Nem számít a távolság (One Shot Sehun (EXO))
-Ne
menj el! – Kérte már vagy ezredszerre. – Miért nem maradhatsz még egy kicsit?
-Egy
hét múlva kezdődik a tanítás. – Dobtam fel az ágyra a pulcsiját, amit ledobott
a földre.
-Minek
neked Stockholmba menni? Közelebb nincsen orvosi egyetem? – Durcizott. Amúgy
nem volt megható. Még cukinak sem lehetett mondani. Van akinek jól áll, de ő
olyan fiú, akinek szerintem nem. A rajongók mit gondolnak… Az más tészta.
-Ezt
már megbeszéltük. – Tettem a helyére a telefontöltőm.
-Hiányozni
fogsz. – Feküdt hasra az ágyamon.
-Nem
lesz rá időd. – Morogtam magam elé, hogy ne hallja. Állandóan a tagokkal van
elfoglalva, vagy a munkájával. Én meg a tanulással. Ösztöndíjasan megyek
Stockholmba, orvosira. Igaz, nagyon messze van Koreától, de legalább kicsit
elszabadulok itthonról, és világot látok. Anya úgy is mindig azzal nyaggat,
hogy betöltöttem a 20-at, de még soha nem voltam külföldön. Így hát…
-Lucy,
figyelsz rám? – Kopogtatta meg a vállam. Nagyot sóhajtva hátrafordultam, és a
szemébe néztem.
-Mi
volt a kérdés? – Szemét forgatva mondta el újra, amit valószínűleg már minimum
háromszor megkérdezett.
-Ha
nem leszel nagyon leterhelve, majd válaszolsz a leveleimre?
-Ha
írsz egyeltalán…
-Szeretnék.
És sajnálom, hogy nem foglalkoztam veled eleget. – Hajtotta le a fejét.
Kifújtam a levegőt, aztán az órára pillantottam. Öt perc múlva indulnom kell,
hogy elérjem a repülőt.
-Figyelj
Sehun, én nem hibáztatlak semmiért. Te vagy a nagy énekes, és a gyerekkori barátodra
nem nagyon van időd. Oké, megértelek. Így alakult, így kell elfogadni.
-Lucy,
te haragszol rám. – Állt fel, és odalépett mellém.
-Nem
haragszok. – Fordultam a tükör felé, hogy megigazítsam a frufrum.
-De
igen. – Fogta meg a vállam. – Szeretném tudni miért. – Vágtam egy fintort,
aztán elléptem mellőle.
-Idegesít,
hogy már csak ritkán találkozunk, hogy ritkán van időd rám. Hogy kisajátítod a
lakásom, amikor nem vagyok otthon, szülinapi bulikra. Hogy éjfélkor hívsz fel,
hogy menjek érted, mert ittál, és nem vezethetsz. Totál úgy kezdem érezni, hogy
kihasználsz. És ez nagyon zavar. – Pár percig emésztette, amit mondtam neki,
közben pedig a kézitáskámba pakoltam be az irataimat.
-Igazad
van. – Szólalt meg a nyomasztó csend után. – Tényleg ilyen vagyok. Sajnálom.
-Már
mindegy. – Vontam vállat.
-Nem,
nem mindegy. – Rázta a fejét. – Mocsoknak érzem magam. Belőled csak egy van, és
így bántam veled…
-Hagyd,
indulnom kell. – Kezembe vettem a kézitáskám, és nyúltam volna a nagy
sporttáskáért, de Sehun megelőzött, és ő vette a vállára. Lementünk a parkolóba
és bepakoltunk a kocsijába. Ma sikerült elkéredzkednie, hogy elvihessen a
reptérre. Kivételes esetek egyike. Lecsukta a csomagtartó tetejét, aztán
kinyitotta előttem az anyósülés ajtaját. Miután ő is beült, és bekötötte magát
indított. Kikanyarodtunk a főútra.
-Tényleg
ennyire bunkó volt, amikor felhívtalak, hogy gyere már el értünk, mert nem
vezethetünk?
-Vizsgaidőszak
közepén volt. Hulla fáradtan estem haza, és másnap is vizsgáim voltak. – Néztem
az ablaktörlőkre, ahogy elkenik azt a pár csepp esőt, ami az üvegen volt.
-Bunkó
paraszt vagyok. – Bólogatott, miközben az ajkait rágcsálta.
