BTS Youth 2015. November 12. (part 2)

BTS YOUTH

2015. November 12. (part 2)

Kook megölelt, és sok szerencsét kívánt, aztán bevonult a szobába, hogy felhívja a szüleit.

Gyorsan köszöntem a többieknek is, aztán a fiúkkal, mert természetesen TaeHyung is velünk tartott, és a nagy cuccokkal lementünk a mélygarázsba.

Tae és Myungie a hátsó üléseken játszottak, míg én elöl ültem Jin mellett.

Ahogy elindultunk előkotortam a telefonomat.

A névjegyzékek közül kikerestem YoonGi számát, hiszen mégsem akartam rájuk törni az ajtót akármilyen helyzetükben. Az ablakon kilesve kalkuláltam ki, hogy nagyjából negyed óra múlva otthon leszünk.

A rapper lihegve szólt bele, nem akartam tudni mit műveltek éppen, csak gyorsan közöltem, amit akartam, aztán már bontottam is a vonalat.

-Azt hiszem az lesz a legjobb ha engem kiteszel, és a cuccokat meg Myungiet csak vásárlás után hozod vissza. – Pillantottam az ajkaim rágva Jinre.

-Oké, ha úgy gondolod. – Lesett felém.

-Úgy érzem nagy hiszti lesz. – Hunytam le a szemeim.

-Maguknak csinálták. – Sóhajtott. – Olyan másfél-két órát számoltam amíg végig járom a boltokat. Az elég?

-Remélem.

-De aludhat Myungie még nálunk. – Dobolt a kormányon egy piros lámpánál.

-Nem, holnap délelőtt elmegyünk a kórházba. Meg úgy hallottam dolgotok van.

-Hát, hajrá. – Állt meg Jin a háztömbhöz közel a járda mellett. – Hívj ha van valami.

Végül nagy levegőt véve szálltam ki.

-Mindenképp. – Mosolyogtam rá a Bangtan legidősebb tagjára.

Ő egy intés után már bele is taposott a gázba, és a két álomvilágban elveszett fiúval a hátsó ülésen már el is tűntek.

A hangulatom teljesen megváltozott, ahogy beszálltam a liftbe. Míg a felvonó ment fel elküldtem a srácoknak is a képeket amiket MyungNamtól kaptam, miközben azon gondolkodtam mit fogok a két jómadárnak mondani.

Sóhajtva léptem ki a liftből, és a barna nyílászáróhoz mentem.

Kinyitottam volna a bejárati ajtómat, de az nem nyílt. Előszedtem a kulcsaim, de nem passzolt a zárba. Kizártak volna? Az ajtó hangszigetelt, csengő nincs, a kopogás pedig nem hallatszik. Szóval csak az tud bejönni akinek kulcsa, vagy telefonszáma van.

Fusztrált sóhajjal kerestem ki Unnie számát, és csörgetni kezdtem.

Három csörgés után kinyomta, aztán kis idő múlva feltárult a bejárat egy kócos Sugát mutatva.

-Szia. – Néztem rá.

-Gyere be. – Biccentett, mintha csak az ő barlangja lenne.

Kissé értetlenül állva a stílusa előtt nagy levegő vétel után léptem be a lakásomba.

-Főztünk teát ha kérsz. – Túrt bele a hajába a rapper, és a fürdőszoba felé pillantott, ahonnan vízcsobogás hallatszott.

-Nem, köszi. – Rúgtam le a cipőmet, és a fogasra akasztottam a kabátom.

-Milyen volt Busan? – Érdeklődött ledobva magát az asztal melletti székek egyikére.

-Nem sokat láttam belőle, de jól éreztem magam ott. – Mosolyodtam el erőltetetten. – YoungKi? – Kérdeztem, miközben a szekrényhez léptem, hogy levegyek egy bögrét, és főzzek magamnak egy kávét. Már nagyon kívánta a szervezetem, pedig alig múlt dél.

-Zuhanyozik. – Válaszolt a fiú.

