Négy Évszak Chapter 4. 4

NÉGY ÉVSZAK

FIGHTER - Harcos

IV.IV

Néhány másodperc múlva felfedeztem a nagy termet, hatalmas belmagassággal, magam mellett egy asztalt, lábaimnál az üvegcserepeket.

A Hercegnő a terem túloldalán állt, egy hatalmas üvegfal előtt, és valamit a kezében tartott.

Ahogy a lábam odébb tettem az üveg csörögve csúszott tovább a padlón.

-Ha már széttörted takarítsd össze. - Nézett rám a lány, majd újra visszafordult a kezében lévő valami felé.

Egyesével összeszedtem az üvegcserepeket, és egy gyorsan formált jégtálkába dobáltam őket (ami nemsokára elolvadt, de nem is érdekelt igazán). Ledobtam a vállamról a fehér köpenyt, és az asztalra tettem, majd a lányhoz sétáltam.

Majdnem olyan hangosan kongott a bakancsom, mint otthon, a főhadiszállásunkul szolgáló betonteremben.

Megálltam a Hercegnőtől tisztes távolságban, elvégre ez mégiscsak az ő birodalma, és csak bámultam ki a hatalmas ablakokon, a Sohafény-öböl kék vizére, és a mögötte elterülő Azúr-tenger végtelenbe tűnő kékségére.

-Valamit megtudtál a gépezetekről? - Szólalt meg a lány egy kis idő után. Furcsamód kedves tónust ütött meg a hangja, ami szokatlan, és érthetetlen volt számomra. Soha nem beszélt még így azelőtt velem, sőt, talán senkivel! A hangszíne is más volt, halk, bizalmas, és kedves csengésű.

-Nem igazán. - Ingattam a fejem felé fordulva. Majd kimondtam azt, ami már foglalkoztatott egy ideje. Amit akkor mondott, amikor először hallottam a robotokról.  - De tényleg össze kell fognunk, ha meg akarjuk őket állítani.

-Akkor én adom a tudásom, te pedig a hadsereget. - Fordult ő is felém, és a kezét nyújtotta. A fehér tenyerét, vékony ujjait mustráltam egy darabig, majd lassan felvezettem a tekintetem végig a karján, a fejére. Az arcára nézve meglepődtem, ugyanis a szeme nem az óceán kéjében csillogott, mint eddig mindig, hanem lilán, mint a vére, ami a fehér kőpadlóra ömlött. Furcsa volt. Egyszerűen nem tudtam hová tenni...

Jobban teszed, ha az eszedre hallgatsz. - Hallottam egy halk suttogást a fejemben.

A lelkem nagyon nagy része ellenkezett, hogy bolondságot csinálok, nem szövetkezhetek az ellenségemmel, de a józan eszem végül győzött.

Csak jobb, azzal szövetkezni, akit az évezredeken át tartó háború alatt kiismertél, mint egyedül állni szemben az új, ismeretlen ellenséggel? És a hang szólt hozzám, ő is benne volt a dologban, a szárnyas nő hangja. Némán figyeltem még pár hosszú percig a lányt, a lila, merev tekintetét, végül döntöttem.

-Szerződés a két ország között. - Érintettem össze az ujjainkat, mire mindkettőnk tenyere halványan fényleni kezdett. - Egyesség kettőnk között. - Szorítottam meg a lány langyos tenyerét. Ahogy puha ujjait a kézfejemre kulcsolta fehéren fényleni kezdett a kezünk.

-Egyességet, mely ma köttetett e két birodalom és a Nyár és Tél igaz, helyesen cselekvő vezetői között, semmilyen evilági erő nem törheti meg. Az Öregek döntöttek így, ezen egyesség örök, míg nem teljesül az összes prófécia. - Hallatszott a suttogó hang, miközben a tenyerünkben, és ujjainkon a fény egyre csak nagyobb lett, míg végül egy vakító fehér fénylés, egy villanás után lassan kialudt. - Fegyverkezz, mert háború lesz. - Susogott még a hang, majd a fény a kezeink közül lassan felkúszott a karunkon, majd teljesen eltűnt.

A Fájdalom hasított a lapockámba, és a lány arca is megremegett.

A tenyere kicsúszott az ujjaim közül, majd lassan megrázta a fejét. Szőke tincsei ide-oda lebbentek, majd nagyokat pislogva nézett fel. A szeme újra tenger kéken ragyogott, az óceán legmélyebb tónusában. Ujjaival a vállához kapott, majd értetlenül húzta el onnan a kezét. Érdeklődve néztem rá, mert nem értettem mi történt.

A vállam még mindig égett, de ezen kívül nem éreztem semmit testileg.

