyon jól nézett ki vele. Ahogy mögötte lépkedtem fel tudtam mérni, hogy a fekete hátizsákom passzol a farmeréhez, és a sötétkék kabátjához. Talált két üres helyet egymás mellett, és oda leültünk.

A metrón is cipelte a táskám, és csak akkor adta vissza, amikor le kellett szállnia.

-Holnap találkozunk! - Intett mosolyogva. Pont vissza tudtam neki inteni, amikor az ajtók becsukódtak. Hazafelé az agyam csak rajta kattogott. Aranyos fiú, ahogy kezdem megismerni  kiderül, hogy van bennünk közös a munkán kívül is. Igazából ha nem lenne ott neki ChoHee, akkor talán lehetne valami közöttünk. De így...

Másnap reggel valahogy kicsit több időt töltöttem a tükör előtt. Pedig nem volt szándékomban.

Szokásomhoz híven korán értem a tanáriba. Lélekben kezdtem felkészülni a hosszú munkaidőre, és helyettesítésre, amikor Suho befutott.

Mikor meglátott elmosolyodott. Visszafordultam a könyvemhez, amiből éppen az órára való felkészülést próbáltam befejezni.

Lepakolt az asztal másik oldalára, majd leült mellém. Láthatta, hogy épp valaminek a közepén vagyok, így nem zavart. Mikor csengetés előtt pár perccel becsuktam a könyvet, és a jegyzeteimet, rám mosolygott.

-Jó reggelt tanárnő! - Állt fel ő is, mikor én feltápászkodtam.

-Neked is. - Mosolyogtam rá.

-Milyen csinos vagy. - Jegyezte meg, mikor már a lépcsőn mentünk le az osztályteremhez. A hajam mögé bújtam, és csak bólintottam egyet. Beérve a terembe lepakoltam a könyveimet az asztalra, és az éppen helyükre ült diákokra néztem. Suho a könyveivel a kezében állt mellettem. Kissé zavart, hogy magasabb nálam, pedig én a pódiumon álltam, és magasított talpú cipőt viseltem.

-Jó reggelt mindenkinek! - Kezdtem, mire mindenfelől visszaköszöntek álmos hangon. - Talán felébredtek majd a hírtől. Mint tudjátok Park tanárnő nemsokára nyugdíjba megy. Sajnos kórházba kellett szállítani egy betegség miatt, így vele már valószínűleg nem lesznek óráitok. - Erre mindenki felkapta a fejét.

-Hurrá! - Kiáltott fel az egyik nem az iskola szeme fénye diák hátulról. Mikor szúrósan ránéztem összehúzta magát, és egy bocsánat-ot motyogott.

-Látom felébredtetek. - Nevettem fel kissé. - Szeretném nektek bemutatni Kim tanárurat, aki tanítani fogja nektek a történelmet és az irodalmat, mellesleg velem együtt lesz az osztályfőnökötök. - Mutattam a mellettem álló férfira. - Szeretném ha őt is ugyan úgy tisztelnétek, mint engem, és megbecsülnétek. Egy híres vidéki iskolából jött át hozzánk. - Erre a diákokból egy "hű" szakadt fel. - Esetleg szeretnél valamit mondani? - Néztem a mellettem állóra. Ő csak lassan bólintott.

-Nincsenek nagy elvárásaim, de szeretnék rendet tartani. - Kezdte, közben rám pillantott. - Szívesen szervezek nektek kirándulásokat, de csak akkor ha rendesen tudok tanítani, és az elvárásaimnak egy bizonyos szinten megfeleltek. Remélem példát tudok majd nektek mutatni, és meg tudom nektek tanítani a tananyagot. - Mondanivalója közben végignézett az osztályon, majd újfent rám pillantott.

-Bármi problémátok van, nyugodtan forduljatok valamelyikünkhöz. És azt hiszem ennyi. - Néztem az osztályra. - Az óra hátralévő felében szabadfoglalkozás van, mivel Choi tanárúr lebetegedett.

-De kár... Nem lesz földrajz óránk... - Nyújtózkodott ki az egyik lány. Hangja tele volt iróniával. - Pedig annyira akartam tanulni a légkörről.

-Annyit kérek, hogy csendben legyetek, mert az épületben tanítás folyik.