Meglepődtem, mikor a poharaimnak hűlt helyét találtam. A kedvenc bögréim, amiket ajándékba kaptam a rajongóinktól, és amiket az utazásaim során szuvenírként hoztam különböző országokból szőrén-szálán eltűntek.

A mosogatóban tornyosuló piszkos edények látványa is meglepett. Unnie mindig is tisztaságmániás volt, így furcsállottam a helyzetet.

-Bocsi, eltörtünk néhány dolgot. – Közölte YoonGi, mire kikerekedett szemekkel fordultam hátra, felé.

Ugye nem a rajongóktól kapott ereklyéimet? Ugye nem..? YoonGi előtt az asztalon ott pihent az Egyiptomból hozott egyik különleges porcelán, ami látszólag nem szenvedett semmilyen sérülést.

-Mit törtetek össze? – Kérdeztem végül, körbe nézve a felfordult lakásban. Eddig fel sem tűntek a szétszórt dolgok a földön, és úgy… mindenhol.

-Néhány bögrét, egy polcot… - Számolta az ujjain a rapper, mire leesett az állam. És mindezt úgy közölte, mintha teljesen mindennapi dolgok lennének.

-Yoongi megjött már az a kis… - Nyílt a fürdőszobám ajtaja, ahonnan Unnie lépett ki. Az állam ismételten koppant a padlón. Ugyanis a fogadott nővérem a legelső közös karácsonyunkkor JungKook anyukájától kapott Kenguru mintás kötött pulcsimat viselte, ami több helyen szét volt szakítva.

-Úgy gondolom van egy kis megbeszélnivalónk. – Fontam össze a karjaimat magam előtt. A döbbentem dühre váltott, pedig legszívesebben elbőgtem volna magam.

A fogadott nővérem mogorván nézett rám, míg a rapper csendben figyelte a padlót.

-Úgy volt, hogy holnap jössz. – Húzta el a száját YoungKi, és a sötétvörös hajába túrt. – Nem szóltál hogy nem így lesz. – Nézett rám, egyszerűen áthúzta a feje fölött a pulcsimat, és a rendetlen ágyra dobta. Alatta egy mélyen dekoltált lenge felsőt viselt.

-Tegnap délután tudtam meg, hogy haza kell jönnöm. – Vágtam vissza dühösen. – De hiába hívtalak, ki voltál kapcsolva. – Morogtam, és hátamat a konyhapultnak döntöttem.

-Nem hívtál délután. – Mosolyodott el gúnyosan Unnie, kioktatóra véve a dumáját, és újra a hajába túrt. – Nem szóltál, hogy jössz. Se nekem, se a srácoknak.

-Engem sem hívtál. – Rázta meg a fejét Suga, a padlóról rám fordítva a tekintetét. – És srácok mindig írnak ha van valami, de nem volt. – Vont vállat lazán. Semmi jelét nem láttam annak, hogy értik mi miért a téma.

-Este telefonáltam körbe a fél világot. – Forgattam meg a szemeim, hiszen nem ez volt a lényeg. Hanem az, hogy mit műveltek a lakásomon.

-Na tessék, és még fel vagy háborodva! Legyek gondolatolvasó vagy mi a f*sz? – Kiáltott Unnie, mire még jobban kikerekedtek a szemeim. Soha eddigi életem során nem beszélt így velem.

-Ez akkor is az ÉN lakásom. – Mutattam körbe felhúzva magam a hangsúlyán. – Beszéltünk bizonyos szabályokról már régebben, de tojtok a fejemre.

-F*szom emlékszik mi volt akkor. – Fonta ő is össze a karjait a melle alatt, fenyegető testtartást felvéve. Nem tudtam eldönteni, hogy mi a baja pontosan, hiszen én jogosan voltam felháborodva. Ő meg csak menstruált, másnapos volt, vagy alapból rossz hangulata volt, fogalmam sincs. Mindenesetre még jobban felidegesített.