-Annyira
nem. – Vontam vállat, mire elnevette magát. – De az egód nagy. Szóval igen, az
vagy.
-Kössz
szépen. – Morogta.
-Csak
az igazságot közlöm, és nem akarom, hogy még jobban elszállj magadtól.
-Oké,
akkor egoista, bunkó, paraszt vagyok?
-Eltaláltad.
– Vágtam rá egy grimaszt.
-Oké,
Miss tökély!
-Mondhatsz
rólam is valami negatívat. – Vontam vállat.
-Hm…
Nehéz. – Markolta meg a kormányt mindkét kezével. – Talán… Nem. Abban igazad
van.
-Miben?
– Fordultam felé.
-Á,
inkább hagyjuk. Még jobban lehúznám magam. – Legyintett, aztán bekanyarodott a
parkolóba. Leállította a kocsit. Felvette az egyik fekete maszkját, meg egy
sapkát. Aztán kiszálltunk, és kivettük a csomagjaimat. Befelé indultunk a
terminálba.
-Még
mindig nem mondtál negatív dolgot rólam. – Néztem fel rá.
-Mert
rólad nem lehet olyat mondani. – A szemében megcsillant valami, de nem tudtam
mire vélni, így inkább hagytam a fenébe, és azzal foglalkoztam, hogy rólam nem
tud/mer mondani rossz dolgot. (pedig amúgy ezer lenne)
-Köszi.
Ezek szerint tökéletes vagyok. – Dobtam hátra a hajam, mire elnevette magát.
-Igen
az vagy. – Helyeselt.
Pár
percig csendben szemléltük a tömeget.
-Ha
nem ismernélek kicsi korunk óta, feltételezném, hogy valami erdőből szöktél,
manóföldről, vagy valami ilyesmi helyről. – Néztem fel rá, és jót mulattam a
fülein. – Bár nem vagy olyan, mint ChanYeol, de azért néha… Például most.
-Ez
a maszk mindig előre húzza a fülem. – Morogta mérgesen, de a szeme arról
árulkodott, hogy jól szórakozik. Beálltunk a sorba.
-Nem
mondom, hogy hülyén nézel ki, de így hamar fel fognak… - Vigyorogtam fel rá.
-EXO!!!
Sehun Oppa! VÍÍÍÍÍ!!! – Kezdtek el sikítozni kicsit messzebb tőlünk valami
fanok.
-Tessék,
erről akartam beszélni. Siess, mielőtt letámadnak. – Ledobta a válláról a
táskámat, aztán gyorsan megölelt.
-Majd
csörgess meg, vagy írj, ha leszálltál! Szia, jó utat! Vigyázz magadra! –
Kezdett el hátrálni.
-Szia!
Aztán fussál! – Biztattam. Integetett, aztán három vagy négy lány elől
menekülve a kijáratot célozta meg.
Miután
végigvártam a sort, leellenőriztek, hogy nem fogom-e szétszedni kisbicskával a
repülőt, vagy megkéselni a pilótát meg egyebek, már be is mondták a repülőmet.
Leadtam a nagytáskám, aztán a stewardess kíséretében megcéloztam a repülőt.
Kistáskám
pántját szorítottam, amikor megkezdtük a felszállást. Közben az járt az
agyamban, hogy mi minden történhet velünk, ha rosszul sül el a dolog. Az egyik
légikísérő körbejárt, és szólt, hogy a telefonok nem fognak működni, vagy
összezavarodnak, és nem lehet telefonálni. Nem tudom hogy csinálta azt, hogy
képes volt mászkálni az ülések között… Én ültömben is majd’ meghaltam.
Pont,
mikor kikapcsoltam volna érkezett egy SMS. Nem tudom, hogy hogy működött a kis
drága, amikor azt mondták, hogy nem fog… Bíztam benne, hogy az üzenetet meg
tudja jeleníteni, ezért rányomtam a kis borítékra.
Feladó:
Sehun
Ne
parázz, nem lesz semmi baj! Nekem is nehéz volt az első repülőút, de még élek,
szóval nyugi. Minden rendben lesz. : )
Kifújtam
a levegőt, hogy leküzdjem a hányingert, mikor felemelkedtünk. A fülem pattogni
kezdett, aztán bedugult. Nagyot nyeldekelve próbáltam megnyugodni, közben meg
azt hajtogattam magamban, amit Sehun írt SMSben.