-Tanárnő, kimehetünk az udvarra? - Tette fel a kezét az osztályelnök.

-Megkérdezem, addig a tanárúr itt marad veletek. - Indultam a teremajtó felé.

Gyorsan fellépcsőztem a tanárihoz, majd bekopogtam az igazgatóhoz.

Pár perc múlva vissza is értem a terembe. Suho az egyik padon ült, és magyarázott valamit két kiválóan tanuló diáknak. Ahogy beléptem minden szem rám szegeződött.

-Sajnálom, az igazgatóúr nem engedélyezte, hogy kimenjetek az udvarra, mivel odakint testnevelés órák folynak. - Erre egy lemondó sóhajt kaptam válaszul. - Maradjatok a teremben.

Leültem az asztalhoz, és adminisztrálni kezdtem. Sajnos túl hamar kicsengettek, így nem tudtam befejezni.

Nap végére kezdett elmenni a hangom, mert újra mindenhol el kellett magyaráznom az anyagot. Aminek örültem, hogy több osztályból is megkerestek a diákok, hogy szeretnének javítót írni.

A tanáriban ültem, és az adminisztrációt próbáltam befejezni, mikor valaki letett az asztalomra egy csésze kávét. Felnéztem a kedvesen mosolygó Suhora.

-Köszönöm. - Ittam bele a fekete gőzölgő italba.

-Tudok segíteni? - Ült le a mellettem lévő helyére.

-Már mindjárt készen vagyok. - Tértem vissza a feladatomhoz.

A férfi megvárta, amíg befejezem, majd míg pakoltam leadta a naplót. Mikor visszaért a vállára kanyarította a táskáját.

-Sajnos ma nem tudunk együtt hazamenni. - Ácsorgott mellettem, amíg összepakoltam.

Kifelé az épületből megtudtam az okát is: haza kell vinnie ChoHee-t.

Nem firtattam, bár kissé meglepődtem, mikor nem a buszmegálló felé jött velem, hanem a parkoló felé sietett el. Nem tudtam megnézni a kocsiját, mert megérkezett a busz.

Nagyjából két hónap telhetett el, mikor reggel az asztalomon egy kicsi rózsát találtam. Nem volt rajtam kívül senki a tanáriban, így nem tudtam meg ki tette oda. Aznap volt a születésnapom, és néhány diákomtól kaptam is édességeket, Suho is felköszöntött, amikor a folyosón találkoztunk, így tippem sem volt ki tehette oda.

Kértem az ebédlőből egy poharat, amit a mosdóban feltöltöttem vízzel, és abba állítottam bele, hogy nap végéig kibírja. Minden szünetben, mikor elmentem a könyveimért a szemem elé tűnt. Nagyon szép virág volt, de nem jöttem rá, hogy kitől.

Délután összeszedtem a holmim, hogy megyek haza, de ahogy pakoltam észrevettem, hogy az egyik könyvem hiányzik. Fogtam a cuccom, és leszaladtam a teremhez, ahol a könyvem hagytam. Szerencsémre senki nem vitte el. Betettem a táskámba, majd a buszmegálló felé indultam.

-SooYun! - Hallottam a hátam mögül Suho hangját. Mielőtt hátrafordulhattam volna mellém lépett. - Ezt itt felejtetted. - Tartotta elém a rózsát.

-Ó, köszönöm. - Szegény kis virág. Egész nap a fejemben járt, és csak úgy otthagytam az asztalomon... Elvettem a férfitől a virágot, és a táskám oldalzsebébe raktam, hogy ne legyen semmi baja.

-Van programod estére? - Kérdezte, miközben lesétált a lépcsőn.

-Ki akartam menni a szüleim sírjához, miért? - Mentem utána.

-Gondoltam meghívnálak vacsorára, elvégre ma van a szülinapod. - Fordult hátra, és bevárt.

-A temetőbe mindenképp szeretnék kimenni. - Álltam meg a buszmegállóban.

-Mondj egy időpontot, és találkozzunk a parton. - Vette elő a telefonját.

-A temető fél óra innen... - Gondolkodtam el, de nem hagyta, hogy befejezzem.

-Akkor elkísérlek. - Süllyeszttette el a zsebében a mobilját.

