Golden Life

 

Golden Life 

APINK ChoRong & EXO Xiumin 

Hosszú, sötét, autópálya minőségű, teljesen sima út vezetett a tengerpart azon szakaszára, amerre igyekeztem.

A cipőm és a kistáskám a mellettem lévő ülés tetején pihent, a hátsó üléseken pedig a bőröndöm. A sötét miatt kezdtem ideges lenni, mivel késésben is voltam.

Az autópályán a forgalom nagy volt, a szokásoshoz képest lassan lehetett csak haladni, azután pedig ezen a kacskaringós erdei úton kellett vezetnem, ami fölé ráadásul a fák árnyékot tartottak, így még jobban kellett figyelnem, mint általában.

Mikor megpillantottam az első utcalámpa sárgás fényét megkönnyebbülten sóhajtottam. A lámpák fényben fürösztötték az erdei utat, amely a nagyapám nyaralójához vezetett.

Leparkoltam a puccos nyaralóház udvarán, a vörös rózsabokrok mellett, majd kinyitottam az ajtót, hogy fel tudjam húzni a cipőimet.

A krémszínű csillogó ruhámhoz illő magas sarkúban, vékony pántú kistáskával a vállamon lépkedtem fel a fehérmárvány lépcsőfokokon, ahol a ház egyik alkalmazottja meghajolt előttem.

-Szép estét kisasszony! - Nyitotta ki az ajtót, miután megmutattam a meghívómat.

Ezek után már remélem az lesz! - Gondoltam magamban, majd megköszöntem az udvariasságát, és szép estét kívántam neki is ~ bármennyire is tudtam, hogy egész este az ajtóban kell majd állnia; és beléptem a villa halljába.

Gyönyörűen fel volt díszítve az épület belseje, kellemes zene szólt, mindenhol csodaszép ruhákba öltözött nők és férfiak beszélgettek csoportokba verődve. Úgy néztek ki mint valami régi barátok, pedig csak a milliomosok elkényeztetett, ilyen életre nevelt gyermekei voltak.

Szememmel a nagyapámat kerestem, akit nemsokára meg is pillantottam egy magas fiatalember, egy köpcös, alacsony, pocakos bácsi és egy velem egyidősnek kinéző hölgy társaságában. Azt írta, szeretne velem minél hamarabb találkozni, ha visszatérek Koreába, amit csak az ő kedvéért tettem meg, így az emberek között arrafelé indultam.

Ahogy pár lépést tettem feléjük egy régi ismerős ~ vagy inkább sorstárs; jelent meg előttem, és mosolyogva köszöntött.

-Cho Rong, örülök, hogy láthatlak! - Érintette meg a vállam a gyerekkori ismerősöm, aki közben nagyon magasra nőtt, és egész jóképű lett. - Hogy vagy mostanában? - Nyújtott felém egy világos rózsaszín rózsát, ami tökéletesen passzolt a ruhámhoz.

-Ó, milyen kedves vagy! - Fogadtam el a virágot egy műmosollyal. Nem volt kedvem az egész hercehurcához, de kedvesnek kellett lennem, nehogy valami bajt okozzak. - Eltaláltad a mai színeimet. - Emeltem a mellkasomhoz a virágot, hogy bebizonyítsam a hasonlóságot.

-Valahogy éreztem, hogy a mai estén ilyen gyönyörűen fogsz festeni. - Mosolygott kivillantva a fogait. - És a rózsaszín az, ami véleményem szerint legjobban illik hozzád, így ilyen virágot választottam. - Nem tudtam honnan értesült arról, hogy érkezek erre a néhány órára a SeaHouseba, de már megszokhattam volna, hogy az ilyen "apróságokról" mindenki tud.

-Köszönöm. Párizsból jövök, de örülök, hogy itt lehetek, ebben a kellemes tengerparti levegőben. - Mosolyodtam el udvariasan, elvégre enyelgésre neveltek. - Párizsban olyan piszkos és rossz a levegő. - Csak gondolatban tettem hozzá, hogy a francia légkör mégis jobban tetszik.

-Én is úgy vélem, idehaza teljesen más a légkör. Mintha egy másik bolygóra érkeznénk. - Mosolygott rendületlenül Hyun Woo, majd megigazította a nyakkendőjét. - És, meddig tervezel maradni? Tervezünk egy születésnapi partyt édesanyámnak, és ha el tudsz jönni szeretettel várunk! - Ajánlotta fel.

Ahogy elment mellettünk egy pincér a tálcáról mindkettőnknek levett egy-egy pohár pezsgőt, az egyik poharat felém nyújtotta.