Nyugi, nyugi, nyugi! Minden oké,
biztonságban vagy…
Mikor
kidugult a fülem, és feltételeztem, hogy már elég magasan vagyunk elővettem a
fejhallgatóm, és zenét kezdtem hallgatni, miközben újra elolvastam minden
papírt, amit kinyomtattam az új egyetemről, a tanárokról, a termekről, az
kollégiumomról, sőt, még a jelentkezési lapot is, hátha valamit átugrottam,
amikor nagy izgalommal elolvastam, mikor küldték, hogy felvettek.
Később
bealudtam, aztán olvasni kezdtem egy szakkönyvet. Próbáltam koncentrálni, de
nem nagyon sikerült. Inkább a tableten kezdtem el EXOs fanficeket olvasni. Jót
nevettem magamban olyan dolgokon, hogy „Sehun, álmaim lovagja, és tökéletes, és
cuki, és helyes, és milyen jó a haja (mind az összes színű, persze)”. Egy 12-13
éves csitri összejön Sehunnal… Hát, oké. Találtam egy csomó khm… Undorító
történetet is. Így, hogy először ültem repülőn (attól függetlenül, hogy a
szüleim állandóan utazgatnak a munkájuk miatt), amúgy is fel volt kavarodva a
gyomrom, és még ezek is… Rossz időzítés. Kiléptem a fájlokból, ahová
lementettem ezeket az irományokat, és eltettem a tabom. Néztem ki a fejemből, a
fülemben szólt a zene, és az előttem lévő ülés támláján számolgattam a pöttyöket.
Mikor
bemondták, hogy leszállunk… Azt hittem szívrohamot kapok. Előtte csend volt,
már majdnem elaludtam, és erre megszólal a pilóta mély, rekedtes hangja, hogy
„Tisztelt utasaink! Megkezdjük a leszállást Stockholmban. Köszönjük, hogy
járatunkat választották!” satöbbi. Lélekben felkészültem arra, hogy meg fogok
halni.
A
fülem újra pattogni kezdett, ahogy változott a légnyomás, és a magasság. Aztán
zökkent egyet a gép, amikor a pilóta letette a földre. A levegőben tök nyugis
volt, a földön viszont… Rázott, mint a búbánat. Komolyan azt hittem, kidobom a
taccsot a 2870 pöttyel rendelkező, előttem lévő ülés támlájára.
A
stewardess körbejárt, és kérte, hogy ne hagyjunk itt semmit, aztán megálltunk,
és kinyitották az ajtót. Megvártam, amíg a tagjaikat nyújtóztató emberkék
leszállnak, vagy legalább kevesebben legyenek a szűk kis folyosón, aztán
befurakodtam egy idős néni és egy öltönyös pasas közé. A hapsi mögöttem valami
érthetetlen nyelven (tehát nem koreaiul – vagy angolul) morgott valamit. Lehet,
hogy kiidegeltem. Bocsi bácsi, ez van!
Lelépkedtem
a lépcsőn, aztán felszálltam arra a kis buszra, vagy mire, ami megteszi
helyetted azt a fél kilométert, amit a terminálhoz kellene gyalogolni.
Meglepődtem
azon, hogy világos volt. Aztán leesett, hogy huszonöt órát repültem.
Bent
elmentem mosdóba, aztán megkerestem a nagytáskám. Kicsit összenyomódott
szegény, de nem volt benne törékeny, úgyhogy nem bántam. Vállamra akasztottam
azt a tizenöt kilóját, és kifelé indultam. Felszálltam egy buszra, ami a
belváros felé vitt. Már otthon kinéztem hogy hogyan kellene eljutnom a
kollégiumig, de persze nem volt olyan egyszerű, mint ahogy azt elképzeltem.
Mikor
végre (pár mellékutcán rossz helyen kanyarodtam be) eljutottam a nagy szürke
épülethez azt hittem éhen halok. A repülőn ettem két szendvicset, de valami
főtt kaja, vagy tészta… Na, arra vágytam.
Bejelentkeztem,
megmutatták a szobát (ahol egyedül vagyok), aztán kikérdeztem a portásnőt a
helyi – közeli kajáltatókról. Elmagyarázta merre kell mennem a legközelebbi
étteremhez, aztán elment, mert más dolga volt, mint diákoknak magyarázni hogy
merre van az etetősor. Bezártam az ajtót, és az étterem felé vettem az irányt.