-Akkor elmondom újra. – Sóhajtottam fel fusztráltan, a konyhapultra csapva egyet a tenyeremmel. – Ez az én lakásom, nem a dorm, ahol mindannyian lakunk. – Mutattam körbe nagy kézmozdulattal, felvéve YoungKi előző hangnemét. – Nem egy hotel, vagy motel, nem szálloda. Az az én ágyam. – Mutattam a helyiség egyik szélében, az ablak alatt elterülő bútorra. – Akkor jövök ide, amikor akarok, és akkor alszok az ágyamban, ott, amikor akarok! Unnie azért engedtem, hogy itt legyél, mert megbízok benned.

-Akkor nem értem mit hisztizel. – Forgatta meg a szemeit YoungKi félbevágva a mondandóm közepén. Idegesen dobbantottam egyet a lábammal.

-Tudom, hogy sz­*rtok eljárni randira, mindig a legkönnyebb megoldást választjátok; de a legtöbb jóindulatom sem tűri el, hogy konkrétan kizártok a lakásomból. És nem elsőre, vagy másodjára. – Néztem mélyen a lány szemébe, akiben csalódnom kellett abban a pillanatban. – És igen, ezért vagyok kiakadva. – Lengettem meg a karom, hogy egy kicsit csökkenthessem a bennem tomboló dühöt.

-F*sza. – Forgatta meg a szemeit YoungKi.

-Oké, nem tudtuk, bezárkóztunk, ittunk meg dugtunk. K*rvára másnaposak vagyunk. – Sóhajtott YoonGi, mint aki megadta magát. – Tényleg túl sokszor jövünk ide de…

-Akkor minek engedted meg, hogy idejöjjek? – Csattant fel Unnie. Olybá tűnt nem tetszik neki, hogy a rapper igazat ad nekem, vagy megpróbálja kimagyarázni magát.

-Jagi, ezt tényleg nem kellene. – Morogta Suga felkelve a székről, hogy a lányhoz menjen, mire Unnie úgy nézett rá, hogy őmegrendíthetetlensége egy hatalmasat nyelve fordította a fejét újra a padló felé.

-Mert egyszer már megbeszéltük, és megígérted, hogy mindig szólsz, ha akarsz valamit. – Feleltem Unnienak, mire csak a szemeit forgatta.

-Ez ugyan úgy rád is vonatkozik. – Fújtatott egyre dühösebben.

-Mikor tegnap este fel akartalak hívni, hogy menj el Myungiért, mert MyungNam a mentős kocsiból hívott fel, hogy szülés van, rohadtul nem lehetett elérni téged! – Csattantam fel, mert úgy éreztem teljesen szétvet az ideg. – Egyszer kellene a segítséged, ha már hónapok óta itt tanyázol nálam, ha már minden alaklommal, mikor romantikázni akartok kizártok a lakásomból, de nem lehet téged elérni! – Léptem oda hozzá, és megböktem a vállát. – Egyetlen egyszer, érted? De te sz*rsz a fejemre, és utána még fel is vagy háborodva. – Néztem YoungKi kifejezéstelen arcára. Már mardostak a könnyek belülről, képtelen voltam felfogni, hogy ez a nap ennyire elromlik tőlük.

Remek, ráadásul felvette a színész maszkját, mint mindig, amikor ilyen veszekedés van és nem hajlandó engedni az igazából. Ami nem is igaz, hanem szimplán ketyós hülyeség, és visszaélés a bizalmammal.

A lány mellett álló YoonGi arca döbbenetet sugárzott. Legalább rá hatott valamit a szövegelésem.

-Kérem a kulcsokat, és tűnjetek el. – Nyújtottam a tenyerem várakozóan feléjük.

Suga kissé szögletes mozdulatokkal odament az ajtóhoz, és kivette a kulcsot a zárból, majd lefejtette a kulccsomója karikájáról. Egy szó nélkül a kezembe adta, majd a cipőjét kezdte húzni.

-Ezt nem hiszem el! – Bődült fel az én szeretett Unniem, aki még soha nem viselkedett így velem. Odacsattogott a táskájához, és szinte hozzám vágta a kulcsot, aztán dühösen felkapta a kabátját.

