Négy Évszak Chapter 1.

NÉGY ÉVSZAK

ENEMY - Ellenség

I:I.

Ansa Linney:

Sötét teremben ébredtem.

Semmit sem láttam, csak a csontjaimba maró hideget éreztem.

Nagy nehezen, ahogy megmozdultam volna, fájdalom hasított a karomba, kiáltani akartam, de nem jött ki hang, a kiszáradt torkomon. Éreztem, hogy valami a szám előtt van.

A fájdalom ellenére próbáltam odébb menni a jéghideg padlón, amihez a csupasz bőröm ért, de mintha a csuklómat szorító lánc nem engedte volna. Az ujjaimat nem éreztem, és csak a lánc csörgését hallottam, ahogy meg bírtam mozdítani a karom.

A dermesztő hidegtől, és a fájdalomtól végül a földre roskadtam.

Egyedül azt sikerült elérnem, hogy a számat takaró kendő lecsúszott a nyakamba, és a hajam kissé takarta a hátam, enyhén csökkentve ezzel a fagyos levegő hatását.

Az erőm elhagyott, bárhogy próbáltam megolvasztani a bilincset az nem működött. Bárhogy próbáltam kicsit felmelegíteni magam, nem sikerült.

Mintha kikapcsolták volna.

Nem értettem mi történt, hiszen nemrég, vagyis ahogy én emlékeztem rá, még a csatatéren küzdöttem a hadseregem élén.

Akkor meg gyengének éreztem magam, és elveszettnek.

Össze voltam zavarodva, és a kép sehogyan sem akart kitisztulni.

Szörnyen fáztam, ami azt jelentette, hogy az erőm teljesen eltűnt belőlem. Nem értettem, hiszen azelőtt soha nem történt ilyesmi, pedig sokszor voltam már a Tél földjén, mégis... A csatatéren másképp néztek ki a jégtömbök.

A hideg, a sötét, és a láncok abszolút azt tükrözték, hogy nem otthon voltam.

Próbáltam nyelni, hogy legalább a torkom ne fájjon, de csak a percek múlásával sikerült újra normális állapotába állítanom, sok fájdalmas kísérlet után.

A páncélom nélkül, a lenge ruhámban, ami nem ehhez az időjáráshoz készült nagyon fáztam, és bár próbáltam, a hidegtől remegő, szinte fagyott ujjaimmal nem tudtam semmit sem kezdeni a láncokkal, amik valamihez rögzítettek engem.

A fémet nem is éreztem csak a hideget, ami abból áradt.

Csikorgás, és visszhang. Mintha egy nagy tolóajtót húznának el.

A következő pillanatban éles fény villant fel, majd megjelent előttem valaki. Éreztem a jelenlétét, bár nem láttam semmit. A szemeim még kápráztak a fénytől, így inkább lecsuktam pilláimat.

-Hogy érzed magad Hercegnő? - Érdeklődött, egy férfihang gúnyosan, majd a csikorgó lépteit is hallottam, és a visszhangot a falakról.

Ahogy kinyitottam a szemem, miután a karikák és a foltok eltűntek, a félhomályban, a teremben lévő hét személy közül azonnal felismertem azt, aki hozzám legközelebb állt, és pici szemeivel nézett le rám.

A férfi már többször keresztbe tett nekem, mint ahogy azt feljegyezni lehet, állandóan gúnyt űzött belőlem, tönkretette a terméseket, és mindent, ameddig a karja elért. Több ezer emberemet mészárolták le csak azzal, hogy telet bocsátottak a folyóhoz közeli termőföldekre, elfagyasztva ezzel az egész éves termést.

Gyilkos szemekkel néztem rá, bár a tudatalattimban éreztem, hogy most ő van fölényben.

-Mit gondolsz a helyről? - Húzta undorító mosolyra a száját, ami amúgy nem nézett volna ki olyan rosszul, ha mondjuk egy teljesen idegen, és nem ő. - Egész otthonos, nem? - Mutatott körbe a betonépületben, amit egyedül a tolóajtón beáramló fény világított meg. Szürke falak, sötét sarkok, és jég a falon. Már pontosan tudtam, hogy hol vagyok. Bár a hideg, a sötét, velük járó tényező volt, mégsem akartam elhinni, hogy tényleg ott voltam.

- JooHeon. - Köhögtem, mert normális hang nem jött ki a torkomon.

A férfi még szélesebben vigyorgott, az idegesítően pici szemeit csak egy vonalként láttam.

A Tél gyermeke. Magasak, miniatűr szemekkel lettek megáldva, vagy megátkozva, és a hideget hordozzák magukkal.

Nem akartam kimutatni, hogy fázok, pedig abban a vérfagyasztó hidegben bárki megfagyott volna, aki nem hozzájuk tartozik. A leheletem párafelhőként távozott a lila, remegő ajkaim közül.