-Nemsokára újra el kell utaznom, és addig is televan a naptáram. - Utasítottam el szomorúan. Nem akartam többet maradni, mint amennyit kellett. A pezsgőt elfogadtam, de nem ittam bele. - Sajnálom, hogy nem ünnepelhetek veletek, de édesanyádnak kérlek majd add át hogy üdvözletem küldöm! - Léptem el mellőle, mikor a válla mellett indulni láttam a nagyapámat. - Még meg kell találnom valakit! - Intettem Hyun Woonak, aki egy szomorkás mosollyal engedett utamra. Pontosan tudtam, hogy szeretné ha elmennék az anyukája születésnapjára, ahová az édesanyja barátnői lesznek meghívva ~ hiszen nem egy ilyet éltem én is már át; de tényleg, mint mindig, erre a pár napra is minden percem be volt osztva egy listában.

Nagyapa a télikert felé vette az irányt azzal a köpcös emberrel, és azzal fiatalemberrel, akikkel előtte is beszélgetett. Az egyik félreeső asztalkára letettem a pezsgőt, mivel nem volt kedvem meginni, és amúgy sem tartozik a kedvenceim közé.

A barna hajú velem egyidős lány, aki nagyapa társaságában volt, Hyun Woo felé igyekezett átvágva a tömegen, de olyan szélsebesen, hogy meglökött mikor elmentünk egymás mellett. Kissé megbillentem, és nekiestem a mellettem lévő falnak, amit vastag függöny takart, mivel mindez az ablakok mellett történt.

-Nem tudsz vigyázni? - Morrant rám nem túl kedvesen, pedig nem tettem semmit, ami miatt így kellett volna viselkednie. Miután újra megtaláltam az egyensúlyom, elengedtem a függönyt, és felnéztem rá, a gyönyörűen kifestett, méregtől csillogó szemeibe.

-Elnézésedet kérem, nem vettelek észre. - Válaszoltam neki a lehető legnyájasabban, próbálva elkerülni a nagy hisztit, majd tovább akartam indulni, de megragadta a karom, és visszarántott.

-Mégis mit képzelsz magadról ki vagy te? - Sziszegte, úgy, hogy a körülöttünk állók ne hallhassák. Reméltem ~ az ő érdekében; hogy nem figyel ránk senki, mivel mifelénk elég tiszteletlenségnek számított az ilyesfajta viselkedés, főleg, a házigazda rokonával szemben.

-Csak engedj el, és tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna. - Javasoltam, mire még erősebben szorított.

-Hogy merészelsz... - Sziszegte a szépen kirúzsozott ajkai közül. - Tudod te ki vagyok én? Yoon Ji Hoon, az LG koreai tulajdonosának az unokahúga! - Húzta fel a szemöldökét, mintha várná a bocsánatkérésemet.

-Akkor, Yoon Ji Hoon, örültem, hogy találkoztunk. - Feszítettem le az ujjait a karomról, majd szépen, egy mosollyal elléptem tőle, és a nagyapám után indultam. A karomon a vörös kéznyomot magamat átkarolva próbáltam meg eltakarni, úgy siettem a télikert felé.

-Cho Rong! - Köszönt rám a megboldogult nagymama legjobb barátnője. - Ó, kedvesem, milyen gyönyörű vagy! - Libbent oda hozzám, majd magához ölelt.

-Igazán köszönöm Min Jun néni. - Mosolyogtam rá, mikor elengedett, és hátrébb lépett tőlem.

-Olyan szép vagy, mint édesanyád volt ennyi idős korában! - Lelkendezett a néni. - Mikor kicsi voltál már akkor is nagyon jó szemed volt a színekhez! - Utalt a pasztell rózsaszín csipkékkel és apró flitterekkel díszített ruhámra.

-Nagyon szeretem ezt a színt. - Emeltem fel egy kicsit a szoknyám anyagát, mire a néni mosolyogva ránézett a kezemben lévő világos rózsaszín rózsára.

-Na, azt látom kedvesem! És, ki volt ma ilyen figyelmes veled? - Utalt a virágra.

-Ó, Lee Hyung Wootól kaptam. - Emeltem fel a virágszálat. - Ő mindig nagyon kedves velem, de sajnos olyan ritkán találkozunk...

-Keveset vagy idehaza! - Ingatta meg a fejét a néni, mintha megfedne. - Láttam néhány fotót, és gyönyörű vagy! És az a fiatalember melletted! - Lelkendezett újra.

-Richard egy régi francia barátom. Nagyon kedves és figyelmes férj, és nemsokára érkezik hozzájuk egy pici. - Foszlattam szét az esetleges pletykákra összefűzött szálakat a Min Jun néni fejében.