-Az őszinte bocsánatkéréssel pedig majd jelentkezzetek. – Szóltam utánuk, ahogy kinyitották az ajtót.

YoonGi biccentett, aztán a már a lift előtt dühöngő YoungKi után ment.

Ahogy becsukódott az ajtó, könnyek között betrappoltam a gardróbszekrényem mögötti kis tárolóhoz, ahonnan előszedtem a takarítószereket. Kényszeredett takarításba kezdtem, hiszen NamJoon elmondása szerint már két hete minden este itt tanyáztak. Nekem pedig rohadtul nem volt kedvem a mocskukat tapogatni.  Főleg nem ezek után.

Két óra múlva Jin hívott, hogy lassan megérkeznek. Éppen a mosógépbe pakoltam be a szennyest, mikor rámcsörgött. Gyorsan eltakarítottam mindent, ami belefért az időmbe.

Mégis még mindig mocskosnak éreztem a lakást, de nem volt mit tenni. Nem akartam, hogy Myungie teher legyen nekik.

Voltak olyan édesek, hogy felcipelték minden cuccunkat, míg én gyorsan rendet vágtam. Legszívesebben a lakás minden egyes négyzetcentiméterét fertőtlenítettem volna, de nem volt rá időm.

Míg Munygie és Tae egymástól búcsúzkodott, SeokJin aggódva jött oda hozzám.

-Jól vagy? – Kérdezte halkan.

-Őszintén? Voltam már jobban is. – Sóhajtottam fájdalmasan.

-Biztos ne vigyük haza Myungiet? – Lépett közelebb.

-Ne, nem kell. – Töröltem ki egy könnycseppet a szememből. – Soha nem láttam még ilyennek. – Szipogtam halkan, aztán magamra erőltettem egy mosolyt.

SeokJin átlátva rajtam szoros ölelésbe vont, ami nagyon jól esett.

-Hidd el, minden jobb lesz. – Sóhajtotta, mire aprókat bólogattam, és igyekeztem reménykedni ebben.

-Menjetek csak. – Toltam el magam Jintől. Kérdőn nézett rám. Csak azért akartam kirakni őket, hogy ne lássák a nyomorom, és ne aggódják túl magukat. Bár ez inkább csak SeokJinre vonatkozott, TaeHyung teljesen más világban járt.

-Hívj fel ha van valami. – Kérte Jin búcsúzóul, miután ráparancsolt Taera, hogy menjenek. 

Sóhajtva csuktam be utánuk az ajtót, aztán elő véve a legszebb színészi mosolyom kérdeztem meg Myungiet hogy éhes-e.

Némi játék, főzés, vacsora, és Myungie megfürdetése után a dühöm is elszállt, helyét a szomorúság vette át. YoungKi soha az életben nem viselkedett velem még úgy, azalatt a több év alatt sem, míg egy fedél alatt laktunk.

Lefektettem Myungiet, aztán gyorsan lezuhanyoztam, és én is bedőltem az ágyamba. Furcsamód hamar elaludtam.

Négyórás kemény táncedzés után kiittam két vizes palackot, majd minden egyes falatot jól átrágva fogyasztottam el a napi egy almám felét, ami a szerintem szükségtelen fogyókúra része volt. Nem értettem miért nem ehetek úgy, mint előtte, és az, hogy két kilót vesztettem két hét alatt nagyon megijesztett. Zuhanyzáskor fájt mindenem, úgy éreztem üvegből vannak a csontjaim, amik szét akarják feszíteni a rájuk tapadó bőrömet.

A tánctanár, egy huszonéves férfi, egyidős az idősebb tagokkal újra keményen fogott minket, hogy az október legvégén esedékes comeback fellépéseken jól teljesítsünk.

-MinYu! Tartsd magad erősebben! - Szólt rám a tánctanár, mikor az egyik lehajlós mozdulatnál megszédültem, és letettem az ujjaimat a földre. Egy fenékre csapást is kaptam érte, de nem vette el onnan a kezét, rendesen megfogdosott, és csak utána hagyott elmenni. Sírtam is miatta eleget az öltözőben, ahol a többiek persze kinevettek.