Abban a pillanatban tanácstalan voltam. Ha úgy kötöttem egyességet vele, hogy nem volt magánál...

-A jóslat értelmében igyekeznünk kell. - Emeltem fel a fejem végül, és a kilátást kezdtem újra szemlélni az ablakokon keresztül, elmélyülve az Azúr-tenger végtelenbe vesző vizén, fehér habjain.

-Milyen jóslat? - Szólalt meg a szokásosan kemény, határozott hangján. Azonban kicsengett belőle, hogy tényleg nem tudja miről van szó. Hogy nem tudja, hogy az előbb mi történt.

- Fegyverkezz, mert háború lesz. - Idéztem a jóslatot, és rápillantottam.

-Ezt eddig is tudtuk. Már most is háború van. - Húzta el a száját, majd elegánsan hátrébb lépett egyet, az asztal felé. - Hogy jutott ez most így hirtelen eszedbe? - Érdeklődött hátat fordítva nekem.

-Az előbb mondta el a hang. - Néztem a hátát, ahol a ruhája mélyen ki volt vágva, és csak a hosszú haja takarta a világos, sápadt bőrét. Mintha valami fekete kacskaringó kandikált volna ki a haja alól, de úgy véltem, hogy az a ruhájához tartozó furcsa, nyáriak által kedvelt dísz lehet.

-Milyen hang? - Ráncolta a homlokát felém pillantva.

-Ugyan azt hallottam előtte a fejemben... és... - Gondolkodtam el, felidézve magamban az emlékeket, amiket hosszú életem folyamán átéltem. De csak a nemrég történt esetnél tudtam beazonosítani ugyan azt a hangot. - Amikor a szárnyas nő megjelent az úton... - Motyogtam.

-Kemmani... - Suttogta kikerekedett, hatalmas szemekkel a Hercegnő. Majd a plafon felé nézett dühösen. - Mit műveltél már megint?! - Borult tűzbe az egész teste. Remegett az idegességtől, és egyre fényesebben lobogtak rajta a lángok.

- Egyességet, mely ma köttetett e két birodalom és a Nyár és Tél igaz, helyesen cselekvő vezetői között, semmilyen evilági erő nem törheti meg. Az Öregek döntöttek így, ezen egyesség örök, míg nem teljesül az összes prófécia. - Susogta a testetlen hang újra. A lány testén szikrák keletkeztek, úgy látszott nagyon feldúlta.

- Hogy köthetted meg velem ezt az egyességet?! - Kiáltott fel a lány. Hangjában indulat, düh, és egy kis félelem hallatszott ki.

A tekintetem elhomályosodott, hirtelen úgy éreztem lebegek. A lányból csak egy fényesen sárga-narancssárga-vörös imbolygó foltot láttam, de azon kívül semmit. Hangokat is tompán hallottam, elmosódva, mintha messziről szólnának hozzám.

A Hercegnő fájdalmas nyögését hallottam, mintha egy fal túloldaláról szólna a hangja, majd a nagy fényes gömb, a teste kialudt, és a földre rogyott.

Pislogva néztem körül mikor újra rendesen láttam, nem értettem hogy került az a sok jég mind oda. Az előbb még lebegtem...

A Hercegnő teste vörösleni kezdett, majd a jégpáncél rajta recsegve-ropogva szétrepedt, és tócsákba olvadt.

-Értem Kemmani... - Nyögte a lány, miközben próbált feltápászkodni a földről. - De attól még nem szívesen teszem. - Esett vissza a fehér kőpadlóra. Az egyik lapockáján fényesen világított valamiféle minta. Ami egészen addig nem volt ott.

Odalépkedtem hozzá, és a kezem nyújtottam felé, hogy felsegítsem. A lelkem egy része újfent őrjöngött, hogy meghibbantam, a legnagyobb ellenségemnek segítek, sőt lovagiasan támogatom, de nem hallgattam rá.

A lány egész teste remegett, a fény, ami olyan erős volt, hogy ránézni nem bírtam, viszont csak a lapockáján volt. Ahogy hozzáértem a csuklójához a lapockáján lévő fénylés megszűnt, mintha elvágták volna a drótját egy lámpának, és egy fekete minta jelent meg helyette. Felismertem rajta azt a részt, ami a haja alól is kikandikált, és a ruhája részének hittem

A fény megszűnésével lerázta magáról a kezem, és könnyedén talpra állt.

-Kemmani ezt akarja. - Szorította össze a fogát, majd kitárta a karját, mire az összes pocsolyává olvadt jég eltűnt. - Meg kell védenünk a Tél birodalmát. - Ejtette le teste mellé a karjait. - Aztán vissza kell szereznem a birodalmam. A virágok nélkül nem tudunk legyőzni egy ekkora erővel bíró népet.