Nem számít a távolság (One Shot Sehun (EXO))

-Ne menj el! – Kérte már vagy ezredszerre. – Miért nem maradhatsz még egy kicsit?

-Egy hét múlva kezdődik a tanítás. – Dobtam fel az ágyra a pulcsiját, amit ledobott a földre.

-Minek neked Stockholmba menni? Közelebb nincsen orvosi egyetem? – Durcizott. Amúgy nem volt megható. Még cukinak sem lehetett mondani. Van akinek jól áll, de ő olyan fiú, akinek szerintem nem. A rajongók mit gondolnak… Az más tészta.

-Ezt már megbeszéltük. – Tettem a helyére a telefontöltőm.

-Hiányozni fogsz. – Feküdt hasra az ágyamon.

-Nem lesz rá időd. – Morogtam magam elé, hogy ne hallja. Állandóan a tagokkal van elfoglalva, vagy a munkájával. Én meg a tanulással. Ösztöndíjasan megyek Stockholmba, orvosira. Igaz, nagyon messze van Koreától, de legalább kicsit elszabadulok itthonról, és világot látok. Anya úgy is mindig azzal nyaggat, hogy betöltöttem a 20-at, de még soha nem voltam külföldön. Így hát…

-Lucy, figyelsz rám? – Kopogtatta meg a vállam. Nagyot sóhajtva hátrafordultam, és a szemébe néztem.

-Mi volt a kérdés? – Szemét forgatva mondta el újra, amit valószínűleg már minimum háromszor megkérdezett.

-Ha nem leszel nagyon leterhelve, majd válaszolsz a leveleimre?

-Ha írsz egyeltalán…

-Szeretnék. És sajnálom, hogy nem foglalkoztam veled eleget. – Hajtotta le a fejét. Kifújtam a levegőt, aztán az órára pillantottam. Öt perc múlva indulnom kell, hogy elérjem a repülőt.

-Figyelj Sehun, én nem hibáztatlak semmiért. Te vagy a nagy énekes, és a gyerekkori barátodra nem nagyon van időd. Oké, megértelek. Így alakult, így kell elfogadni.

-Lucy, te haragszol rám. – Állt fel, és odalépett mellém.

-Nem haragszok. – Fordultam a tükör felé, hogy megigazítsam a frufrum.

-De igen. – Fogta meg a vállam. – Szeretném tudni miért. – Vágtam egy fintort, aztán elléptem mellőle.

-Idegesít, hogy már csak ritkán találkozunk, hogy ritkán van időd rám. Hogy kisajátítod a lakásom, amikor nem vagyok otthon, szülinapi bulikra. Hogy éjfélkor hívsz fel, hogy menjek érted, mert ittál, és nem vezethetsz. Totál úgy kezdem érezni, hogy kihasználsz. És ez nagyon zavar. – Pár percig emésztette, amit mondtam neki, közben pedig a kézitáskámba pakoltam be az irataimat.

-Igazad van. – Szólalt meg a nyomasztó csend után. – Tényleg ilyen vagyok. Sajnálom.

-Már mindegy. – Vontam vállat.

-Nem, nem mindegy. – Rázta a fejét. – Mocsoknak érzem magam. Belőled csak egy van, és így bántam veled…

-Hagyd, indulnom kell. – Kezembe vettem a kézitáskám, és nyúltam volna a nagy sporttáskáért, de Sehun megelőzött, és ő vette a vállára. Lementünk a parkolóba és bepakoltunk a kocsijába. Ma sikerült elkéredzkednie, hogy elvihessen a reptérre. Kivételes esetek egyike. Lecsukta a csomagtartó tetejét, aztán kinyitotta előttem az anyósülés ajtaját. Miután ő is beült, és bekötötte magát indított. Kikanyarodtunk a főútra.

-Tényleg ennyire bunkó volt, amikor felhívtalak, hogy gyere már el értünk, mert nem vezethetünk?

-Vizsgaidőszak közepén volt. Hulla fáradtan estem haza, és másnap is vizsgáim voltak. – Néztem az ablaktörlőkre, ahogy elkenik azt a pár csepp esőt, ami az üvegen volt.

-Bunkó paraszt vagyok. – Bólogatott, miközben az ajkait rágcsálta.

