Négy Évszak Chapter 1. 2

NÉGY ÉVSZAK

ENEMY - Ellenség

I:II.

A szemembe éles fény villant, mire kelletlenül, de kinyitottam. Egy fehér terem látványa fogadott, ahol nagyobb volt a nyüzsgés, mint a nyári napforduló ünnepén Napfényváros főterén.

Velem szemben fehér köpenyes alakok mászkáltak, vagyis gurultak ide-oda, és mindenféle kék hologram feliratok lebegtek a fejük felett. Elképesztően rusnyák voltak, mintha egy roncstelepről lettek volna összeguberálva.

Miután felmértem a terepet, és megtaláltam a szememmel az ajtót, a vaspántokra fókuszáltam, amikkel a falhoz voltam szorítva. A fémen jégvirágok ezreit találtam, de semmi olyat, ami arra utalt volna, hogy esetleg elfagynak, és leesnek rólam.

A ruhámat lecserélték egy fekete egyenruhára, amilyen a határőröknek szokott lenni. Olyan volt, mintha egy fekete kezeslábasba csomagoltak volna. Szúrós anyagból varrták, és nehéznek éreztem.

Annak az egynek örültem, hogy már nem volt annyira hideg. Lehet, csak a ruha tette, de már éreztem az ujjaimat.

Újra körbenéztem a teremben, hátha valami szabaduló pontot találok.

A kezem ökölbe szorult, mikor megláttam azt a magas, feketébe öltözött alakot ahogy, az egyik hologram billentyűzet fölé hajolva pötyög valamit.

Legszívesebben elégettem volna a Tél fiait, de nem tehettem. Annak ellenére, hogy nem éreztem magam olyan gyengének, mint a betonteremben, az erőm még nem tért vissza. Próbáltam előhívni magamból, de mintha egy pici dobozba lett volna zárva, és eldobva egy labirintus közepébe. Bárhogy próbáltam eljutni oda mindig eltévedtem. A falak betonból voltak, és jégből. Rájöttek volna arra a titokra, amiről én sem tudok?

Arra eszméltem fel a labirintusom egy zsákutcájában, miközben próbáltam eljutni az elmémben az erőmhöz, hogy nagyon hideg lett. Lassan felnéztem, majd a szemem sarkából láttam, ahogy a billentyűk fölé hajoló mellett megjelent még egy Tél fia.

-Felébredt. Már három órája. - Közölte vele az első, majd tovább nyomkodta a billentyűket.

A második Tél fia eltűnt, majd megjelent előttem.

A csontjaimba hatoló hideget valahogy megfogta a ruha, így a Tél ifjának közelsége nem érintett túl rosszul. Bár éreztem, hogy az ajkaim még mindig lilák, és a leheletemet is láttam, kis párafelhőként magam előtt. Vagyis javítom magam, szörnyen utáltam a helyzetet. Hogy fölényben van, hogy egy bizonyos ponton túljárt az eszemen, hogy legyőzött...

-Nos, Hercegnő, hogy vagy? - Érdeklődött JooHeon megállva előttem. Pont szemmagasságban voltunk, ami azt jelentette, hogy a talpam minimum 20 centire volt a földtől. - Hiányoztam? - Érdeklődött.

-Mint a szúnyognak a víz. - Feleltem unottan, maró gúnnyal. Magam is meglepődtem, mert köhögés, és fulladozás helyett normális hang jött ki a torkomon. Úgy, ahogy szerettem volna.

-No nézd csak! - Incselkedett, elengedve a füle mellett a "kedves" megjegyzésem. -  Egyre szebb a hajad! Már csak az alja vörös. - Ért hozzá a tincseimhez újra. A hideget éreztem, de valamiért nem kábított el. Ám attól, amit mondott kissé megrettentem, mert soha nem tapasztaltam még, hogy a hajszín megváltozna a rabságban. - Egyre jobban nézel ki, Hercegnő. - Simította meg az arcom a fagyasztóan hideg tenyerével. Éreztem a jégvirágokat, ahogy az ujjai nyomán kirajzolódnak az államon, de nem szúrtak a jégtüskék. Vagy csak a hidege miatt nem éreztem.

-Miért érdekel ennyire a hajszínem változása? - Húztam fel a szemöldököm. - Úgyis meg fogtok ölni.

-Csak a kísérletek után. - Húzta gúnyos mosolyra a száját. - De olyan jól esik látni, ahogy az erőd lassacskán elhagy. - Folytatta ujjaival az arcomra a jégvirágok rajzolását.

-Honnan tudod olyan biztosan? - Fintorogtam, mikor végre elvette a kezét rólam.