-Ó, gratulálok nekik! - Húzta megjátszott mosolyra a száját, miután pár pillanatig emésztette, hogy nem, nem az én párom Richard. - Jaj, Cho Rong, még mindig egyedül vagy? Megboldogult Yeong Suk már régen talált volna neked valakit!

-Ugyan Min Jun néni, a nagymama is azt szerette volna, ha én találok valakit magamnak. - Takartam el a karomon lévő még mindig vörös foltot.

-Én helyette is büszke vagyok rád. - Mosolygott őszintén a néni.

-A nagyapával szerettem volna találkozni... - Néztem körbe. - De sehol nem látom.

-A télikert felé ment Jeon Dae Junggal és Jeon Hwannal. Lehet, éppen valamilyen nagyon fontos üzletről tárgyalnak. - Pillantott az említett helyiség felé.

-Örülök, hogy találkoztunk, Min Jun néni! Meg kell találnom a nagyapát, mert nemsokára vissza kell mennem a városba. - Pillantottam fel a hatalmas díszkandalló mellett álló családi örökségből származó gyönyörű, régimódi órára.

-Jaj, Cho Rong, vigyázz magadra! - Ölelt meg újra a néni egy furcsa, kissé szomorú mégis boldog arckifejezéssel, majd gyorsan továbbálltam. Kerestem egy olyan folyosót, ahol csak a felszolgáló személyzet mászkált, hogy elkerülhessem az ismerősöket, és a nagyapám keresésére indultam.

A télikert fényben úszott, így úgy gondoltam még ott lehetnek. Cipőm szaporán kopogott, ahogy szedtem a lábam a széles úton, ami egyenesen a télikert közepébe, a szökőkúthoz vitt.

A trópusi és egyéb különleges virágok illatoztak, néhány pillangó lebegett a víztükör felett. Szerettem a villa télikertjét, annak ellenére, hogy hatalmas volt, és kicsi koromban sokszor eltévedtem benne. Szép emlékek fűztek a dézsás fákhoz, a leander bokrokhoz, a rózsalugashoz, és még a szökőkúthoz is.

A halványrózsaszín rózsám szárát forgatva az ujjaim között indultam tovább a nagyapa keresésére.

A télikert egyik feléből hangokat hallottam, így az arrafelé vezető úton igyekeztem őket utolérni. Éjfélkor indulnom kellett volna vissza a városba, hogy időben odaérhessek mindenhová, és még aludni is lehessen időm, így gyorsnak kellett lennem.

A télikert majdnem téglalap alaprajzának eljutottam a legszélső csücskébe, egy kis lugashoz, ahol egy kerek asztal és néhány kényelmes fotel terpeszkedett, mikor a világítás hirtelen lekapcsolódott.

Ijedten néztem körbe, hiszen idebent soha nem szokták lekapcsolni teljesen a fényeket, legalább néhány kis lámpát, az út mellett mindig égve hagynak, és úgy emlékeztem, hogy az asztalka felett is mindig égett néhány lámpa, ha valakinek este, vagy éjjel lenne kedve idekint ücsörögni. A rózsa szára kicsúszott ujjaim közül, és a virág hangtalanul a kőpadlóra esett. Az üveghez mentem, és kitapogattam az ajtó kilincsét, de az zárva volt, bárhogyan is próbáltam lenyomni nem sikerült.

Visszafelé lépkedtem a sötétben lassan ~ mert nem akartam kitörni a bokám abban a cipőben; a házba vezető ajtó felé, mikor lépteket hallottam. Elképzelni sem tudtam, hogy ki jöhetett utánam, hiszen a vendégek mind a nagyteremben és a hallban beszélték meg az üzleti ügyeket, kifinomult pletykákkal szórakoztatatták egymást, pezsgőztek, vagy hallgatták a zenekart.

Nagyot nyeltem, és nyugalmat erőltettem magamra, mivel úgy gondoltam a pánikkal nem sokra mennék. A léptek már nem járhattak messze, de a szemem nem szokott hozzá a sötéthez, így nem láthattam ki vagy kik közelednek. Mivel az a valaki vagy valakik, akik érkezetek szemből közeledtek így elzárták az utamat a ház felé. Pár pillanatig hallgatóztam, míg meg tudtam állapítani, hogy egy cipőnek nem lehet ekkora hangja, tehát egyszerre léphetnek, így úgy tűnhet, hogy csak egy valaki jön.