-Annyira nem. – Vontam vállat, mire elnevette magát. – De az egód nagy. Szóval igen, az vagy.

-Kössz szépen. – Morogta.

-Csak az igazságot közlöm, és nem akarom, hogy még jobban elszállj magadtól.

-Oké, akkor egoista, bunkó, paraszt vagyok?

-Eltaláltad. – Vágtam rá egy grimaszt.

-Oké, Miss tökély!

-Mondhatsz rólam is valami negatívat. – Vontam vállat.

-Hm… Nehéz. – Markolta meg a kormányt mindkét kezével. – Talán… Nem. Abban igazad van.

-Miben? – Fordultam felé.

-Á, inkább hagyjuk. Még jobban lehúznám magam. – Legyintett, aztán bekanyarodott a parkolóba. Leállította a kocsit. Felvette az egyik fekete maszkját, meg egy sapkát. Aztán kiszálltunk, és kivettük a csomagjaimat. Befelé indultunk a terminálba.

-Még mindig nem mondtál negatív dolgot rólam. – Néztem fel rá.

-Mert rólad nem lehet olyat mondani. – A szemében megcsillant valami, de nem tudtam mire vélni, így inkább hagytam a fenébe, és azzal foglalkoztam, hogy rólam nem tud/mer mondani rossz dolgot. (pedig amúgy ezer lenne)

-Köszi. Ezek szerint tökéletes vagyok. – Dobtam hátra a hajam, mire elnevette magát.

-Igen az vagy. – Helyeselt.

Pár percig csendben szemléltük a tömeget.

-Ha nem ismernélek kicsi korunk óta, feltételezném, hogy valami erdőből szöktél, manóföldről, vagy valami ilyesmi helyről. – Néztem fel rá, és jót mulattam a fülein. – Bár nem vagy olyan, mint ChanYeol, de azért néha… Például most. 

-Ez a maszk mindig előre húzza a fülem. – Morogta mérgesen, de a szeme arról árulkodott, hogy jól szórakozik. Beálltunk a sorba.

-Nem mondom, hogy hülyén nézel ki, de így hamar fel fognak… - Vigyorogtam fel rá.

-EXO!!! Sehun Oppa! VÍÍÍÍÍ!!! – Kezdtek el sikítozni kicsit messzebb tőlünk valami fanok.

-Tessék, erről akartam beszélni. Siess, mielőtt letámadnak. – Ledobta a válláról a táskámat, aztán gyorsan megölelt.

-Majd csörgess meg, vagy írj, ha leszálltál! Szia, jó utat! Vigyázz magadra! – Kezdett el hátrálni.

-Szia! Aztán fussál! – Biztattam. Integetett, aztán három vagy négy lány elől menekülve a kijáratot célozta meg.

Miután végigvártam a sort, leellenőriztek, hogy nem fogom-e szétszedni kisbicskával a repülőt, vagy megkéselni a pilótát meg egyebek, már be is mondták a repülőmet. Leadtam a nagytáskám, aztán a stewardess kíséretében megcéloztam a repülőt.

Kistáskám pántját szorítottam, amikor megkezdtük a felszállást. Közben az járt az agyamban, hogy mi minden történhet velünk, ha rosszul sül el a dolog. Az egyik légikísérő körbejárt, és szólt, hogy a telefonok nem fognak működni, vagy összezavarodnak, és nem lehet telefonálni. Nem tudom hogy csinálta azt, hogy képes volt mászkálni az ülések között… Én ültömben is majd’ meghaltam.

Pont, mikor kikapcsoltam volna érkezett egy SMS. Nem tudom, hogy hogy működött a kis drága, amikor azt mondták, hogy nem fog… Bíztam benne, hogy az üzenetet meg tudja jeleníteni, ezért rányomtam a kis borítékra.

Feladó: Sehun

Ne parázz, nem lesz semmi baj! Nekem is nehéz volt az első repülőút, de még élek, szóval nyugi. Minden rendben lesz. : )

Kifújtam a levegőt, hogy leküzdjem a hányingert, mikor felemelkedtünk. A fülem pattogni kezdett, aztán bedugult. Nagyot nyeldekelve próbáltam megnyugodni, közben meg azt hajtogattam magamban, amit Sehun írt SMSben.

