Négy Évszak Chapter 1. 3

NÉGY ÉVSZAK

ENEMY - Ellenség

I:III.

Sok idő elteltével a robotok leszedték rólam a tapaszokat, és másikakat raktak rám. A Tél fia megint odajött hozzám, megigazítani valamit, bár ugyan olyan kedvetlen volt, mint előtte. A szürkés haja a szemébe lógott, ám mintha ez őt nem zavarta volna annyira, mint az, hogy a közelemben kellett lennie.

Ahogy a Tél ifja ellépett tőlem, velem szemben a falon megjelent egy hologram, a testemről.

Csak arra figyeltem fel, hogy eltűnik a előlem a férfi.

Lassan a hologramra emeltem a tekintetem.

Nagyon meglepődtem a képen. A testemet a szívem és a mellkasom környékén piros foltok borították, míg az attól távolabb eső részeket kék foltok. A hőtérkép szerint a testem nagy része hideg volt.  A szívem egyik fele is kékben pompázott, míg a másik vörösben.

Csak bámultam egy darabig, majd elmosolyodtam. Számíthattam volna erre.

Volt egy olyan titkolt képességem, hogy alkalmazkodni tudok. Bár gondolni sem mertem volna arra, hogy ez megtörténik. Megint.

Volt egy olyan hadgyakorlat, még fiatalabb koromban, hogy Yannával el kellett mennünk a Tavak vidékére, a Tél birodalmának dél-keleti részébe. Nem volt hosszú az út, de szörnyen hideg volt. Akkor az erőnket használva tartottuk magunkat melegen, hogy eljutva arra a vidékre felolvasszuk a vidéken a jeget, borsot törve ezzel a téliek orra alá.

Már akkor is furcsa volt, mert több nap alatt jutottunk el oda gyalog, és a harmadik vagy negyedik nap már nem fáztam annyira.

Lassan lehunytam a szemem, és a Tavak vidékének jégmezőit idéztem fel magamban.

Ahogy kinyitottam a szemem a hőtérkép már csak a szívem egyik felén mutatta a vöröset, a testem többi felülete sötétkékben pompázott.

Ökölbe szorítottam a kezem, majd fagyasztottam.

Nem gondoltam volna, hogy sikerül, de a kis tapaszok a földre hullottak vékony jégpáncéllal borítva. Még erősebben gondoltam a jégre, és fagyasztottam, mire a bilincseim a nagy hidegtől szétpattantak, én pedig a földre estem.

A lelkemben eltünedező labirintus közepén végre megtaláltam a ládát, amit felbontva újra érezhettem az erőmet. Éreztem a mélyben a magmát, a tüzeket a világunkban, bárhol is voltak. Úgy éreztem lángolok, és ez, a sok szörnyűség mellett, mégis valamelyest boldoggá tett.

Aztán a sok kellemes érzés között valahogy megéreztem azt is, hogy jönnek valakik, így beléptem a falba, és láthatatlanul néztem, mi történik.

Onnan láttam, ahogy a sok robot között megjelenik JooHeon, és még egy Tél fia, aki addig a teremben ügyködött.

-Mi a franc?! - Kiáltott fel JooHeon , mikor meglátta a bilincseket a földön, amikkel a falhoz voltam rögzítve. - Hol a francban van? - Kiáltott a másikra.

-Te érzed a jelenlétét. - Vont vállat ő, unottan, miközben odébb rúgott egy robotot.

-Tűnj el! - Szólt a másikra JooHeon, mire az minden szó nélkül, mégis kissé gúnyos arccal elteleportált.

A férfi lassan körbefordult a teremben, majd egyenesen felém indult el. Egy mosoly játszott az arcán. Nem tudtam eldönteni, hogy gúnyos, vagy győzedelmes, esetleg mindkettő-e az a mosoly... Láttam az arcán, hogy pontosan tudja, hogy hol vagyok.

Megállt pontosan előttem, majd hirtelen jégpáncélt húzott a falra. Én csak beljebb léptem a betonfalba, így nem látott, és a jég sem ért el. Nem mintha félnem kellett volna a jégtől. Hiszen már én is tudtam azt, amit ő. Vagyis reménykedtem benne, hogy tudom.

A férfi hátrébb lépett, majd összetörte a jégpáncélt. Valamit elővett a zsebéből, és a falhoz vágta.

Egy pillanat képszakadás múlva a földön feküdtem, ő pedig fölöttem térdelt.

A karjaimat a fejem fölött a padlóhoz szorította, és az éjfekete íriszeivel nézett rám.

-Hercegnő, vége a játszmának. - Szűrte ki a fogai közül, mire megemeltem a szemöldököm. - Rossz emberrel kezdtél ki.