-Kik vannak ott? - Kérdeztem a sötétségbe, de válasz nem érkezett. Átkaroltam magam, mivel a félelem kezdett eluralkodni rajtam. Hátrálni kezdtem, de hamarosan az üvegfal tartotta a hátamat. Kitapogattam a kilincset, és abba kapaszkodtam. Azok, akik jöttek már félúton járhattak, mire a végre ki tudtam venni a formákat a sötétben. Ők még nem láthattak, mert az út kanyargott, így gyorsan kellett cselekednem.

Gondoltam arra, hogy lerúgom a cipőmet, és futni kezdek, de merre tudnék futni? Nem látok semmit, egy út van, ami visszafelé vezet, az ajtó pedig zárva.

Amilyen halkan csak tudtam az üvegfal mellett odébb mentem, így az egyik fa takarásába kerültem. Pontosan tudtam, hogy hol van a riasztó, így odaóvakodtam, kezemet a kis halványan világító gomb fölé tartottam, és vártam. Ha a riasztó megszólal a biztonságiak azonnal érkeznek majd ~ legalábbis reméltem.

Az ágak között három alakot vettem ki, akik felém, vagyis az ajtó felé közeledtek. Mindannyian fekete ruhát viseltek, semmit nem lehetett belőlük látni a sötétség és a ruháik miatt.

Az önvédelem órákra gondoltam, megpróbáltam feleleveníteni az ott tanultakat, amikre eddigi életem során szerencsére nem volt szükségem, és próbáltam lélekben felkészülni a bármire, ami velem ezek után történni fog.

-Héj, kislány, merre vagy? - Hallottam egy mély, öblös hangot, majd az egyik intett, mire három irányba indultak el. - Ha előjössz nem fogunk bántani! - Szólalt meg újra. Ujjaim remegni kezdtek, és automatikusan cselekedtem. Megnyomtam a gombot, mire vörös fény kezdett villogni, és visító sziréna szólalt meg az egész télikertben.

Próbáltam összehúzni magam, hátha nem vesznek észre a fa és az előttem álló néhány bokros növény mögött, és reménykedtem abban, hogy a biztonsági őrök hamar ideérnek.

A kistáskám pántja csúszni kezdett le a vállamról, majd, mire észbe kaphattam volna a földön landolt. Szerencsémre nem volt hangja, legalábbis én nem hallottam semmit a sziréna miatt. de így is rettegtem, hogy észre vesznek.

Valaki megragadta a karjaimat, és maga után kezdett rángatni. Minden ellenkezésem ellenére kirángatott a rejtekhelyemről. A cipőm sarkával rátapostam a lábára, de semmi hatása nem volt. Éreztem, ahogy valamivel szorosan összeköti a csuklóimat a hátam mögött, majd egy másik megtermett, fekete ruhás ember is odajött hozzánk.

A hajamba markolt az, amelyik mögöttem állt, és húzni kezdte, kényszerítve ezzel arra engem, hogy hátrahajtsam a fejem.

-Szép summát fogunk kapni érted, kislány. - Vigyorodott el az előttem álló, kivillantva azt a kevés, megmaradt ép fogát, az az ember, amelyik előtte is beszélt, majd, bárhogy rángattam magam, egy kendőt tömött a számba, azután egy másikkal körbekötötte a szemem is. Éreztem, hogy a számra is kötnek még egy kendőt, ha esetleg ki próbálnám köpni az elsőt. Próbáltam kiszabadítani magam, a mögöttem lévőt kezdtem rugdosni a cipőm sarkával, aki közben elengedte a hajam, fel is nyögött, de úgy tűnt nagyobb hatása nem volt a próbálkozásaimnak, mert rángatni kezdtek valamerre.

Teljesen elvesztettem az irányokat, remegve, a sírás szélén próbáltam ellenkezni, hangokat hallottam, de azt hittem csak képzelődök, a sziréna visítása pedig beleégett a fülembe.

Hátrafelé kellett lépkednem, ahogy húztak, a bokám sokszor megbicsaklott a cipőmben. Folytak a könnyeim, próbáltam magam kiszabadítani, de nem engedtek el.

Rángattam a vállaimat, reménytelen meneküléssel kísérletezve, mikor a nagy sziréna hirtelen elhallgatott, a vérem zúgott a fülemben, és még ott csengett a fejemben a vészjelző hangja.

Meglöktek, így nekiestem az üvegfalnak, majd onnan le, a hideg, kemény, terrakotta színű kőpadlóra.

Zajokat hallottam, újra a szirénát, rohanó léptek kopogását a kőpadlón, dulakodás hangjait.

Valaki a szememet takaró kendőt kezdte lejjebb húzni, de azzal együtt a hajamat is húzta. Ellenkezésem kifejezéseképp nyöszörögtem, majd fájdalmasan odébb húztam a fejem, mire a csuklóimat a hátam mögé láncoló köteleknél éreztem meg a segítségnyújtó kezeket.

