Négy Évszak Chapter 2. 5

NÉGY ÉVSZAK

GONE - Elveszett

II.V.

Négy hónappal később elkészült a fal. Bármennyire is egyszerűbb lett volna teleportálni, két napot utaztam a helyszínre, közben meg-megállva a falvakban és városokban, hogy biztosítsam a népemet meg tudunk birkózni az ellenséggel, nincs mitől félniük. Sikerült eljutnom abba a falucskába is, ahonnan az öreg úr eljött, és találkozhattam vele, és elvittek abba a kertbe, ahol megpróbálták kiolvasztani a falusiakat. A kilenc tulipán gyönyörűen, mégis fájdalmas emlékekről hírt adva nyitotta ki a szirmait, ahogy a közelükbe értem.

Próbáltam a szomorú családokat azzal bíztatni, hogy nem volt hiábavaló kilencük halála.

És reménykedtem benne, hogy azokat a szavaimat is, mint sok ígéretemet addig, be tudom majd tartani.

A falhoz érve már annyira magam sem voltam biztos a dolgomban, hiszen több éjszakán keresztül figyeltem a robotok lépéseit, ám legbelül úgy éreztem le tudom győzni őket.

A falat több méter szélesre, és magasra építették, a tetején bástyákkal. Kialakítottak egy medret is, ahol az örök tűz, és a lávafolyam helye lesz. És már csak rám vártak.

Lassan léptem ki a tisztek gyűrűjében a fal tetejére.

-Kérem lépjenek hátrébb. - Szóltam a mellettem állókra, mivel nem készültem nagy beszédekre, hiszen magam sem tudtam, meddig állja majd útját az ellenségnek ez az erődítmény. Így csak lehunytam a szemem, és mélyen magamba szívtam az éltető napfényt. Nem, mintha bármi szükségem lett volna arra, csak megnyugtatott, hogy amit cselekszek, az helyes.

Lassan az erőmmel lenyúltam a földkéreg alatt forrongó magmáig, ami, akaratomat megérezve felfelé kezdett törni, a kis repedéseken át, a felszínre. Arra irányítottam, amerre a meder húzódott, majd lassan, de biztosan megtöltöttem a forró kőolvadékkal a mély árkot.

Éreztem, hogy a mellettem állók lélegzetvisszafojtva figyelik a kezeimet, amiket kissé felemeltem, és a tenyerem, amit a talaj felé tartottam.

Mikor megtelt a meder megéreztem a kellemes forróságot, majd nyugodtság terült szét bennem.

Az emberek, akik a várfalon álltak, ujjongásban törtek ki.

Ujjaim között lassan egy tűzgömböt formáltam, majd a várfal tetejéről ledobtam a lávafolyam fölé. Lassan, de biztosan erőmmel szétterítettem a tüzet, amit a katonák által hátrébb parancsolt nép ámulattal figyelt.

Majd, miután órák múlva, de elkészült a falrendszer védelme, néhány tűzgömböt az ég felé dobtam, amik ezernyi parázsló szikrára estek szét, gyönyörű látványt kölcsönözve az esti szürkületben lévő tájra.

Az emberek, miután kicsodálkozták magukat levonultak a falról, majd hazamenve, ki-ki a maga kis lámpásával, amit mindenkinek meggyújtottam, megkönnyebbülten tért aludni, vagy ünnepelte a Fal felépítését.

Sóhajtva indultam le a falról a tisztjeim körében, majd a Napfényvárosba vezető úton a következő hónapok, évek, évszázadok eseményeit latolgattam.

Mert ez a fal, mint minden, csak ideiglenes megoldás.

...............................................................

Minden évben, a Nyáriak népe ünnepséget tartott arra emlékezvén, hogy megépült a védvonal, a mindenki által csak "Nagy Fal"-ként emlegetett erődítmény, a nyugati országrészben.

Ilyenkor mindenki hajnalig mulatott, egymásnak mondták el azt a csodát, ahogy a földből kitört a magma, Ansa Linney ereje által. Nagyon vidámak voltak, és boldogak.

A Tél birodalmától sem kellett félniük, mivel ők sem mutattak semmilyen támadási kísérletet.