Ezután énekóra következett, ahol először bemelegítettük a hangszálainkat, majd a koreográfiával együtt kellett énekelnünk a dalt.

Már a negyedik után émelyegtem, muszáj volt leülnöm, nehogy összeessek. A főnök egyik titkára pont azt az időpontot választotta a belépésre, mikor a homlokomat masszíroztam a falnak támasztott háttal.

-Mégis mit képzelsz taknyos?! - Hallottam meg a rikácsoló hangját, mire kipattantak a szemeim. Velem szemben állt, és meredten bámult rám. A lányok nem mertek elmozdulni a helyükről, mindannyian nyújtottak tovább.

-Rosszul érzem magam. - Motyogtam magam elé, minden erőmet arra használtam fel, hogy azt a fél almát ne hányjam ki, amit aznap ettem.

-Ha a nagyságos kisasszony rosszul érzi magát le lehet menni az orvoshoz! Majd a színpadon is ezt fogja mondani? Jajj nem tudok fellépni, mert fáj a pocikám! – Vékonyította el a hangját, hogy gúnyt űzhessen belőlem. – Aki akar debütálni az tesz is érte valamit! - Üvöltötte le a fejem. - Vagy vissza lehet menni oda ahonnan jött. Ha nem tudja tisztelni, és együtt élni a szabályzatunkkal akkor akár el is mehet. - Köpte felém a szavakat, mire kikerekedtek a szemeim. A döbbenettől levegőt nem kaptam. A férfi rám pillantott még egyszer utoljára, majd hátat fordított. - Így tovább lányok, nemsokára megkapjátok az első fizetéseteket! - Nézett a tükörrel szemben elhelyezkedő hat lányra, majd beleremegett a terem, ahogy becsukta az ajtót.

-Ezt jól megcsináltad ribanc. - Fintorgott rám a tükrön keresztül Seo Yun.

-Tönkre teszed az álmainkat. Ha miattad nem debütálunk megfolytalak. - Szorította össze az ökleit Hye Jin.

-Fel tudsz állni? - Sétált oda hozzám Yeong Hui, és a kezét nyújtotta. Ő volt az egyetlen aki jól bánt velem. Meg az elején még Eun Jung is, de aztán furamód megváltozott.

Éreztem, ahogy remegnek az ujjaim, de azért belekapaszkodtam a felém nyújtott tenyerébe, és ő felrántott a padlóról.

Visszaálltunk a térformába, és folytattuk ott, ahol abbahagytuk.

A hangom sokszor elcsuklott, nem kaptam levegőt, émelyegtem, szédültem, fájt a fejem és minden tagom. Eun Jung végül lekísért, vagy inkább lerángatott az orvoshoz, aztán szaladt is vissza próbálni.

-Mi a neve? - Kérdezte fel sem nézve a papírjaiból a nő. Olyan harminc körüli lehetett, agyon plasztikázott, hidrogénszőke, vékony magas doktornő.

-Min MinYu. – Rejtettem ölembe a remegő ujjaimat.

-Mikor evett utoljára? – Folytatta még mindig a papírjait rendezgetve.

-Pár órával ezelőtt. – Hunytam le a szemeim, majd lassan felnyitottam őket.

-Mik a panaszai? – Pillantott rám, amolyan "csak legyünk túl rajta, ma még sok dolgom van" érzés csillant a szemében.

-Émelygek, fáj a hasam, a fejem hasogat, szédülök, és remegek. - Emeltem fel lassan a kezem, hogy ő is láthassa. Ujjaim megállíthatatlanul remegtek, mintha valami drogos lennék.

-Szedjen nyugtatót, és altatót. - Írt valamit a füzetébe, aztán intett, hogy menjek el, végeztünk. Többet rám sem nézett.