Nyugi, nyugi, nyugi! Minden oké, biztonságban vagy…

Mikor kidugult a fülem, és feltételeztem, hogy már elég magasan vagyunk elővettem a fejhallgatóm, és zenét kezdtem hallgatni, miközben újra elolvastam minden papírt, amit kinyomtattam az új egyetemről, a tanárokról, a termekről, az kollégiumomról, sőt, még a jelentkezési lapot is, hátha valamit átugrottam, amikor nagy izgalommal elolvastam, mikor küldték, hogy felvettek.

Később bealudtam, aztán olvasni kezdtem egy szakkönyvet. Próbáltam koncentrálni, de nem nagyon sikerült. Inkább a tableten kezdtem el EXOs fanficeket olvasni. Jót nevettem magamban olyan dolgokon, hogy „Sehun, álmaim lovagja, és tökéletes, és cuki, és helyes, és milyen jó a haja (mind az összes színű, persze)”. Egy 12-13 éves csitri összejön Sehunnal… Hát, oké. Találtam egy csomó khm… Undorító történetet is. Így, hogy először ültem repülőn (attól függetlenül, hogy a szüleim állandóan utazgatnak a munkájuk miatt), amúgy is fel volt kavarodva a gyomrom, és még ezek is… Rossz időzítés. Kiléptem a fájlokból, ahová lementettem ezeket az irományokat, és eltettem a tabom. Néztem ki a fejemből, a fülemben szólt a zene, és az előttem lévő ülés támláján számolgattam a pöttyöket.

Mikor bemondták, hogy leszállunk… Azt hittem szívrohamot kapok. Előtte csend volt, már majdnem elaludtam, és erre megszólal a pilóta mély, rekedtes hangja, hogy „Tisztelt utasaink! Megkezdjük a leszállást Stockholmban. Köszönjük, hogy járatunkat választották!” satöbbi. Lélekben felkészültem arra, hogy meg fogok halni.

A fülem újra pattogni kezdett, ahogy változott a légnyomás, és a magasság. Aztán zökkent egyet a gép, amikor a pilóta letette a földre. A levegőben tök nyugis volt, a földön viszont… Rázott, mint a búbánat. Komolyan azt hittem, kidobom a taccsot a 2870 pöttyel rendelkező, előttem lévő ülés támlájára. 

A stewardess körbejárt, és kérte, hogy ne hagyjunk itt semmit, aztán megálltunk, és kinyitották az ajtót. Megvártam, amíg a tagjaikat nyújtóztató emberkék leszállnak, vagy legalább kevesebben legyenek a szűk kis folyosón, aztán befurakodtam egy idős néni és egy öltönyös pasas közé. A hapsi mögöttem valami érthetetlen nyelven (tehát nem koreaiul – vagy angolul) morgott valamit. Lehet, hogy kiidegeltem. Bocsi bácsi, ez van!

Lelépkedtem a lépcsőn, aztán felszálltam arra a kis buszra, vagy mire, ami megteszi helyetted azt a fél kilométert, amit a terminálhoz kellene gyalogolni.

Meglepődtem azon, hogy világos volt. Aztán leesett, hogy huszonöt órát repültem.

Bent elmentem mosdóba, aztán megkerestem a nagytáskám. Kicsit összenyomódott szegény, de nem volt benne törékeny, úgyhogy nem bántam. Vállamra akasztottam azt a tizenöt kilóját, és kifelé indultam. Felszálltam egy buszra, ami a belváros felé vitt. Már otthon kinéztem hogy hogyan kellene eljutnom a kollégiumig, de persze nem volt olyan egyszerű, mint ahogy azt elképzeltem.

Mikor végre (pár mellékutcán rossz helyen kanyarodtam be) eljutottam a nagy szürke épülethez azt hittem éhen halok. A repülőn ettem két szendvicset, de valami főtt kaja, vagy tészta… Na, arra vágytam.