-Ha neked így jó. - Vontam vállat, aztán felszálltam az éppen megérkező buszra. Suho követett, és bár nem szólt egy szót sem jó érzés volt, hogy ott volt mellettem.

A temető előtti virágboltban vettem egy kis csokrot, majd csendben sétáltunk el a szüleim sírjához. Elvettem a betonról az elszáradt, régi csokrokat.

-Kidobom. - Ajánlotta fel Suho, és kivette a kezemből a csúnya, összeszáradt virágokat. Hallottam a lépteit, ahogy elmegy. Visszagondoltam anya nevetésére, és apára, ahogy mosolyog rám az utolsó együtt töltött szülinapomon. Éreztem ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. Óvatosan letettem a csokrot, pont olyat, amilyet tőlük kaptam három éve a születésnapomra. Megsimítottam a hideg követ, amibe a nevük volt vésve. Fáztak az ujjaim, de rajtahagytam őket. Hallottam, ahogy a férfi visszatért, és megállt messze tőlem.

Letöröltem a kibuggyanó könnyeim, és ajkamba haraptam, hogy ne sírjam le magam. Végül, mikor sikerült leküzdenem a sírógörcsöt egy sóhaj után Suho felé fordultam. Ő szomorúan rám mosolygott, majd elindult a kijárat felé. Lassan követtem, még visszanéztem a sírra, aztán megigazítottam a vállamon a táskám, és zsebre raktam a kezem.

-Nehéz lehet. - Szólalt meg a buszmegállóban a velem lévő.

-Három éve történt. - Néztem fel rá. - Egy kamion nekik hajtott. - Elkaptam róla a tekintetem, mert nem szerettem, ha az emberek sajnálkoztak. Féltem, hogy az ő tekintete is azt tükrözné, hogy mennyire szerencsétlennek tart emiatt.

-Gyakran jársz ide? - Kérdezte, és lerúgott egy kavicsot az úttestre.

-Éppen hogy jön ki. Ha a suliban úgy végzek, akkor eljövök ide. De már rég nem voltam.

Befutott a busz, és mindketten felszálltunk.

-Érzem, hogy szeretnél velük ünnepelni, de most be kell érned velem. - Mosolyodott el, ami engem is, bármilyen sírós hangulatomban voltam is, mosolygásra késztetett. - Azóta már megtanultam Szöulban közlekedni, szóval most elviszlek valami nagyon menő helyre. - Nyomkodta a telefonját.

-Azért a GPS-t nem kapcsoltad ki. - Pillantottam a képernyőjére.

-Csak menőnek akarok tűnni. Egy kis segítségem azért lehet, nem? - Pillantott rám. - De meglepetésnek szánom a helyet, úgyhogy ne less.

Az ablakon bámultam ki addig, míg nem szólt, hogy leszállunk.

Már a hatodik buszon ültünk, mikor szólt, hogy leszállunk, és hogy csukjam be majd a szemem.

Ahogy leléptem a járműről rám szólt, mire teljesítettem a kívánságát.

Megéreztem a meleg tenyerét a csuklómon, majd húzni kezdett maga után. Mindig szólt, hogy figyeljek a lábam elé, vagy ha tábla volt, akkor arra. Irányított, hogy ne essek hasra.

-Oké, megjöttünk. - Állt meg. Lassan kinyitottam a szemem, és egy hangulatos étterem terasza tárult elém. A levegő elég hideg volt, így csak bent szolgáltak ki, de már kívülről látszott, hogy nagyon fog tetszeni nekem a hely.

-Menjünk be? - Néztem fel izgatottan a férfire, mire elmosolyodott, és benyitott az étterembe. Találtunk az ablak mellett egy kétszemélyes asztalt, ahol helyet is foglaltunk. A helyiségben jó idő volt, így a kabátjainkat a szék háttámlájára akasztottuk, és a sapkáink, sálaink is a táskáinkban foglaltak helyet.

Az étlapot böngésztem, de nem találtam olyat, aminek tetszett volna a neve, vagy ami benne van. Igazából nem is voltam éhes.

-Sikerült választanod? - Nézett rám Suho miután leengedte a saját étlapját.

-Nem igazán. - Ráztam meg egy kicsit a fejem. - Nem vagyok éhes, úgyhogy csak iszok valamit. - Erre vállat vont, és átadta nekem az itallapot maga mellől.