-Pedig már azt hittem, hogy megint a hajamat elemzed. - Húztam el a szám, mire a padlóhoz fagyasztotta mindkét karom. Lassan felmelegítettem a testem, mire a jég párafelhőként szublimált a karomról. Egyedül amiatt nem volt jó ez az ötletem, mert a fekete ruha mintha folytogatni kezdett volna, még jobban szúrt, és mintha egyre szűkebb lett volna. Olyan volt, mintha megint oda lettem volna rögzítve valamihez. Mintha direkt a nyáriak ellen lett volna kifejlesztve.

JooHeon újra fagyasztott.

Nem igazán akartam elárulni magam, de könnyűszerrel felrepesztettem a jeget, mire az apró szilánkokban szóródott szét a padlón. Ebben a ruha sem akadályozott.

Egyedül amiatt tudott a földön tartani, mert testileg erősebb volt nálam. Bár, mit kezdjek én egy nálam minimum egy fejjel magasabb izomagy ellen?

-Nem tudom milyen meglepetéseket tartogatsz még... - Lehelte az arcomba. - De ötezer éve azon dolgozok, hogy elfogjalak, úgyhogy most nem foglak elengedni. - Jelentette ki, miközben a fogát csikorgatta.

-Milyen kár... - Mosolyodtam el sunyin, mire még jobban a földhöz nyomott. Elkezdtem megint melegíteni a testem a folytogató érzés ellenére is, de nem hagyta.

-Maradj veszteg! - Sziszegte, mintha parancsolhatott volna nekem. A dühtől lüktettek a nyakán az erek, és számomra kifejezetten szórakoztató volt nézni, hogy mennyire dühös. Már nem érdekelt a helyzet, hogy ő szorított a földhöz engem. Úgy éreztem, ezt a csatát sikerült megnyernem.

Egy pillanat alatt a számra tette az egyik tenyerét, elengedve ezzel a karom.

Éreztem a testemben áramló hideget, ezért megpróbáltam lelökni magamról a szabad kezemmel, de nem jártam sikerrel. Túl kicsi és gyenge voltam hozzá.

Éreztem, hogy a bőrömön jégvirágok jelennek meg a hidege miatt, amit a számon keresztül juttatott a testembe.

Tudtam mit akar, de küzdöttem ellene. Ám a lángoló lelkem sem bírta felemészteni azt a jeges érzést, amit belém juttatott. Megpróbáltam elnyelni a hideget, de sajnos az új erő birtokában sem voltam rá képes. Éreztem, hogy ha nem teszek valamit, bármilyen erős is vagyok, elpusztít. Mint egy életekért folyó macska-egér játék.

Próbáltam lángokat létrehozni a testemen, de egyszerűen túlságosan fájt ahhoz, hogy meg bírjam csinálni. Végül taktikát váltottam.

Összeszedve minden erőm, a padlóból emeltem jégtüskéket, amik első próbálkozásom ellenére egész jól sikerültek. JooHeon nem vette észre időben, így későn robbantotta szét a jeget, ami miatt ő is a földre esett.

Amíg a dió nagyságú jégdarabok potyogtak mindenfelé a szobában, felülve a falnak döntöttem a hátam, és próbáltam felköhögni azt a hideget, amit belém préselt. Égette a torkomat a hideg, megint olyan érzésem volt, mintha vért öntöttek volna le rajta.

Nem tudom honnan jött, de egy fehér villanást láttam, majd egy vágás keletkezett a karomon. A sötétlila vérem lassan csöpögni kezdett, le a sebből, a ruhán keletkezett szakadáson keresztül, a fehér kővel kirakott padlóra.

A sebre szorítottam a tenyerem, de már késő volt. A seb túl nagy volt, és a vérzés nem állt el. A vérem cseppenként egyre nagyobb helyen terült el a földön, és égetni kezdte a padlót. Néhol lángnyelvek, máshol jégtüskék keletkeztek a kövön, és ahogy egyre folyt szét a vérem, a robotok, és a berendezési tárgyak, a lángok, és a jég martalékává váltak.

JooHeon velem szemben állt, kezében a tőrrel, és hatalmasra nyitva a miniatűr szemeit, amit előtte sohasem gondoltam volna, hogy tud olyat, bámulta a művét.

-Most boldog lehetsz. - Suttogtam nyugodtan. Az ujjaim között, ahol a vér folyt ki a sebből lángnyelvek keletkeztek, és a karomon kezdtek táncolni. A vágás helyéből jégtüskék is kezdtek kinőni, szúrva a tenyerem, de nem igazán hatott meg.

A vérzés nem fog elállni, és az életemnek vége lesz, bármilyen hosszú is volt az.

Pár pillanat múlva, ahogy a lila tócsa egyre gyűlt mellettem, szédülés fogott el, majd a falnak döntöttem a fejem, és homályos tekintettel néztem a velem szemben álló férfire.

-Remélem az új Ifjú leszedi a fejed... - Motyogtam, majd oldalra billent a fejem, nekiütközve egy éppen nem lángoló robotnak.

Még láttam ködös tekintettel a lobogó vöröset, a füst feketéjét, és a kéken csillogó vörösen elszíneződött, átlátszó jég színeit, majd befogadott a fekete mélység.