Bejelentkeztem, megmutatták a szobát (ahol egyedül vagyok), aztán kikérdeztem a portásnőt a helyi – közeli kajáltatókról. Elmagyarázta merre kell mennem a legközelebbi étteremhez, aztán elment, mert más dolga volt, mint diákoknak magyarázni hogy merre van az etetősor. Bezártam az ajtót, és az étterem felé vettem az irányt. A pocim már jobban volt, úgyhogy rendeltem egy szimpatikus amerikai kaját. Miközben a pincér kihozta eszembe jutott Sehun, aki azt kérte, hogy írjak neki, ha ideértem. Bekapcsoltam a telefonom, aztán rácsatlakoztam a hely WIFI-ére. Az órámat azonnal átállította a rendszer, és megtudtam, hogy délelőtt 11 óra van. Jó tudni! Akkor azért nézett olyan furin a pincér, amikor vacsorát emlegettem…

Miközben ettem felmentem KakaoTalkra, és ráírtam Sehunra.

Én: Megérkeztem. Mindig ilyen rossz a repülőút?

Már perc múlva jött a válasz, amire őszintén nem is mertem volna gondolni.

Bolondgyerek: Örülök ^^ ezek szerint ki lehetett bírni. Amúgy nem tudom.

                Én már sokszor repültem, szóval nem nagy cucc.

Én: Akkor csak én vagyok olyan fogyatékos, hogy nem ültem még ezelőtt repülőn.

Bolondgyerek: És milyen Stockholm?

Én: A kaja finom, mármint amit most eszek. Valami amerikai csirkehús. Érdekes íze van, de meg lehet szokni.

Bolondgyerek: Az gáz, hogy amikor hazaértem az első dolog, amit mondtam BaekHyunnak az az volt, hogy hiányzol?

Oké, ez most komoly? Letettem a telefont, és a számba lapátoltam pár adag csirkét meg rizst, közben azon gondolkodtam, hogy ez normális-e. Lenyeltem a falatokat, aztán ittam egy keveset. Újra villára tűztem egy darab húst, aztán, miközben rágtam visszaírtam neki.

Én: Nem tudom. Megy az egódhoz, hogy engem hiányolj?

Bolondgyerek: Ezen töröm az agyam én is. Mikor jössz haza?

Én: Most értem ide.

Bolondgyerek: De már hiányzol. Két napja mentél el.

Én: Azelőtt nem is gondoltál rám ilyen gyakran.

Bolondgyerek: Tudom, de… Bunkó voltam.

Én: És miért voltál bunkó?

Bolondgyerek: Mert…

Letettem a telefonom, amíg kitalálja a választ. Majdnem megettem az összes csirkét meg rizst, amikor jelezte a telefonom, hogy válaszolt. Kezembe vettem a készüléket.

Bolondgyerek: Mert...

                        Debütálás előtt szinte elválaszthatatlanok voltunk, és azt hiszem már többnek tekintettelek, mint egy barátot. Ezért kezdtem el távolodni tőled, meg bunkózni. És most, hogy elmentél… Úgy érzem nincs több esélyem. Tuti valami svéd pasid lesz az egyetemről, én meg csak egy gyerekkori barát maradok. Nem mintha nem azt csinálnád, amit akarsz… És megérdemelsz egy szöszi, magas, és kedves fiút magad mellé.

Én: Sehun… Ez most mi volt?

Bolondgyerek: Az ok, ami miatt hiányzol.

Én: Ha ott lennék melletted fejbe csapnálak.

Bolondgyerek: Tudom. De ugye majd írsz, ha összejössz valami svéddel?

Én: Komolyan, seggbe foglak rúgni, amikor találkozunk! Mi ez az érzelgősdi? Sehun, elraboltak az űrlények? Vagy valaki megvert, és valami elmekárosodást kaptál?

Bolondgyerek: Nem.

                       Na jó, D.O ígéri, hogy megver, ha még egyszer emlegetlek előtte…

Én: Ez nem te vagy.

Bolondgyerek: De én vagyok.

Szememet forgatva írtam vissza. Ez nem Sehun, aki kiröhög, aztán rám ugrik, amikor elesek. Tuti valamelyik. És mindig elfelejti lezárni a telefonját… Melyik is a nagy troll gyerek?

Én: ChanYeol, ha most szórakozol velem…

Bolondgyerek: De Sehun vagyok.

Én: Bizonyítsd be!