-Sokkal jobban néztél ki mikor a sereged élén harcoltál. - Jött közelebb, mire jégvirágok keletkeztek a betonon. Tudtam, hogy direkt csinálja ezt a nagy hideget, hiszen már nem először találkoztunk. Csak a körülmények voltak mások. Próbáltam felszegett fejjel, jelentősségteljességet sugallva, mint egy igazi vezető fogadni a szavait, a hideget, és felkészülni arra, ami rám várt. - Most még a hajad is kifakult. - Érintette meg egy hajtincsem, mire a hidegtől, ami a bőrömet érintette, a földre estem. Remegésem ellenére még mindig felszegett fejjel, és gyilkos szemekkel követtem a férfi minden mozdulatát.

Körbesétált körülöttem, győzedelmesen, átlépve a jégvirágos láncokat, amikkel a falhoz voltam kötve, a nagy betonterem egyik sarkában.

-Bár most sem vagy olyan rossz. - Guggolt le elém, folytatva a gondolatmenetét. - Kár, hogy be vagy zárva ide... - Húzta el újra gúnyos mosolyra a száját.

-El fognak értem jönni. - Szólaltam meg reszelős hangomon, és próbáltam komolynak tűnni, annak ellenére, hogy mart a hideg, amit hordozott magával. - Yanna megtalál... - A torkom fájt a hideg levegőtől, amit belélegeztem, olyan volt, mintha vért öntöttek volna le a torkomon.

-Drága, egyetlen, Hercegnő. - Érintette meg az állam, és végigsimított annak a vonalán, mire éreztem, hogy jégvirágok lepik el az ujjai nyomán az arcom. A bőröm azon részét, mintha jégtüskék döfték volna át. Bármilyen erősen tartottam is magam, láthatóan megremegtem, mire elégedetten bólintott. - Hát nem veszed észre, hogy legyőztünk? - Kérdezte úgy, mintha egy olyan szabályt magyarázott volna, ami mindenkinek teljesen egyértelmű. - Szépen átadunk majd a tudósoknak, akik téged használva kikutatják, hogyan lehet elpusztítani a Nyár ifjainak erejét.

-Sosem fogjátok megtudni. - Sziszegtem dühösen, majd köhögtem a hideg levegőtől. Nagyon felhúzott. Velem senki sem játszhat így!

-Az ideiglenes megoldást is megtaláltunk, Hercegnő. - Vigyorgott elégedetten. - Soha ne becsüld le az ellenséged. - Lépett el mellőlem, jégvirágokat rajzolva a földre.

A bakancsa nagyokat koppant, ahogy ellépkedett a többiek felé, akik fintorogva, vagy gúnyos mosollyal nézték végig a jelenetet.

-Nem győzhettek le. - Suttogtam magamat megerősítve. A röpke kis gondolat, hogy meg kell védenem a népem felsikoltott bennem, amikor realizálódott az elmémben, hogy vagy megfagyok, vagy csoda kell, hogy kiszabaduljak innen. A falakon visszhangzott még a suttogásom is, és hatszor hallottam vissza a saját hangomat.

-Upsz... - Fordult vissza JooHeon, erősen megjátszva a meglepődöttségét. - Már megtettük. Legyőztük és elfogtuk a Nyár gyermekét.

-De csak az egyiket. - Köhögtem.

-Az erősebbet. - Közölte elégedetten. A társaihoz fordulva mondott nekik valamit, majd újra felém fordult. - Jobban teszed, ha együtt működsz, különben jégszobor lesz belőled. - Fenyegetett, majd eltűnt. Nem mintha a jelenléte nem fagyasztott volna le mindent.

Utáltam, sőt gyűlöltem őket. Főleg JooHeont. Hogy hogyan lehet valaki olyan kegyetlen, és idegesítő, mint ő, elképzelni sem tudtam.

A többi hat Tél ifjút még úgy-ahogy ki lehetett bírni, de ő...

A legszörnyűbb ember, akit valaha is ismertem.

Ahogy elment, a levegő kissé normálisabb hőmérsékletű lett körülöttem, vagyis olyan, mint érkezésük előtt volt, a jégvirágok is eltűntek mellőlem, bár hazudnék, ha azt állítnám, hogy melegem volt. Az erőm még mindig nem tért vissza, pedig nagyon kellett volna egy kis tűz.

Továbbra is remegve a hidegtől, de fel bírtam tápászkodni ülő helyzetbe.

A maradék hat férfi közül, a következő pillanatban már csak egy állt ott, aki felém sétált. Ugyanolyan fekete ruhába volt öltözve, mint a többiek, magas volt, és ugyanolyan pici szemekkel nézett rám.

-Majd később találkozunk, Hercegnő. - Mosolyodott el utálatosan, majd valamit elővett a zsebéből, és a markába zárta, aztán a kezét felém lendítette, és ellepett a sötétség.