Miután a kezeim kiszabadultak remegő ujjakkal kötöttem ki a segítségével a számat takaró kendőt, majd ő kiszedte a számból azt a rongyot, amit beletömtek, végül a hajamból bogozta ki az utolsó kendőt. Hallottam, hogy folyamatosan kérdezgetett, de szavait nem értettem.

Remegett az egész testem, folytak a könnyeim, és elképzelni sem tudtam milyen állapotban lehetett a külsőm, mert a belső énem teljesen kikészült.

Az engem kiszabadító öltönyös fiatal férfi a derekamnál fogva felhúzta a felsőtestem a padlóról, mire minden önkontrolom összedőlt, és zokogva borultam a vállára.

Hallottam a hangját, éreztem, ahogy erősen tartja remegő, gyenge testem a karjaival, és kissé ügyetlenül simogatja a hátam, ezzel próbálva megnyugtatni.

A félelem miatt sírtam, majd, mikor eljutott a zúgó fejembe, hogy mi is történt szipogva, még mindig remegő ujjaimmal letöröltem a könnyeim, és a megmaradt magabiztosságom és tekintélyem összeszedve elhúzódtam a fehér inges, fekete zakós fiatalembertől.

-Nem fáj semmije? - Nyújtott felém egy textil zsebkendőt, amit el is fogadtam, és próbáltam vele letörölni a könnyeimet és eltakarni vele a vörös szemeimet.

-Nem. - Szipogtam válaszként, de éreztem, hogy még mindig remegek.

A férfi levette a zakóját, majd óvatosan a vállamra és a hátamra terítette a ruhadarabját. Csak akkor éreztem meg, mikor a meleg anyag bőrömhöz simult, hogy mennyire fáztam addig.

-Köszönöm. - Suttogtam, és ujjaimmal összehúztam magamon a zakót.

-Hogy érzi magát? - Folytatta. - Fel tud állni?

Felkelt mellőlem, majd lehajolt, és kezét nyújtotta. Belekapaszkodtam a tenyerébe, aztán megéreztem a másik tenyerét a derekamon.

Miután a fiatalember segítségével sikerült talpra állnom a válla mellett megpillantottam néhány fekete ruhás biztonsági őrt, és rendőröket, akik a terepet vizsgálták.

-A táskája, kisasszony! - Nyújtotta felém az egyik rendőr a ruhám anyagával harmonizáló színű kistáskámat, amit, miután el tudtam engedni az engem tartót, remegő ujjaimmal nyitottam ki, de, mikor mindent a helyén találtam megkönnyebbültem sóhajtottam.

-Köszönöm. - Pillantottam az őszes hajú kék egyenruhát viselő magas emberre, aki kedves mosollyal hajtotta meg a fejét.

-Nem tűnt el semmije? - Kérdezte a fiatalember mellettem, mire lassan megráztam a fejem.

-Nem, mindenem a helyén van. - Pillantottam bele újra a retikülbe, majd visszacsuktam.

-Mondtak bármit is magácskának? - Vett el egy másik egyenruhástól az őszes hajú egy csíptetős mappát, és egy tollat, majd rám pillantott.

-Azt, hogyha előjövök, akkor nem bántanak... - Próbáltam visszaemlékezni a szavakra, de a félelem újra összeszorította a torkom, és az ujjaim megint remegni kezdtek.

-Már vége van, elkaptuk őket. - Karolta át a vállam a fiatalabb, mire nagy nehezen nyeltem egyet, és leküzdve az émelygést erőt vettem magamon, és folytattam.

-És hogy sok pénzt fognak kapni értem. Nem pontosan így, de úgy érzem a lényege ez volt. - Tettem hozzá, mire az őszes hajú írni kezdett.

-Mi történt? Hogy találtak magácskára? - Folytatta tovább a munkáját, hogy a lehető legtöbb részletet megtudhassák még a tárgyalások előtt.

-A nagyapámat kerestem, azért jöttem a télikertbe. - Hunytam le a szemem, és a vállamat átkaroló férfire támaszkodtam, és próbáltam erős lenni, olyan, amilyennek neveltek. - Hangokat hallottam ebből a végéből, így idejöttem. Lekapcsolták a lámpákat, aztán lépéseket hallottam... - Szipogtam, és remegő ujjaimmal letöröltem a kibuggyanó könnycseppeket. - Senki nem válaszolt, mikor kérdeztem, hogy ki van ott, így elrejtőztem a fa mögé, a vészjelző mellé. Még azelőtt sikerült megnyomnom a gombot, hogy megtaláltak volna... - Nyeltem egy nagyot, és megpróbáltam visszafojtani a rám törő újabb zokogó-rohamot. Remegő ujjaim közé rejtettem az arcom, mire a fiatalember újra magához húzott, és tovább simogatta a hátam. Annyira kellemes és megnyugtató érzés kerített hatalmába, ahogy átkarolt, hogy tartott, amit még soha nem éreztem azelőtt.