Letettem a telefont, aztán magamba lapátoltam a maradékot is. Fizettem, aztán kifelé indultam az étteremből, vissza a koleszba. Vártam, hogy visszaírjon, akárki is, de egyelőre nem jelentkezett. Köszöntem a portásnak, aztán felmentem a szobába. Végigdőltem az ágyon, és a plafont bámultam, mikor rezegni kezdett a mobilom. Sehun (nevében) írt (valaki).

Bolondgyerek: Amikor kicsik voltunk vezettél egy emlékkönyvet, amibe rajzoltam egy nagyon rosszul lévő emberkét, aki mellé te odarajzoltál egy doktor nénit. Akkor döntötted el, hogy orvosira mész.

Én: Oké, hiszek neked.

Bolondgyerek: Amúgy ott hány óra van?

Én: Délelőtt van. Gondolom nálatok már későre jár.

Bolondgyerek: Persze. Éjszaka van.

Én: Akkor aludjál ne nekem írogass „szerelmes leveleket”! Jó éjt!

Bolondgyerek: Szia!

Letettem a hasamra a mobilt, aztán a világoskék plafonon néztem a lámpákat. Az agyamban a gondolatok közben száguldottak. Koreában jártam, a lakásomban, aztán anyáékkal valahol Amerikában vagy Japánban. Végül megállapodtam egy arcnál, akit láttam felnőni.

Megráztam a fejem, aztán arra koncentráltam, hogy két nap múlva kezdődik az iskola.

~két hónap múlva~

A tanulnivaló fölött görnyedtem, és készültem a következő napra. Gyötrelmes, ha mindent svédül kell megtanulni. Főleg úgy, hogy azelőtt nem tanultam ilyen nyelven. Aztán ott van még az orvosok nyelve is. Latin, hurrá!

Lassan éjfélt ütött az óra, odakint pedig hideg volt. Mínusz ezer fok, ha ahhoz viszonyítunk, hogy itt a 20°C-ban járnak rövid ruhában. 21-22°C-ban pedig már el akarnak olvadni…

Szóval hideg volt, a radiátorok is hidegek, miért is fűtenének egy kollégiumban, ahol a diákok vagy belefagynak a székbe tanulás közben, vagy buliznak, ott meg amúgy is meleg van. Én meg egy vastag pulcsiba burkolózva ültem az ágyamon, takaróval a lábamon, ölemben a füzettel, és az agyamba véstem bele a dolgokat.

Csend volt, azon kívül, hogy valami szerencsétlen bogár beszorult a szekrénybe, és ott zümmögött, pár jégcsap leesett az ereszről, és szétesett darabjaira az ablakpárkányon, vagy lent az utcán. És a papír súrlódása, ahogy néha lapoztam egyet.

Ezért is ijedtem meg nagyon, amikor valaki kopogott. Összerezzentem, aztán megnyugtattam magam –Nem a halál jött értem, vagy a kaszás, esetleg a rendőrség… Nyugi, nem!- az órára pillantottam, ami 00:02-őt mutatott. Ki a fene akar bejönni?

Ha valami vámpír kérünk tőle autogramot, aztán rácsapom az ajtót…

Ha meg a rendőrség… Akkor nem tudom mit csinálok.

Vagy a portás? Mi a fenét akarhat?

Esetleg anya, és apa… Ők érnek haza ilyen későn állandóan. De ők meg a világ másik felén vannak, legalábbis tudtommal. És amúgy is szólnának, ha jönnének.

Akkor tuti vámpírok. Vagy szellemek.

Egy autogramot megér.

Ledobtam magamról a takarót, aztán az ajtóhoz mentem. Kinyitottam a zárat, aztán lassan résre nyitottam az ajtót.

Mikor megláttam az embereket elengedtem a kilincset, és az ajtó magától kinyílt. Nem tudom milyen látványt kelthettem, a kócos fejemmel, álmos szememmel, és smink nélkül, de ők mindenesetre jól szórakoztak a kinézetemen.

-Jó téged is látni Lucy. – Ölelt meg D.O. Pislogtam, hátha megint csak álmodok, de nem mert ott álltak mind a kilencen… Pedig már majdnem szaladtam vissza papírért. Fene egye meg. Pedig bírom a vámpírokat. És még egy sem adott aláírást.