Engedelmesen felálltam a betegágyról, és kifelé indultam. Majdnem összecsuklottam, az ajtókeretben kellett megkapaszkodnom.

-Máskor ne jöjjön ilyen problémával ide, oldja meg. - Állított meg a hangja. Egy pillanatra átfutott az agyamon az, hogy aznap mindenki rossz passzban volt, aztán elhagytam az orvosi szobát. Visszaérve a táncterembe megittam egy újabb üvegnyi vizet, és megettem az alma másik felét is.

Az almán nyammogva gondoltam azokra az időkre, mikor a BigHope összeülésein olyan jó kajákat ettünk, egymást kínálgatva a finomabbnál finomabb falatokkal. Csak azért tartottam még ki, mert nem akartam csalódást okozni a barátaimnak, és a második apukámnak. Hiszen Bang PD sok munkával juttatott be oda.

Néhány óra tánc és éneklés után egy illemóra következett, ahol a tanár belénk verte kivel hogyan kell viselkedni, a kamerák előtt hogyan beszélhetünk, és az összes többi formaságot. Nekem nem is engedte hogy megszólaljak, közölte hogy a legbelső sarokba, a vagy a legszélső helyre kell ülnöm. Az emberek nem szeretik a mélabús, ronda lányokat nézni. Ne legyek szem előtt, tűnjek el. Ne csináljak semmit amivel felhívom magamra a figyelmem.

És én tűrtem a rossz szavakat.

Ezután a lányok visszamentek a dormba, nekem pedig ruhapróbára kellett mennem. Az idős férfi, topmodell kinézetű stylist rám adta a ruhákat, tényleg szó szerint, majd odaállított egy emelvényre.

Lépni alig mertem abban a ruhának csúfolt alsóneműben, amit rám adtak. A fekete csipkés felső csak a melleimet takarta egy vékony pánttal rögzítve a vállamon, a nadrág pedig olyan volt, mint egy fürdőruha alsó része, ugyan abból az anyagból elkészítve, mint a felső. A cipők sarka ijesztően magas volt. A nadrághoz rögzített övről az egyik oldalon hosszú anyagszálak lógtak le, egészen a bokámig, és sokszor megbotlottam bennük.

-Ha a sminkesek jól dolgoznak bele fogsz illeni a koncepcióba. - Közölte engem méregetve a férfi. Mintha fel akart volna falni a szemeivel. A hideg is kirázott tőle. - Mindenesetre neked áll legrosszabbul ez az összeállítás, egy deszka vagy. - Csapta össze a tenyereit. - Van valami kifogásod a ruhával kapcsolatban?

-Ezekre miért van szükség? - Emeltem fel a madzagokat remegő ujjaimmal. Az elejétől féltem a stylisttól, annyira ijesztően pillantott rám az első pillanatban mikor bemutatták.

-Hozzátartozik a designhoz. Kiemeli és tovább viszi a mozdulatokat. - Közölte ellentmondást nem tűrően.

-Nem lehet ennél hosszabb? - Húzogattam a nadrág alját, mert kényelmetlenül vágta a lábam, és éreztem, hogy már akkor kidörzsölte a derekam az öv, ahogy megmozdultam benne.

-Ez a koncepció. - Morogta villogó szemekkel, majd közölte, hogy végeztünk, és hogy ez nem kívánság műsor.

Visszaöltöztem az utcai ruhámba, majd émelyegve a sok hajolástól hívtam fel a managgert, hogy vigyen vissza a dormba.

De a managger pont nem ért rá, így tömegközlekedéssel kellett mennem, mert taxira nem lett volna elég a pénzem.

Ahogy bejutottam a lakásba az ágyam felé vettem az irányt. Már késő volt, talán tíz vagy tizenegy óra, és szerettem volna pihenni. A szobában egyedül Yeong Hui ült az ágyán, és valami kitekeredett pozícióban nyújtott.

-Szia! - Köszöntem neki, ahogy az ágyam felé ballagtam. A lány rám sem nézett, teljesen, mintha levegő lennék. Aztán a következő pillanatban megrántották a copfom.