A pocim már jobban volt, úgyhogy rendeltem egy szimpatikus amerikai kaját.
Miközben a pincér kihozta eszembe jutott Sehun, aki azt kérte, hogy írjak neki,
ha ideértem. Bekapcsoltam a telefonom, aztán rácsatlakoztam a hely WIFI-ére. Az
órámat azonnal átállította a rendszer, és megtudtam, hogy délelőtt 11 óra van.
Jó tudni! Akkor azért nézett olyan furin a pincér, amikor vacsorát emlegettem…
Miközben
ettem felmentem KakaoTalkra, és ráírtam Sehunra.
Én: Megérkeztem. Mindig ilyen rossz a
repülőút?
Már
perc múlva jött a válasz, amire őszintén nem is mertem volna gondolni.
Bolondgyerek: Örülök ^^ ezek szerint ki
lehetett bírni. Amúgy nem tudom.
Én már sokszor repültem, szóval nem nagy cucc.
Én: Akkor csak én vagyok olyan
fogyatékos, hogy nem ültem még ezelőtt repülőn.
Bolondgyerek: És milyen Stockholm?
Én: A kaja finom, mármint amit most
eszek. Valami amerikai csirkehús. Érdekes íze van, de meg lehet szokni.
Bolondgyerek: Az gáz, hogy amikor
hazaértem az első dolog, amit mondtam BaekHyunnak az az volt, hogy hiányzol?
Oké,
ez most komoly? Letettem a
telefont, és a számba lapátoltam pár adag csirkét meg rizst, közben azon
gondolkodtam, hogy ez normális-e. Lenyeltem a falatokat, aztán ittam egy
keveset. Újra villára tűztem egy darab húst, aztán, miközben rágtam visszaírtam
neki.
Én: Nem tudom. Megy az egódhoz, hogy
engem hiányolj?
Bolondgyerek: Ezen töröm az agyam én
is. Mikor jössz haza?
Én: Most értem ide.
Bolondgyerek: De már hiányzol. Két
napja mentél el.
Én: Azelőtt nem is gondoltál rám ilyen
gyakran.
Bolondgyerek: Tudom, de… Bunkó voltam.
Én: És miért voltál bunkó?
Bolondgyerek: Mert…
Letettem
a telefonom, amíg kitalálja a választ. Majdnem megettem az összes csirkét meg
rizst, amikor jelezte a telefonom, hogy válaszolt. Kezembe vettem a készüléket.
Bolondgyerek: Mert...
Debütálás előtt szinte elválaszthatatlanok
voltunk, és azt hiszem már többnek tekintettelek, mint egy barátot. Ezért
kezdtem el távolodni tőled, meg bunkózni. És most, hogy elmentél… Úgy érzem
nincs több esélyem. Tuti valami svéd pasid lesz az egyetemről, én meg csak egy
gyerekkori barát maradok. Nem mintha nem azt csinálnád, amit akarsz… És
megérdemelsz egy szöszi, magas, és kedves fiút magad mellé.
Én: Sehun… Ez most mi volt?
Bolondgyerek: Az ok, ami miatt
hiányzol.
Én: Ha ott lennék melletted fejbe
csapnálak.
Bolondgyerek: Tudom. De ugye majd írsz,
ha összejössz valami svéddel?
Én: Komolyan, seggbe foglak rúgni,
amikor találkozunk! Mi ez az érzelgősdi? Sehun, elraboltak az űrlények? Vagy
valaki megvert, és valami elmekárosodást kaptál?
Bolondgyerek: Nem.
Na jó, D.O
ígéri, hogy megver, ha még egyszer emlegetlek előtte…
Én: Ez nem te vagy.
Bolondgyerek: De én vagyok.
Szememet
forgatva írtam vissza. Ez nem Sehun, aki kiröhög, aztán rám ugrik, amikor
elesek. Tuti valamelyik. És mindig elfelejti lezárni a telefonját… Melyik is a
nagy troll gyerek?
Én: ChanYeol, ha most szórakozol velem…
Bolondgyerek: De Sehun vagyok.
Én: Bizonyítsd be!