-Ne nézz már így, mert UFOnak érzem magam. – Vigyorgott ChanYeol, aztán ő is megölelt.

-Te troll gyerek! – Öleltem át én is. Kicsit később, amikor mindegyikük megölelt, és elmondták, hogy turnéznak, de ide sajnos csak aludni jöttek, aztán megveregették Sehun vállát, D.O pedig rám kacsintott, és elhúzták a csíkot. Csak a gyerekkori barátom maradt itt, a kihalt, csendes folyosón.

Sehun egyik lábáról a másikra állt, és a földet bámulta.

-Olyan szerencsétlen vagy, mint voltál. – Szögeztem le. – Legalább gyere be! – Léptem vissza a kicsit melegebb szobába. Kis habozás után követett. Becsuktam az ajtót, és leültem az íróasztal gurulós székére. Az ágyra mutattam, hogy foglaljon helyet.

Lassan lehuppant, majd körbenézett.

-Az otthoni lakosztályod valahogy nagyobb volt.

-Ki lehet bírni. – Vontam vállat. – Kevesebbet kell takarítani.

-Nem mondtad, hogy ilyen kicsi. Két hónapja beszéltünk utoljára. – Fintorgott egyet.

-Nem kerestél. – Húztam össze magamon a pulcsit, és kényelmesebben helyezkedtem el.

-Azt hittem mérges vagy rám.

-Én meg azt, hogy mondjuk ChanYeol, a nagy troll gyerek írogatott nekem baromságokat.

-Nem baromság volt. – Hajtotta le a fejét. – Tényleg hiányoztál.

-Komolyan?

-Igen. – Nézett a szemembe. Oké, nem kicsit lepődtem meg. Szóval van egy ilyen oldala is.

-Ezt az oldaladat nem nagyon mutogattad nekem.

-Mert debütáláskor ott volt a nagy szerelmed, a nemtudomki, és nem akartam, hogy miattam szakíts vele. És nem bírtam nézni, hogy…

-Hogy boldog voltam?

-Nem, hanem… Hogy nem én… vagyok ott veled. – Piszkálta a takarót. – És ezért kezdtem el távolodni tőled.

-Te is de hülye vagy, ó Istenem! – Emeltem a plafon felé a fejem. – Ott voltam, szinte a testvéredként 20 évig, de csak akkor kezdesz így utánam császkálni, mikor elköltözök egy másik kontinensre, a világ másik végére!

-Haragszol?

-Mert? Miért kéne haragudnom? – Néztem rá.

-Csak… Biztos van okod rá.

-Nem, nem haragszok rád semmiért. – Ráztam a fejem. – Vagyis de. Haragszok rád! Miért nem kerestél magadnak egy koreai csajt?

-De hát van!

-Mi? – Kerekedett ki a szemem. Sehun cukin elmosolyodott.

-Lucynek hívják. – Erre kifújtam a levegőt. – Gyerekkori barátom…

-Sehun! – Szóltam közbe.

-Elköltözött a világ másik végébe, és képes megtanulni svédül, hogy elvégezhesse az ottani orvosi egyetemet.

-SEHUN! – Kiáltottam rá. – Egy, nem vagyok a csajod. Kettő, nem akarok megtanulni svédül. Három…

-A gyerekkori barátom vagy! Lucy, ne csináld ezt! – Kérte. – Simán lehetnél a csajom.

-Nem, nem lehetnék.

-Miért nem? – Kérdezte. Összeszorította a száját, és úgy várta a válaszom.

-Mert egy fél világ választ el egymástól minket.

-És? Létezik távkapcsolat.

-És mi van, ha feltűnik a láthatáron neked egy nagyon dögös csaj, nekem meg egy jóképű svéd fiú, akibe azonnal belezúgok? – Ezen kicsit elgondolkodott.

-Ha azonnal belezúgsz valakibe, akit nem is ismersz… Az nem te lennél.

-Nem erre akartam kilyukadni. – Sóhajtottam ingerülten.

-Értem én. Nem bízol sem bennem, sem ebben a dologban eléggé, de azért megpróbálhatnánk kicsit többet beszélni. Akár KakaoTalkon, vagy bárhol. – Lehunytam a szemem, és a térdemre hajtottam a fejem. Tompábban hallottam a hangját, valahonnan messziről, ahogy valamit magyaráz. Aztán teljesen kizártam a külvilágot.