Megakadt a szemem egy koktélon, így, mikor kihívtuk a pincért azt kértem.

Suho sunyi vigyorral nézett rám.

-Most meg mi van? - Bámultam rá vissza, mikor elment a pincér.

-Már az első randin leitatlak. - Nyögte ki, majd az öklével megtámasztotta az arcát, és úgy nézett rám. Láthatta rajtam, ahogy forognak a kerekek az agyamban, hogy valamit visszaválaszoljak, de nem igazán jött össze. Leblokkoltam egy szónál: randi. Csak nagyokat pislogtam rá, mire egy idő után felnevetett.

-Mit vagy úgy oda? Te kértél koktélt. - Nevetett.

-Semmi bajom nem lesz tőle. - Ráztam meg a fejem. - A szüleim halála után is ittam, nem keveset, és még csak nem is éreztem a hatását sem.

-Jó, hát ha így állunk, iszákos kisasszony... - Nevetett fel megint.

-Ne mondd azt, hogy még életedben nem ittál egy pohár sojut sem. - Néztem rá. - Akkor én lennék a rossz lány.

-Voltam már részeg, de nem iszok túl gyakran ChoHee miatt. - Hajolt előre, mert belépett egy hangos társaság, így nem igazán hallottam mit mond. - Meg engem hamar kiüt az ital.

-Megnyugodtam. - Mosolyodtam el. Majd eszembe jutott a barátnője... - ChoHee nem fog haragudni, hogy velem vagy?

-Tényleg, el is felejtettem. - Kapott a homlokához. Már kezdtem arra számítani, hogy pakolunk, és megyünk haza, amikor valami olyat mondott, amire nem számítottam. - Szeretne találkozni veled.

Pár percig csak bámultam nagy szemekkel, ami újra megnevetette.

-Nagyon szeretne megismerni téged. Úgyhogy ha van kedved, akkor ma eljöhetnél hozzánk.

-Hát... - Kezdtem. - Igazából... már nincs programom mára, szóval ha szívesen láttok, akkor benne vagyok.

-Persze, hogy szívesen látunk. - A pincérnő kihozta az ő vacsoráját, és az én koktélomat. Suho nekilátott az evésnek, én meg beleittam a koktélba. - Már egy hónapja rágja a fülem, hogy had találkozzon veled, de eddig nem mertelek megkérni hogy gyere el hozzám. - Folytatta félig teli szájjal a férfi.

-És honnan tud rólam? - Kérdeztem, mert erre különösen kíváncsi voltam. Elvégre ha a barátnője, akkor nem biztos, hogy a munkatársakról szoktak otthon beszélgetni.

-Kiszúrt magának az osztályképen. Aztán kikérdezett, hogy ki vagy. - Nézett fel a tányérjából, majd újra az ételre összpontosított.

Csendben evett, én meg a mondatain agyalva ittam meg a koktélt. Semmi változást nem érzékeltem magamban, pedig állítólag erős volt.

Mikor Suho végzett az evéssel gyorsan összepakoltunk, ő a pultnál fizetett, majd felszálltunk a buszra.

-Szerintem ide még vissza fogok jönni. - Néztem az éttermet, mikor elhaladtunk a busszal mellette. - Nagyon hangulatos, és finom volt a koktél. Köszönöm, hogy meghívtál ide. - Néztem a mellettem ülőre.

-Én örülök, hogy eljöttél velem. - Mosolyodott el. - És még egyszer boldog szülinapot!

-Köszönöm. - Hirtelen eszembe jutott a kis rózsa. Ahogy kinyitottam a táskám meglepődve láttam, hogy még életben van. - Kész csoda, hogy kibír engem. - Vettem ki a virágot. Suho mellettem jót nevetett ezen, majd szólt, hogy leszállunk.

Visszatettem a virágot, és a fejemre húztam a sapkámat. Az utcán csendben sétáltunk egymás mellett. Hullani kezdett apró pelyhekben a hó, pedig már március eleje volt.

-Igazából... Az éttermet is véletlenül találtam meg, veled is csak véletlen futottam össze a parton állandóan... jó, volt már olyan, amikor direkt mentem ki, hogy találkozzak veled. - Szólalt meg egy idő után.