-Az egyikük fájlalta a lábát, így úgy gondolom védeni próbálta magát. - Folytatta az idősebb.

-Igen... - Töröltem le újra a könnyeimet, és próbáltam jobban nem elkenni a szemfestékem. - De túl gyenge voltam. - Pár lépéssel elhúzódtam a fiatalembertől, mert eszembe jutott, hogy mindig arra neveltek, hogy idegenekkel szemben tartsam a távolságot. Persze ez sokszor nem érdekelt, de ki tudja mi lesz holnap az újságok címlapján.

-Lehet esetleg bármilyen oka, hogy betörtek ide, és megpróbálták elrabolni? - Tette fel az utolsó kérdését is az őszes hajú. Pár pillanatig pislogtam rá, míg a fejemben forogtak az információk a rémképek előtt.

-Ma délben érkeztem Párizsból, így úgy hiszem velem szemben személyes okaik nem igazán lehettek, mivel régóta nem tartózkodtam idehaza. - Tereltem el a gondolataim az elmúlt eseményekről, és a lehetőségeken gondolkodtam.

-Mivel köztudottan befolyásos, nagy vagyonnal rendelkező család tagja, így valószínűsíthető, hogy magas váltságdíjat követeltek volna érte. - Mondta ki a gondolatait a fiatalember.

-Igen, talán ez magyarázat lehet. - Bólintott az őszes hajú, majd a válla fölött hátranézett.

-Ó, Park Si Woo, örülök, hogy egészségben láthatom! - Lépett pár lépés arrébb, így megpillanthattam a felénk siető nagyapámat Min Jun nénivel.

Elléptem a két rendőr mellől, és nagyapa ölelésébe bújtam, miközben könnyeim újra az arcomat kezdték mosni.

-Nyugodj meg, már vége van... - Csitítgatott; a hátamat simogatta, egy kicsit ringatott. Hangja szomorú volt, nem tűnt boldognak, hogy találkozunk. - Már elfogták őket, nem jöhetnek vissza. - Simogatta a hajamat is, majd lefejtette magáról a karjaimat, és a vállamnál fogva eltolt magától. - Menj fel a szobádba Min Junnal, majd mindent elintézek.

-De akartál velem beszélni, és indulnom kell... - Nyeltem le a könnyeimet, mire megrázta a fejét.

-Mindent elintézek, menj fel a szobádba, és próbálj pihenni. - Simított ki egy hajtincsemet az arcomból, majd egy puszit nyomott a homlokomra, és átadott Min Jun néninek.

-Az árvák.... - Néztem még utoljára a nagyapámra, kibújót keresve, hogy minél előbb elhagyhassam a villát, hiszen ezek után végképp nem akartam maradni. Ő bólintott, hogy elintézi, majd a nagymamám barátnője lassan húzni kezdett a ház bejárata felé vezető úthoz.

Még hallottam, ahogy, mint kiderült az őszes hajú Cho ezredes bemutatja Xiumin rendőrtisztet a nagyapának, majd az út elkanyarodott, a növényzetben elvesztek a hangok.

-Nagyon bátor vagy. - Suttogta a néni, miközben belém karolt.

-Nem, nem vagyok az. - Ellenkeztem, mire ő lassan elmosolyodott.

-Édesanyád is pont ezt mondta. - Pontosan tudtam melyik esetre gondol, hiszen a nagymama egyszer elmesélte, hogy anya és apa is átélt valami hasonlót, de nem akartam kérdezősködni, így csendben mentünk fel a harmadik emeletre, a szobámhoz, ahová már szépen be volt állítva a bőröndöm az ágy mellé.

Min Jun néni betessékelt a fürdőszobába, hogy mossam le magamról a mai nap piszkait. A habfürdő tényleg kellemes volt, de ahogy lehunytam a szemem azonnal azok a sötét, ijesztő alakok képei jelentek meg, és bárhogyan próbáltam elterelni a gondolataimat mindig visszatértek a télikertbe, a sötétségbe.

Mikor a hálóruhámban és egy köntösben visszatértem a szobába Min Jun néni felállt a díványról, majd nekem háttal felpattant egy magas, fehér inges fiatalember is.

-Cho Rong, kedvesem, had mutassam be Xiumin rendőrtisztet! - Mosolyodott el szélesen a néni, mire a férfi felém fordulva meghajolt.