Letettem
a telefont, aztán magamba lapátoltam a maradékot is. Fizettem, aztán kifelé
indultam az étteremből, vissza a koleszba. Vártam, hogy visszaírjon, akárki is,
de egyelőre nem jelentkezett. Köszöntem a portásnak, aztán felmentem a szobába.
Végigdőltem az ágyon, és a plafont bámultam, mikor rezegni kezdett a mobilom.
Sehun (nevében) írt (valaki).
Bolondgyerek: Amikor kicsik voltunk
vezettél egy emlékkönyvet, amibe rajzoltam egy nagyon rosszul lévő emberkét,
aki mellé te odarajzoltál egy doktor nénit. Akkor döntötted el, hogy orvosira
mész.
Én: Oké, hiszek neked.
Bolondgyerek: Amúgy ott hány óra van?
Én: Délelőtt van. Gondolom nálatok már
későre jár.
Bolondgyerek: Persze. Éjszaka van.
Én: Akkor aludjál ne nekem írogass
„szerelmes leveleket”! Jó éjt!
Bolondgyerek: Szia!
Letettem
a hasamra a mobilt, aztán a világoskék plafonon néztem a lámpákat. Az agyamban
a gondolatok közben száguldottak. Koreában jártam, a lakásomban, aztán
anyáékkal valahol Amerikában vagy Japánban. Végül megállapodtam egy arcnál,
akit láttam felnőni.
Megráztam
a fejem, aztán arra koncentráltam, hogy két nap múlva kezdődik az iskola.
~két hónap múlva~
A
tanulnivaló fölött görnyedtem, és készültem a következő napra. Gyötrelmes, ha
mindent svédül kell megtanulni. Főleg úgy, hogy azelőtt nem tanultam ilyen
nyelven. Aztán ott van még az orvosok nyelve is. Latin, hurrá!
Lassan
éjfélt ütött az óra, odakint pedig hideg volt. Mínusz ezer fok, ha ahhoz
viszonyítunk, hogy itt a 20°C-ban járnak rövid ruhában. 21-22°C-ban pedig már
el akarnak olvadni…
Szóval
hideg volt, a radiátorok is hidegek, miért is fűtenének egy kollégiumban, ahol
a diákok vagy belefagynak a székbe tanulás közben, vagy buliznak, ott meg amúgy
is meleg van. Én meg egy vastag pulcsiba burkolózva ültem az ágyamon, takaróval
a lábamon, ölemben a füzettel, és az agyamba véstem bele a dolgokat.
Csend
volt, azon kívül, hogy valami szerencsétlen bogár beszorult a szekrénybe, és
ott zümmögött, pár jégcsap leesett az ereszről, és szétesett darabjaira az
ablakpárkányon, vagy lent az utcán. És a papír súrlódása, ahogy néha lapoztam
egyet.
Ezért
is ijedtem meg nagyon, amikor valaki kopogott. Összerezzentem, aztán
megnyugtattam magam –Nem a halál jött értem, vagy a kaszás, esetleg a
rendőrség… Nyugi, nem!- az órára pillantottam, ami 00:02-őt mutatott. Ki a
fene akar bejönni?
Ha
valami vámpír kérünk tőle autogramot, aztán rácsapom az ajtót…
Ha
meg a rendőrség… Akkor nem tudom mit csinálok.
Vagy
a portás? Mi a fenét akarhat?
Esetleg
anya, és apa… Ők érnek haza ilyen későn állandóan. De ők meg a világ másik
felén vannak, legalábbis tudtommal. És amúgy is szólnának, ha jönnének.
Akkor
tuti vámpírok. Vagy szellemek.
Egy
autogramot megér.
Ledobtam
magamról a takarót, aztán az ajtóhoz mentem. Kinyitottam a zárat, aztán lassan
résre nyitottam az ajtót.
Mikor
megláttam az embereket elengedtem a kilincset, és az ajtó magától kinyílt. Nem
tudom milyen látványt kelthettem, a kócos fejemmel, álmos szememmel, és smink
nélkül, de ők mindenesetre jól szórakoztak a kinézetemen.
-Jó
téged is látni Lucy. – Ölelt meg D.O. Pislogtam, hátha megint csak álmodok, de
nem mert ott álltak mind a kilencen… Pedig már majdnem szaladtam vissza
papírért. Fene egye meg. Pedig bírom a vámpírokat. És még egy sem adott
aláírást.
-Ne
nézz már így, mert UFOnak érzem magam. – Vigyorgott ChanYeol, aztán ő is
megölelt.