-Én örülök neki. - Mosolyogtam fel a mellettem sétálóra. - Jó sok véletlen volt. Hogy pont abba az iskolába jöttél dolgozni, ahol én vagyok.... És még egy csomó más.

-Talán nem is volt annyira véletlen. Mintha meg lett volna írva a nagykönyvben, hogy nekünk találkoznunk kell. - Állt meg az egyik kapualjban. Előszedte a kulcsait, majd kinyitotta az ajtót.

A lépcsőházban beléptünk a liftbe majd megnyomta a 9-es gombot. A lift tükrében láttam, hogy a szememen a tus egy picit elkenődött, így amíg fel nem értünk gyorsan letöröltem, hogy ne nézzek ki hülyén. Suho nem szólt semmit, de láttam az arcán, hogy eltitulálta SooYun női hülyeségének a dolgot.

Az ajtónál zörgött egy kicsit a kulcsával, majd belökte az ajtót.

-Megjöttünk. - Lépett be, aztán miután én is bementem eltolta a reteszt az ajtón belülről. - A cipődet ide tudod tenni. - Mutatott egy kis szekrényre. Levettük a cipőnket, majd a miniatűr előszobából elindultunk egy folyosón.

-Szia ChoHee! - Lépett be az egyik ajtón Suho.

-Szia Oppa! - Hallottam egy vékony kislányhangot. Homlokomat ráncolva mentem a férfi után. Ahogy benéztem az ajtón elém tárult egy kis szoba. Egy fehér takaróval letakart ágy tele plüssállatokkal, egy sötétkék és egy átlátszó függöny az ablakon, egy íróasztal, szétdobált könyvek és füzetek a szőnyegen. És Suho háta, ahogy vékony kis karok átölelik.

-Sikerült megcsinálnod a házid? - Engedte el Suho a lányt.

-Igen, és mindent megtanultam. - Mondta fáradt hangon a kislány.

-Remek. Mert hoztam valakit. - Fordult meg, és rám nézett.

Egy fekete hajjal takart kislányfej jelent meg a háta mögött, majd mikor meglátott engem kivillantotta az összes fogát, és széles mosolyra húzta a száját.

-SooYun ő az unokahúgom ChoHee, ChoHee SooYun a munkatársam. - Intézte el gyorsan a bemutatkozást Suho.

-Tudom hogy ki ő, Oppa. - Ugrott le a lány a székről, és odaszaladt hozzám. Tétovázás nélkül átölelte a derekam, és hozzám bújt. Meglepett a dolog, nem is kicsit. Óvatosan megsimogattam a fejét, mire felnézett rám.

-Hívhatlak Eonni-nak? - Kérdezte. A kis szemei csak úgy csillogtak.

-Igen, persze. - Bólintottam, mire még szorosabban ölelt át.

-Boldog szülinapot Eonni! - Nézett megint fel rám.

-Köszönöm. - Motyogtam. Volt egy tippem, hogy kitől tudja, hogy ma van a nagy napom, így rámosolyogtam az illetőre.

Suho az asztal mellől figyelt minket mosolyogva.

-Oppa félt tőled azért nem hozott el ide. - Suttogta a kislány, mire a férfi szégyenlősen elfordította a fejét. - De most jó hogy itt vagy. Ugye itt alszol velem? - Mutatott a plüssökkel teli ágyára. Nem tudtam mit mondani, annyira aranyos és lelkes volt. Suhora néztem segítségkérőn, mire ő egy nagyot sóhajtott.

-ChoHee, egyenlőre csak azért jött, hogy találkozzatok.

-De majd itt alszol, ugye? - Nézett fel rám a kislány.

-Majd egyszer biztos. - A férfire néztem. - Ha úgy alakulnak a dolgok. - Erre Suho elmosolyodott, és közelebb jött hozzánk.

-Kislány, felhívtad ma már anyukádat? - Igazította meg a lányon a pulcsit.

-Igen. - Engedte el a derekam. - Anya azt mondta, hogy szeretne veled beszélni.

-Akkor felhívom most. - Nézett az órára az íróasztal felett. - Mielőtt még elmenne dolgozni.

Suho kiment a szobából ChoHee pedig behívott, és kérte, hogy üljek le az ágya szélére.