Zajra ébredtem. Hirtelen ültem fel, mire leesett valami a földre. Megdörzsöltem a homlokom. Szöulban nem volt ennyi jégcsap, ami mindig lepotyog az ereszről, és széttörik az ablakpárkányon. Még mindig nem szoktam meg. Az íróasztal felé fordulta, hogy felvegyem a könyvet, ami leesett, de a mozdulat felénél megálltam. Sehun álmosan pislogott rám földről. A feje mellé esett le a tankönyv.

-Mi a jó francot csinálsz te a padlón? – Kérdeztem suttogva.

-Későn kellett volna elmennem a srácok után, és nem akartalak itt hagyni. – Válaszolt rekedten.

-Te komolyan nagyon hülye vagy. – Csóváltam a fejem. A kezembe nyomta a könyvet, én meg megfogtam közben a csuklóját. – Kelj fel!

-Mi? – Kerekedett ki a szeme. – Ugye nem dobsz ki?

-Szeretnéd, mi? – Vágtam egy grimaszt. Amíg feltápászkodott az asztalra dobtam a könyvet, aztán mikor egyenesen állt, behúztam magam mellé.

-Ne merészelj még egyszer a földön aludni! – Suttogtam a fülébe, aztán magamhoz öleltem.

-Ezek szerint nem dobsz ki? – Kérdezte szintén halkan.

-Hacsak magadtól nem mész el. – Kezdtem el birizgálni a haját.

-Nem fogok.

-Le is csapnálak, és valami kaját főznék belőled.

-Kössz. – Morogta, de hallottam a hangján, hogy jól szórakozik. – Tegnap este nem válaszoltál.

-Mire?

-Ha esetleg mégsem jönne szembe a szőke Rómeód, akkor esetleg megpróbálhatnánk beszélni többet, vagy többször. Benne vagy?

-Lehet. – Vontam vállat közömbösen, mire hátrafogta a karjaim.

-Benne vagy?

-Sehun, hagyj már! – Próbáltam kiszabadulni a szorításából.

-Naaa, Lucy!

-Oké, benne vagyok. – Fintorogtam, és forgattam a szemeim. Válaszképp egy puszit nyomott a fülem mellé, mire kuncogni kezdtem, mert csikizett. Elengedte a karjaim, és átölelt.

A gyönyörű pillanatot a mobilján rákezdő csörömpölés zavarta meg.

-Kinyírom ChanYeolt! Szórakozzon a saját mobiljával! – Morogta, miközben felvette. Aházott, meg Okézott, aztán letette. Magában motyogott valamit, aztán még jobban magához húzott.

-Sehun… - Nyögtem. – Azért törékeny vagyok…

-Bocsánat. Sajnálom, de ma még fel kell lépnünk Bécsben. Mennem kellene. – Zsebre vágta a telefonját, és felvette a cipőit. Magamra kaptam a pulcsimat, és mivel a tegnapi ruhámban voltam, nem is fáztam. Az ajtóban megálltunk. Újra megöleltük egymást, aztán összeborzoltam a haját.

-Szóval, akkor valahogy majd egyeztetünk időpontot.

-Aham. Akkor most távkapcsolatban leszünk. De nekem tanulnom is kell.

-Nekem meg dolgozni. – Vágta rá. – Attól még szakítok rád időt.

-Rendben. Akkor majd írj!

-Ha még is szembe jönne az utcán a szőke, svéd, álompasid majd szólj neki, hogy már lefoglaltalak.

-Oké. Majd szólok neki mindenképp.

-Én is így gondoltam. – Bólogatott, nagy bölcsen.

-Hülye.

-Úgy imádom, amikor kiosztasz! – Vigyorgott, mire vágtam egy poker-face-t.

-Te meg majd szólj a hölgyikédnek, ha szembejön veled az utcán, hogy rád se merjen nézni.

-Rendben. Szólni fogok.

-Akkor, majd találkozunk valamikor.

-Szia Lucy… És nem számít a távolság! Akkor is menni fog ez a dolog nekünk.

~END~

Véleményeket szívesen fogadok! : )