-Kis görcs, már itthon vagy? - Állított meg a hajamnál fogva Hye Jin. Felé fordultam mire gúnyos vigyorra húzta a száját. - Ne tettesd az ártatlant, mindent tudunk! - Mutatott fel egy széttépett füzetet. Egy számomra ismeretlen, lapjaira szabott füzetet.

-Tessék? - Inogtam meg, mert egy pillanatra megszédültem. A fájdalom mardosta a fejbőröm, de nem akartam sírni. Erősnek kellett magam mutatnom, hogy ne alázzanak meg folyton.

-Te. - Lépett közelebb hozzám Eun Jung, Hye Jin háta mögül, felemelve az állát, hogy még magasabbnak tűnjön nálam. - Elloptad a rózsaszín Gucci táskámat!? - Kiáltotta az arcomba.

Ijedten pillantottam fel a könnyes szemeire, hiszen eddig soha nem emelte fel a hangját. Egy csendes, nyugodt lánynak ismertem meg

-Elloptad a kedvenc táskámat! - Markolt bele a hajamba, és húzni kezdte. - Te kis senkiházi elloptad a táskámat! A méregdrága Gucci táskámat! - Visította kikelve magából.

A döbbenettől levegőt is elfelejtettem venni. Szédültem, émelyegtem, a gyomrom felkavarodott ezektől a szavaktól, és éreztem, hogy a könnyeim utat törnek maguknak.

Hangtalanul folytak le az arcomon, miközben fájó tagjaimmal próbáltam ellenkezni.

-Soha nem tennék ilyet... - Nyöszörögtem. - A múlt héten együtt kerestük...

-Te kis cafka! - Rúgott bele a bokámba, mire a lábaim megroggyantak, és térdre estem. - Hogy lehetsz ennyire pofátlan? Hogy van a képeden ennyi bőr?! Ellopod a kedvenc táskámat, és utána van pofád a közelembe jönni? - Visította, majd a fejemet is a földre lökte.

-Ebben minden benne van, te kis rib*nc. - Ejtette a fejemre élével a széttépett füzetet Hye Jin, amely nagyot koppantva terült el ezután előttem a földön. Éreztem, hogy a hajam között szivárogni kezd a vérem.

A könnyeimen keresztül pillantottam a szétszaggatott lapokra, ahol ismeretlen kézírás tüntette fel éppen szeptember elsejét.

-Ez nem az enyém. - Emeltem fel a lapot, ahol könnyeimen keresztül próbáltam kiolvasni az aznapi bejegyzéseket:

„Utálok mindenkit, de kit érdekel? Ha debütálunk úgyis én leszek a legnépszerűbb. Ma beszélt velük a főnök, hogy nélkülözhetetlen vagyok a cég számára, szóval bármit tehetek, hiszen nem rúgnak ki. Szóval mit is akarok most? Egy k*rva nagy bulit. Hancúr a managgerrel hogy legyen pénzem ruhára, és kell Eun Jung Gucci táskája is. is.”

-Már hogy ne lenne a tiéd, egyetlen kis őfelsége! - Emelte fel a hajamnál fogva a fejem Seo Yun gúnyosan, majd rámutatott arra a napra, amit el tudtam olvasni. - A párnád alatt találtuk ezt a kis naplócskát, és itt pontosan Eun Jung táskájáról írsz.

Zihálva riadtam fel, és egyből felültem. Alig kaptam levegőt, és meg kellett támaszkodnom a matracon, hogy ne essek vissza. A képek a szemem előtt lebegtek, ahogy azok a lányok megaláztak egymás, és mások előtt. A könnyeim patakokban folytak, így a takaróba temettem az arcom. Nem akartam hogy Myungie megijedjen.

Azok a lányok és az SM-nél töltött idő….

Naivan hagytam magam kihasználni. Minden csapattársam ellenem volt. Mindegyik lány utált, pedig semmit sem tettem. Ezzel a táskás dologgal telt be a pohár, és rohantam el éjnek éjjelén, és mentem vissza a Big Hithez, és a barátaimhoz.