-Tudod, hogy Oppa nagyon szeret téged, ugye? - Kezdte. - Állandóan képeket nézeget rólad. - Bámult rám a fekete szemeivel, hogy mit válaszolok.

-Most már okosabb lettem. - Néztem le rá. Az ölembe hajtotta a fejét, és a kezemet babrálta.

-Annyira hiányzik anya, és Oppa szeret, de őt nem jó ölelgetni, mert túl magas. - Motyogta, és a karkötőmet kezdte vizsgálgatni. - De téged jó. Olyan vagy, mint anya. - Pislogott fel rám.

-Aranyos vagy. - Suttogtam, és a haját kezdtem piszkálni.

-Majd lehetek koszorús lány, ugye? - Csukódtak le a szemei. - És majd szép fehér ruhád lesz... És Oppa is nagyon csinos lesz. - Motyogta.

Mire Suho visszaért már a kislány az ölemben aludt.

-Most akartam ágyba küldeni. - Mosolyodott el a férfi. Közelebb lépett, és felemelte a lányt az ölemből. - Ki tudod szedni a takarót a plüssök alól? - Intett az ágy végében lévő összehajtogatott takaró felé a fejével. Gyorsan lepakoltam az állatkákat a plédről, és miután Suho letette az alvó ChoHeet az ágyra én betakartam.

A férfi behúzta a függönyöket, aztán kimentünk a folyosóra. Becsukta a szobaajtót, majd elvezetett egy pici konyhába. Leültünk a négyszemélyes asztalhoz.

-Annyira aranyos... - Mosolyodtam el.

-Igen, az. Bár ha fáradt kibírhatatlan. - Piszkált egy poharat. - Nagyon szimpatikus vagy neki. Nem sok emberrel csinálja ezt, amit veled ma. Általában távolságtartó.

-És hogy hogy itt lakik nálad? - Könyököltem fel az asztalra.

-Az anyukáink testvérek, és az én anyukám lebetegedett. Szöulba hozták kórházba, apával és a nagynénémmel, ChoHee anyjával pedig jöttünk vele, őt ápolni. ChoHee is mindenképpen jönni akart az édesanyjával. Kilenc évesen még nem tud elszakadni tőle. Mivel apa, és a nagynéném is csak három műszakos állást kapott így én vigyázok a kislányra. De már egész jól kijövünk, minden nap beszél a nagynénémmel, és amikor tudom, elviszem hozzá, és együtt meglátogatjuk anyát.

-Az anyukád hogy van? - Néztem a gondterhelt ábrázatát.

-Már jobban. Az orvosok azt mondták, hogy még egy hónap, és ugyan olyan lesz, mint előtte. Akkor valószínűleg visszaköltözik a család vidékre. Bár én nem igazán akarok menni. - Piszkálta az üvegpoharat.

-Itt maradnál a rossz levegőjű, hangos környéken? - Gondolkodtam el. - Én szívesebben laknék vidéken.

-Véletlen találkoztam egy olyan lánnyal, akiért képes vagyok itt maradni. - Nézett mélyen a szemembe.

-Van egy olyan érzésem, hogy a nagykönyvben ezek a véletlenek meg voltak írva. - Suttogtam.

-Tehát azt mondod, nincsenek véletlenek? - Nyújtotta ki a kezét, és összekulcsolta az ujjainkat az asztallapon.

-Véletlen nem te tetted azt a kis rózsát reggel az asztalomra? - Kérdeztem, mire elmosolyodott.

-Az előbb mondtad, hogy nincsenek véletlenek. De igen, én voltam.

-Honnan tudtad, hogy ma van a születésnapom? - Faggattam tovább.

-Mondjuk úgy, hogy kicsit kutakodtam. - Hajtotta le a fejét. - Informatikából jobb tanárunk volt, mint földrajzból.

-Én meg alig tudok rólad valamit. Sőt, azt hittem, hogy ChoHee a barátnőd.

-Tényleg? - Kerekedtek ki a szemei.

-Elfelejtetted megemlíteni, hogy ő az unokahúgod. - Néztem rá fintorogva.

-Akkor lesz mit mesélnem. - Bólintott. - De szeretnélek jobban megismerni, mert a dátumok, és a számok nem igazán mondanak nekem semmit.

-Reggelig van időnk. - Vontam vállat, mire felnevetett.