-Örvendek kisasszony! - Én is meghajtottam a fejem, és összébb húztam magamon a fehér, puha köntösöm.

-Xiumin fog rád vigyázni, míg Si Woo nem talál megfelelő testőrt számodra. - Magyarázta Min Jun néni nagyapa döntését. - A holnapi napirended az éjjeli szekrényen van. - Folytatta. - Choi titkár egyeztetett, így sikerült átszervezni a programot. Nagyapád is jóéjt kíván, azt üzeni, holnap reggelinél találkozik majd veled. Aludj jól kedvesem!

-Köszönöm Min Jun néni. - Hajtottam meg a fejem. A néni elköszönt még Xiumintől is, majd magában mosolyogva eltűnt a vastag ajtó mögött.

Xiumin a dívány mellett állt, és minden mozdulatomat figyelte, ahogy betakarom a lábam, és a kezembe veszem a napirendet, ahol újra, minden percemet beosztották.

Hatkor reggeli, fél hétkor indulás, kilencre Seoulban kell lennem egy fotózáson, azután üzleti ebéden kell részt vennem, fél egykor pedig az árvaházban lesz jelenésem, hat órakor újabb fotózás, kilenckor vacsora a családdal. Kivették a Jeon családdal való találkozást, és az újságinterjút, amiket megkönnyebbülten vettem tudomásul.

Xiuminra pillantottam, aki a falon lévő festményt tanulmányozta, még mindig állva.

-Miért nem ül le? - Kérdeztem tőle, és visszatettem az éjjeli szekrényre a papírlapokat.

-Túl gyönyörű itt minden, félek, hogy tönkretenném. - Pillantott rám egy mosollyal, ami azt sugallta nem gondolja komolyan. Értékeltem, hogy oldani próbálta a feszült, kényelmetlen csendet.

-Csak új huzatot kaptak. - Mosolyodtam el én is, talán azon a napon először, őszintén. - Ezeken a bútorokon ugráltam, mikor kicsi voltam.

-Megkockáztatom kijelenteni, hogy nagyon kedveli az ilyen színeket. - Mosolygott rendületlenül, miközben végignézett a szobán. Én is körbepillantottam, majd megállapodott a tekintetem egy fehér rózsacsokron, ami egy kristályüveg vázában illatozott azon a komódon, amelyen édesanyám fényképe is állt. Nem emlékeztem rá, hogy mikor bejöttem a szobába ott lett volna, de Min Jun nénitől nagyon kedves gesztus, hogy hozott fel anyának virágot.

A gondolataimból kopogás hangja riasztott fel. Kikeltem az ágyból, belebújtam a papucsomba, és az ajtóhoz mentem.

-Cho Rong kisasszony! - Hajtotta meg a fejét Choi titkár.

-Jó estét! - Köszöntem neki, és beljebb intettem a szobába. Ő, mint mindig, kedvesen mosolyogva jött be, majd üdvözölte Xiumint is.

-Park Si Woo úr úgy határozott, hogy Xiumin rendőrtiszt fogja a kisasszonyt elkísérni holnapi nap folyamán. - Kezdett bele a mondókájába. - Gondolom már átnézte a napirendjét...

-Nagyon köszönöm, hogy a Jeon családdal való találkozást és az interjút le tudta mondani. - Ültem le az ágy szélére. - És hogy több időt tölthetek majd az árvákkal. - Takartam be a lábam.

-Úgy gondolom a mai eset után télikertet szívesen kihagyná, így a reggeli hat órakor az ebédlőben lesz. Fél hétkor indulunk Seoulba, legkésőbb fél kilencre odaérünk a fotózásra, amely kilenckor kezdődik, így lesz ideje felkészülni. A napirendjében mindent részletesen leírtam. Fél tizenegykor ebéd a LOTTE hotelban a Lee Hyun Joo úrral, valamint a cég vezetőségével. Fél egytől öt óráig az árvaházban kell lennie, az ajándékokat már összecsomagolták, a gyerekek már rendkívül izgatottan várják a kisasszonyt.

-Szeretném majd megnézni az ajándékokat, hogy nem lett e bajuk a hosszú út alatt.

-Aszerint csomagolták be őket, ahogy a kisasszony kérte. Személyesen ellenőriztem őket, így aggodalomra semmi ok. A Sheraton Seoul Palace szállodában a kisasszony szobájában vannak a csomagok, így sajnos már nem lesz ideje megtekinteni őket.

-Értem, és köszönöm. - Sóhajtottam. Szerettem volna egyszer legalább én magam becsomagolni őket, nem érdekelt soha, hogy rengeteg holmi...