-Yanna haja is fehér lett. - Közölte mélyen a szemembe nézve. Nyugalmat erőltetve magara néztem vele farkasszemet. Lassan telő percek után szólalt meg újra. - A vére vörösre festette a Nagy folyó vizét. Kár, hogy lemaradtál róla. - Gúnyolódott.

-Megérdemelted volna, hogy felégessen. - Közöltem vele.

-Szívem szerint jégtömbbe fagyasztanálak... - Morogta.

-Neked van szíved? - Kérdeztem vissza, meglepődöttséget tettetve, mire láttam az arcán, hogy felidegesítettem. De legalább így le tudtam győzni.

-Ha túlélted a kísérleteket talán beszélhetünk. - Fintorgott, majd megéreztem a tenyerét a hasamon, és ahogy a ruha anyaga egyre hidegebbé, és keményebbé vált, tudtam, hogy jégpáncél keletkezett a fekete szöveten. Gúnyosan elvigyorodott, aztán a számhoz hajolt, és jeges csókot nyomott a lila ajkaimra. Éreztem, ahogy a jég szétterjed az arcomon, maszkot képezve előtte, és azt, ahogy eközben bekúszik az ajkaim közé, jégpáncélt képezve a számban, tovább terjedve a torkom felé.

JooHeon gúnyosan elvigyorodott, mikor összerándult a szemem - az egyetlen testrészem, amit mozgatni bírtam - a fájdalomtól, majd mint aki jól végezte a dolgát, eltűnt.

A jégpáncél az arcomon, és a tüdőm felé folyamatosan terjedt. Lassan lehunytam a szemem, felkészülve arra, hogy az orromhoz közeledő jég elzárja az utolsó légzőszervemet is, és vége lesz, hosszúnak tűnő életemnek.

Aztán hirtelen kipattantak a szemeim.

Mintha valami megállította volna a jég terjedését a testemen, és a testemben, és az élesen karcoló érzés fokozatosan megszűnt a torkomban, majd egy nagy párafelhőben távozott a felesleges víz a szervezetemből, az ajkaim közül. Az arcomon lévő jég is, mintha párologni kezdett volna.

Mikor megszűnt a jég okozta fájdalom, de legalábbis csökkent valamelyest, legyűrve magamban azt a kis fájdalmat,  és erőt gyűjtve próbáltam megkaparintani azt a kis ládát a labirintusból. Ám azt nem találhattam meg.

Pedig az erőm nélkül belülről megfagyasztott volna az a sok jég.

Nem értettem mi történt velem.

Ahogy telt az idő, a robotok közül többen odajöttek hozzám, majd mindenféle tapaszokat raktak a testemre, főleg a nyakamra, és a kezemre. Mindenféle hologramok jelentek meg a terem különböző részeiben, amiken én is elcsodálkoztam. Nem értettem annyira a tudományokhoz, hogy meg tudjam mondani mit ábrázolnak, de tudtam, hogy valamennyit a belső énemből.

A Tél fia, aki egyedül élőlény volt még a teremben rajtam kívül, el-eltűnt, egyedül hagyva engem a robotokkal kis időközönként.

A robotok újabb tapaszokat tettek fel rám, és lehet, messziről úgy néztem ki, mint egy sündisznó, akinek minden tüskéjére madzagokat kötöttek.

Én közben azzal voltam elfoglalva, hogy megkaparintsam azt a dobozt, amibe az erőmet zárták valahol a lelkem labirintusának közepén.

Ahogy a jeges betonfalak között kóboroltam, egyre jegesebb, és hidegebb vidéken langyos melegre lettem figyelmes. Ahogy felnéztem, a labirintus teteje felett, mintha vöröses fény pislákolt volna.

Éreztem, hogy lassacskán visszatér az erőm. Akármit is használtak, hogy elvegyék az erőmet ideiglenes megoldás volt. Az pedig egyhamar elmúlik.

Arra eszméltem fel, hogy megint tapaszokat helyeznek a testemre.

A Tél fia, aki éppen a teremben volt, közelebb jött hozzám, és megigazított a nyakamon néhány tapaszt, miután lefagyasztotta azt a robotot, amelyik meghibásodott. Kicsit morgott az orra alatt, és fintorgott, ahogy hozzámért.

Ám engem más foglalt le.

Ahogy hozzáért a bőrömhöz, furcsa érzés lett úrrá bennem. Mintha ugyan olyan hőmérsékletű lenne, mint én.

Nem szólaltam meg, csak vártam, hogy teljen az idő. Vártam, hogy elmúljon az ideiglenes hatás, hogy a láda előkerüljön a labirintusból.

Nem igazán volt tervem, csak az, hogy kiszabadítom magam valahogy, és eltűnök onnan. Megkeresem Yannát, és elviszem Napfényvárosba, hogy méltón lehessen eltemetni. Már, ha hihetek JooHeon meséjének.