Még soha nem volt olyan nyugalom, és olyan hosszú béke az országban, mint abban a két évezredben.

Azt már nem tudta a boldog nép, hogy a palotában, illetve a kutatóállomásokon milyen lázas munka folyt. A tudósok rengeteg vegyi fegyvert fejlesztettek ki, amiket a falhoz túl közel merészkedő robotokon teszteltek. Új fegyvereket készítettek, rengeteg bunkert építettek a föld alatt, a birodalom keleti szigetein városokat építettek, és a magas hegyekbe menedékhelyeket, és titkos raktárakat. Hogy készültünk a háborúra, amin ha elbukunk, az a birodalom végét jelentheti.

Ezekről már semmit nem tudott a nép.

Nem tudtak arról, hogy a mulatságaik lassan véget érnek, és a várfal, a láva, és a tűz nem lesz elég arra, hogy megvédje őket.

És sajnos, az a békés két évezred hamar elmúlt.

...............................................................

A küldönc futva érkezett, berontva a nagykapun, megszakítva az éppen folyó gazdasági témákkal foglalkozó ülést. Egy levelet húzott elő az övén lógó táskából, majd meghajolva előttem átnyújtotta.

Azonnal tudtam mi áll benne.

-Eljött az idő. - Adtam ki a parancsot, mire a teremben tartózkodó két főtiszt, és a többi tiszt futva indult, hogy minden készen legyen. - Az ülést egy alkalmasabb időpontban folytatjuk. - Néztem a megrettent virágokra, majd a szobámba mentem.

Magamra öltöttem a fehér páncélom, majd a palota előtt, már indulásra készen álló seregre néztem.

-A haza becsülete múlik most rajtunk, a családunk, és a következő generációk sorsa. - Zavartam le gyorsan a buzdító beszédet, majd azonnal indultunk a Fáradt-folyó felé.

Minden katonának olyan páncélja volt, amibe a tudósok beleépítették a robotok mentális bénítása elleni szerkezetet, a fegyvereket már tesztelték a robotokon, így bíztam a sikerben.

Kétezer év felkészülés talán elegendő arra, hogy egy éledező birodalmat legyőzzünk.

Reménykedtem, és készültem, hogy akár az életem árán is megvédjem őket.

A falra érve azonban elakadt a szavam.

Rengeteg robot állt a fal túloldalán. Egyedül a lávafolyam és az örök tűz választott el minket a biztos haláltól.

A virágok tették a dolgukat, és sorban lőtték le, a falat valamilyen fémekkel dobáló robotokat, a kutatók által fejlesztett fegyverekkel.

Csak az volt a baj, hogy az elesett robotok helyére mindig mások jöttek. A látóhatár tele volt robotokkal, és bármilyen gyors is volt az utántöltés, és bármilyen gyorsak is voltak a virágok, éreztem, hogy az egyik helyen már repedezik a fal.

A várvédők között futva indultam el arra a helyre. A fal tetején rohanva mindenki utat nyitott nekem, valószínűleg csak azért, hogy ne döntsem fel őket, de abban a pillanatban nem igazán zavart, hogy ijedt tekintetekkel álltak el az utamból.

Ám nem értem oda időben.

A falon hatalmas repedés keletkezett, majd lassan omlani kezdett. Mintha egy téglát rosszul raktak volna be, ami miatt az egész építmény omlani kezdett. Amikor meglöknek egy dominót, és az sorban ledönti a mellette állókat, és szép sorjában az összeset.

Teljes erőmmel koncentrálva kiemeltem az örök tüzet a lávafolyam fölül, majd a robotok serege felé irányítottam. Nagyon kellett figyelnem rá, hogy a fal, és a védőim felé ne menjen, csak a robotokat égesse le.

Ám rosszul számítottam. Ezeknek a lényeknek nem ártott a tűz.

Mikor láttam, hogy hasztalanul próbálkozok visszahúztam a tüzet az árok fölé. Az idegességtől, és a bennem kavargó erőtől szinte remegtem.

Éreztem, hogy a bőröm erősen fénylik, és hogy lángnyelvek táncolnak a testemen.

Le kellett térdelnem, hogy összegyűjtsem a lelki erőmet.

Lehunytam a szemem, majd a föld mélyére koncentrálva a felszín felé irányítottam a fortyogó magmát.