-Hat órakor a cég reklámkampányához készülnek majd fotók a kisasszonyról, kilenckor pedig az édesapjával, valamint a cég vezetőségével fog vacsorázni. - Hajtotta vissza a csíptetős mappáján a papírokat, majd egy borítékot nyújtott felém.

-Köszönöm. - Vettem el tőle, majd felbontottam. - Édesanyámhoz el tudok majd menni, míg idehaza tartózkodok? - Kérdeztem, miközben átfutottam Hyun Woo levelét. Choi titkár a tableten pötyögött, majd egy sóhajjal megrázta a fejét.

-Keddre van egy sajtótájékoztató, amit nem lehet lemondani, fotózások, valamint a Jeon családdal is kell találkoznia. A holnapi interjút szerdára tudtam átszervezni, esetleg a csütörtöki Park Si Woo úrral való reggelit tudnám lemondani...

-Nagyapával szeretnék találkozni. - Ráztam meg a fejem. Choi titkár a kezembe adta a tabletet, majd leült mellém az ágyra.

-Vörössel jelöltem azokat, amik már régen le lettek egyeztetve, és lehetetlen lemondani őket. A sárgák amik szintén fontosak, és már késő lenne változtatni rajtuk. A kékek a kisasszony kívánságai szerint vannak, a zöldek az utazások ideje, amiken nem lehet rövidíteni.

-Seoulból két óra, míg odaérek.... - Gondolkodtam hangosan, ahogy néztem a színes táblázatot, amelynek nem akart vége szakadni.

-Csütörtökön és pénteken Busanban lesz a kisasszony, szombaton pedig Tokióba utazik. - Terelt vissza Choi titkár a keddi és szerdai naphoz.

-Akkor kérem mondja le a szerdai reggelit, aznap reggel szeretnék elmenni édesanyámhoz. - Böktem az egyetlen olyan eseményre, ahol Hyun Wooval találkoznék. - A barátom meg fogja érteni, hogy szeretnék elmenni édesanyámhoz.

-Én is így vélem. - Írta fel magának gyorsan Choi titkár.

-Esetleg holnap az ebéden találkozhatunk. - Tértem vissza a hétfőhöz.

-Intézkedek ebben az ügyben. Jóéjt kisasszony, Xiumin! - Hajolt meg a titkár, majd távozott. Csak akkor figyeltem fel, hogy a rendőrtiszt közben helyet foglalt a díványon, és figyelmesen hallgatott minket. Mintha ott sem lett volna, csak csendben figyelt. Lekapcsoltam az éjjeli szekrényen a lámpát, miután elolvastam még egyszer Hyun Woo levelét, miszerint nem tudja hová tenni a mai esetet, és nagyon sajnálja, hogy ez történt. Bárhonnan is tudta meg nem akartam senki sajnálkozását hallgatni, volt elég dolgom anélkül is.

Sóhajtva dőltem hátra a párnáimra, majd lehunytam a szemeim. Eluralkodott rajtam a fáradtság az egész napi rohanás, és a hosszú repülőút miatt, de nem bírtam elaludni. Ahogy becsuktam a szemem rémképek jelentek meg előttem.

-Itt fog aludni? - Törtem meg a csendet, miközben felültem, hogy eltereljem a figyelmem.

-Igen. - Válaszolt a férfi a dívány felől.

-Nem lesz kényelmetlen? Nagyon rövid az a bútor. - Húztam magamra a takarót.

-Nem számít, aludtam már kényelmetlenebb helyzetben is. - Érkezett a válasz. - De kérem pihenjen, mert holnap hosszú napja lesz.

-Minden napom az. Legalább néhány párnát és egy takarót fogadjon el. - Kapcsoltam fel a kislámpát, és a férfire néztem. Zavart, hogy olyan természetesnek vette, hogy azon a kényelmetlen helyen kell aludnia, mikor az még nekem is kényelmetlen és rövid volt.

Ő mosolyogva felemelt a díványról egy kispárnát, és egy szépen összehajtogatott takarót.

Sóhajtva dőltem vissza a párnáim közé, de a lámpát nem kapcsoltam le.

-Kérem, próbáljon meg aludni. - Jutott el hozzám a hangja.

A szememet nem mertem lehunyni, inkább a plafont bámultam, ahová a lámpa fénye mintákat festett. Az árvaházban élő gyerekek ragyogó mosolyára gondoltam, hogy eltereljem a gondolataim a télikertben történtekről. Annyira aranyosak, vidámak, és kedvesek annak ellenére hogy mindegyikük élete már a kezdetekkor megtört. Mint az enyém.

~

Folyt. köv.