Mázsás súlyt éreztem a mellkasomon. Nem elég, hogy YoungKi így viselkedett velem, még ez a szörnyűség is újra nyomaszt.

A mobilomon próbáltam kikeresni azokat a képeket amiket MyungNam küldött a kisbabáról, hátha sikerül elterelnem a gondolataim azokról az emlékekről. De a remegő kezeim miatt nehezebb volt ez a művelet, mint bármikor máskor.

Kikeltem az ágyból, és botladozva, szédelegve elmentem a fürdőszobáig.

Felkapcsoltam a villanyt, majd magamra zártam az ajtót. Köhögve adtam ki magamból a vacsorát, aztán a WC mellett kuporogva bőgtem.

Fogalmam sincs mennyi időt töltöttem ott.

Nem bírtam elaludni, és csak egyre mélyebbre ástam magam. Minden pillanatot újra kellett élnem abból a szörnyű időszakból. Fogalmam sem volt mit tegyek, legszívesebben kiszaggattam volna magamból minden emléket. Nem tudtam mit csinálok. Nyöszörögve valahogy eljutottam a szekrényhez. Már nyúltam a borotva felé, hogy a pengével megsebezzem a csuklóm, mikor valami leesett a kád mellől.

Kábán, kisírt szemekkel térdeltem fel, hogy megnézzem mi mentett meg.

Myungie egyik dínója, amivel fürdeni szokott a kád aljában pihent.

Visszanéztem a nyitott szekrényre, aztán megráztam a fejem.

-Nem sebezheted meg magad. – Motyogtam magamnak, aztán erőlködve felálltam.

A mosdóhoz küzdöttem magam, hogy a nagy tükörbe nézzek, a szánalmas mivoltomra.

Szemeim vörösek, és puffadtak voltak, összetörten csillogtak a lámpa sárgásfehér fényében, alattuk hatalmas karikák. Ajkaim kiszáradtak, hamuszínűnek tűntek a sápadt bőrömön. Barna hajam kócosan lógott a vállamra, épphogy eltakarva a vékony pizsamából kilátszódó csontos vállaim.

-Hogy tudtad ezt szépnek gondolni Kook? – Sóhajtottam, ahogy eszembe jutott a maknae társam, aki még a liftben jegyezte ezt meg nekem. Sokszor mondta már, de soha nem hittem neki. Jimin is mindig bókol, de ő is csak jobb kedvre akar deríteni.

Lejjebb húztam a pizsamafelsőmet, mire a kulcscsontom szinte átbökte a vékony bőröm. Fájdalmas volt nézni magamat, így inkább elfordultam a tükörtől. Mintha ugyan úgy néznék ki, mint mikor visszatértem az SMtől. Pedig újabban nem kényszerít senki.

-Ha többet eszek és edzek akkor is lehetek vékony… - Suttogtam magam elé. Ajkaimat rágcsálva pillantottam vissza a tükörképemre. – Egy pár kiló nem árthat. Legalább érezzem jól magam a bőrömben. – Motyogtam a saját, elveszett tekintetemet bámulva. – Nem kell fellépni, nincs hivatalos megjelenés a sajtótájékoztatókig. Menni fog MinYu. – Mosolyogtam a saját tükörképemre fájdalmasan. Bólintottam egyet magamnak, aztán lehunytam a szemem, és megfordultam. A mosdónak támaszkodva pihentem egy keveset, hogy erőt gyűjthessek. Ilyen állapotban már nem tudok aludni.

Megdörzsöltem a szemeim, aztán gyorsan a szekrényhez léptem, és becsuktam, mielőtt még meggondolom magam.

Csendesen elhagytam a fürdőszobát, összeszedtem a laptopom, a kedvenc füzetem és a telefonom. Halkan főztem magamnak kávét, és bevonultam az egyetlen külön helyiségbe, ahol nem zavarom Myungiet.

Így született meg az KEEP YOUR HEAD UP (fel a fejjel) című dalom.