A földkéreg megrepedt, majd feltört a repedésen keresztül a forró magma. A hirtelen erő miatt a magasba lövellő láva felett elvesztettem az irányítást, de pár pillanat múlva újra megtaláltam az erőm. A lávazuhatagot tüzes hullámként indítottam el a robotok felé.

Éreztem, hogy eltaláltam azt a pontot, amit kellett.

A robotok elolvadtak a lávatenger alatt.

Ám hirtelen megéreztem egy másik erőt. Mintha az erőm alatt álló magma felett valaki más akarná átvenni az uralmat. Valaki, aki bírt az én erőmmel felérő erővel.

Éreztem, hogy küzd az elmémmel. Hogy az erőink egymás ellen feszülnek.

Aztán egyszer csak az ellenerő abbamaradt.

Levegőhöz jutva tovább irányítottam a lávahullámot, elsöpörve ezzel rengeteg robotot.

Majd hirtelen erőlöketet kaptam, amitől a földre estem. A gerincem megadta magát, és összeroskadtam.

Összegyűjtve minden erőmet felálltam, majd a mellettem lévő bástyára támaszkodva újra átvettem az irányítást a lávahullám fölött.

Ám a hullám egy gondolatfalba ütközött. A csattanásba beleremegett a föld, és a fal alattam még jobban megrepedt.

Éreztem, sőt, tudtam, hogy van ott egy Nyári Ifjú. Aki valamiért nem a mi oldalunkon harcolt.

A lávahullám elindult visszafelé, mire a maradék erőmet összeszedve visszaküldtem a föld alá, oda, ahonnan felhoztam, még mielőtt elérhette volna a falat.

Aztán csend. Ijesztő, síri csend.

A katonák mellettem ledermedve álltak, míg én a földön próbáltam levegőhöz jutni.

Fejemet a bástya falának vetettem, majd lassan kinyitottam a szemem.

A velem szemben lévő bástya cserepes tetejéről pont akkor tűnt el egy feketébe öltözött alak.

Pár perc elteltével a nép üdvrivalgásban tört ki a fal tetején, és boldogan veregették egymás vállát. Senki nem halt meg a védők közül, és csak kisebb karcolások voltak a legsúlyosabb sebek. De tudtam, hogy most csak kis időre van csend. Még valami hátra van.

A nevetést, és éljenzést egy nagy mennydörgés szakította meg.

Feltápászkodtam a földről, és a bástya oldalába kapaszkodva felhúztam magam.

A látvány, ami fogadott szörnyű volt.

A láva által okozott pusztítás, a füstölgő talaj, a kihalt, sivár táj felett felhők keletkeztek. 

A sötét felhők spirális alakban gyűltek össze egy bizonyos pont fölé.

Éreztem, hogy annak, ami történni fog, vagy a győzelem, vagy a pusztulás lesz a vége. Lelki erőmet összegyűjtve, minden egyes bíztató mosolyra, virágra gondolva néztem szembe az ellenséggel, miközben a testem erősebben fénylett, mint valaha.

A fekete fellegekből villámok kezdtek cikázni, bele-belecsapva a fákba, amiket a lávafolyam nem öntött el, és az olvadt robot-maradványokba.

Lassan kifújtam a benntartott levegőmet, majd felemeltem a karjaimat, és elkezdtem egy szörnyen erős gondolatfalat felépíteni az egész megmaradt birodalom fölé.

Éreztem, hogy valaki odajött mögém, és tartotta a vállam, míg én összeszorított szemmel, gyöngyöző homlokkal, remegve próbáltam az utolsó lehetséges módon megvédeni a népem.

Éreztem, hogy a másik erő próbálja megakadályozni a tevékenységemet, így még nehezebbé téve a dolgom.

Egy szobányi gondolatfal nem kerül sok energiába. De egy egész birodalom feletti erős gondolatfal... Nos, az már valami.

-Nem hagyhatom cserben a népem... - Szűrtem a fogaim között, majd szinte vért izzadva, de sikerült félig megépítenem a gondolatfalat, mikor megéreztem az esőt.

Aki a hátamat tartotta egy pillanat múlva már nem volt ott, mire a földre roskadtam.