-Te
troll gyerek! – Öleltem át én is. Kicsit később, amikor mindegyikük megölelt,
és elmondták, hogy turnéznak, de ide sajnos csak aludni jöttek, aztán
megveregették Sehun vállát, D.O pedig rám kacsintott, és elhúzták a csíkot.
Csak a gyerekkori barátom maradt itt, a kihalt, csendes folyosón.
Sehun
egyik lábáról a másikra állt, és a földet bámulta.
-Olyan
szerencsétlen vagy, mint voltál. – Szögeztem le. – Legalább gyere be! – Léptem
vissza a kicsit melegebb szobába. Kis habozás után követett. Becsuktam az
ajtót, és leültem az íróasztal gurulós székére. Az ágyra mutattam, hogy
foglaljon helyet.
Lassan
lehuppant, majd körbenézett.
-Az
otthoni lakosztályod valahogy nagyobb volt.
-Ki
lehet bírni. – Vontam vállat. – Kevesebbet kell takarítani.
-Nem
mondtad, hogy ilyen kicsi. Két hónapja beszéltünk utoljára. – Fintorgott egyet.
-Nem
kerestél. – Húztam össze magamon a pulcsit, és kényelmesebben helyezkedtem el.
-Azt
hittem mérges vagy rám.
-Én
meg azt, hogy mondjuk ChanYeol, a nagy troll gyerek írogatott nekem
baromságokat.
-Nem
baromság volt. – Hajtotta le a fejét. – Tényleg hiányoztál.
-Komolyan?
-Igen.
– Nézett a szemembe. Oké, nem kicsit lepődtem meg. Szóval van egy ilyen oldala
is.
-Ezt
az oldaladat nem nagyon mutogattad nekem.
-Mert
debütáláskor ott volt a nagy szerelmed, a nemtudomki, és nem akartam, hogy
miattam szakíts vele. És nem bírtam nézni, hogy…
-Hogy
boldog voltam?
-Nem,
hanem… Hogy nem én… vagyok ott veled. – Piszkálta a takarót. – És ezért kezdtem
el távolodni tőled.
-Te
is de hülye vagy, ó Istenem! – Emeltem a plafon felé a fejem. – Ott voltam,
szinte a testvéredként 20 évig, de csak akkor kezdesz így utánam császkálni,
mikor elköltözök egy másik kontinensre, a világ másik végére!
-Haragszol?
-Mert?
Miért kéne haragudnom? – Néztem rá.
-Csak…
Biztos van okod rá.
-Nem,
nem haragszok rád semmiért. – Ráztam a fejem. – Vagyis de. Haragszok rád! Miért
nem kerestél magadnak egy koreai csajt?
-De
hát van!
-Mi?
– Kerekedett ki a szemem. Sehun cukin elmosolyodott.
-Lucynek
hívják. – Erre kifújtam a levegőt. – Gyerekkori barátom…
-Sehun!
– Szóltam közbe.
-Elköltözött
a világ másik végébe, és képes megtanulni svédül, hogy elvégezhesse az ottani
orvosi egyetemet.
-SEHUN!
– Kiáltottam rá. – Egy, nem vagyok a csajod. Kettő, nem akarok megtanulni
svédül. Három…
-A
gyerekkori barátom vagy! Lucy, ne csináld ezt! – Kérte. – Simán lehetnél a
csajom.
-Nem,
nem lehetnék.
-Miért
nem? – Kérdezte. Összeszorította a száját, és úgy várta a válaszom.
-Mert
egy fél világ választ el egymástól minket.
-És?
Létezik távkapcsolat.
-És
mi van, ha feltűnik a láthatáron neked egy nagyon dögös csaj, nekem meg egy
jóképű svéd fiú, akibe azonnal belezúgok? – Ezen kicsit elgondolkodott.
-Ha
azonnal belezúgsz valakibe, akit nem is ismersz… Az nem te lennél.
-Nem
erre akartam kilyukadni. – Sóhajtottam ingerülten.
-Értem
én. Nem bízol sem bennem, sem ebben a dologban eléggé, de azért
megpróbálhatnánk kicsit többet beszélni. Akár KakaoTalkon, vagy bárhol. –
Lehunytam a szemem, és a térdemre hajtottam a fejem. Tompábban hallottam a
hangját, valahonnan messziről, ahogy valamit magyaráz. Aztán teljesen kizártam
a külvilágot.
Zajra
ébredtem. Hirtelen ültem fel, mire leesett valami a földre. Megdörzsöltem a
homlokom. Szöulban nem volt ennyi jégcsap, ami mindig lepotyog az ereszről, és
széttörik az ablakpárkányon. Még mindig nem szoktam meg. Az íróasztal felé
fordulta, hogy felvegyem a könyvet, ami leesett, de a mozdulat felénél
megálltam. Sehun álmosan pislogott rám földről. A feje mellé esett le a
tankönyv.
-Mi
a jó francot csinálsz te a padlón? – Kérdeztem suttogva.
-Későn
kellett volna elmennem a srácok után, és nem akartalak itt hagyni. – Válaszolt
rekedten.
-Te
komolyan nagyon hülye vagy. – Csóváltam a fejem. A kezembe nyomta a könyvet, én
meg megfogtam közben a csuklóját. – Kelj fel!
-Mi?
– Kerekedett ki a szeme. – Ugye nem dobsz ki?
-Szeretnéd,
mi? – Vágtam egy grimaszt. Amíg feltápászkodott az asztalra dobtam a könyvet,
aztán mikor egyenesen állt, behúztam magam mellé.
-Ne
merészelj még egyszer a földön aludni! – Suttogtam a fülébe, aztán magamhoz
öleltem.
-Ezek
szerint nem dobsz ki? – Kérdezte szintén halkan.
-Hacsak
magadtól nem mész el. – Kezdtem el birizgálni a haját.
-Nem
fogok.
-Le
is csapnálak, és valami kaját főznék belőled.
-Kössz.
– Morogta, de hallottam a hangján, hogy jól szórakozik. – Tegnap este nem
válaszoltál.
-Mire?
-Ha
esetleg mégsem jönne szembe a szőke Rómeód, akkor esetleg megpróbálhatnánk
beszélni többet, vagy többször. Benne vagy?
-Lehet.
– Vontam vállat közömbösen, mire hátrafogta a karjaim.
-Benne
vagy?
-Sehun,
hagyj már! – Próbáltam kiszabadulni a szorításából.
-Naaa,
Lucy!
-Oké,
benne vagyok. – Fintorogtam, és forgattam a szemeim. Válaszképp egy puszit
nyomott a fülem mellé, mire kuncogni kezdtem, mert csikizett. Elengedte a
karjaim, és átölelt.
A
gyönyörű pillanatot a mobilján rákezdő csörömpölés zavarta meg.
-Kinyírom
ChanYeolt! Szórakozzon a saját mobiljával! – Morogta, miközben felvette.
Aházott, meg Okézott, aztán letette. Magában motyogott valamit, aztán még
jobban magához húzott.
-Sehun…
- Nyögtem. – Azért törékeny vagyok…
-Bocsánat.
Sajnálom, de ma még fel kell lépnünk Bécsben. Mennem kellene. – Zsebre vágta a
telefonját, és felvette a cipőit. Magamra kaptam a pulcsimat, és mivel a
tegnapi ruhámban voltam, nem is fáztam. Az ajtóban megálltunk. Újra megöleltük
egymást, aztán összeborzoltam a haját.
-Szóval,
akkor valahogy majd egyeztetünk időpontot.
-Aham.
Akkor most távkapcsolatban leszünk. De nekem tanulnom is kell.
-Nekem
meg dolgozni. – Vágta rá. – Attól még szakítok rád időt.
-Rendben.
Akkor majd írj!
-Ha
még is szembe jönne az utcán a szőke, svéd, álompasid majd szólj neki, hogy már
lefoglaltalak.
-Oké.
Majd szólok neki mindenképp.
-Én
is így gondoltam. – Bólogatott, nagy bölcsen.
-Hülye.
-Úgy
imádom, amikor kiosztasz! – Vigyorgott, mire vágtam egy poker-face-t.
-Te
meg majd szólj a hölgyikédnek, ha szembejön veled az utcán, hogy rád se merjen
nézni.
-Rendben.
Szólni fogok.
-Akkor,
majd találkozunk valamikor.
-Szia
Lucy… És nem számít a távolság! Akkor is menni fog ez a dolog nekünk.
~END~
Véleményeket
szívesen fogadok! : )
Megjegyzések