Négy Évszak Chapter 6. 2

NÉGY ÉVSZAK

HERO - Hős

VI.II

-Mi vagy te, a kutyája? - Próbálta lefejteni a lány karjáról a vörös fiú fájdalmas szorítását, ahogy a sötét folyosón rángatta őt maga után. A ruhája bugyogva, füstölve forrt, olvadt Asucca izzó tenyere alatt, és ha nem tudta volna magát hűteni a lassan visszatérő téli erejével biztosan ott esett volna össze a fájdalomtól.

-És te mi vagy? - Csapta a falhoz idegesen a szőkeséget Asucca, majd közel hajolt a másik arcához. - Hogy megmondd ki vagyok én? - Ragadta meg újra a karját, majd maga után húzta a hosszú, minden kanyar után ugyan olyannak tűnő folyosón.

Végül belökte a Hercegnőt egy sötét szobába, és magukra zárta az ajtót.

Egy csettintéssel fényt gyújtott az ablaktalan szobában, majd letérdelt a földről felkelni próbáló lány mellé.

-Ha nem ellenkezel nem fog annyira fájni. - Nyomta vissza a földre durván a vékony testet, majd bilincseket csattintott rá a lány karjára, csukójára és lábára, ezzel a falhoz szegezve őt. Mikor végzett a bilincsekkel felmelegítette a falat, amihez a láncok voltak rögzítve, mire a kékes pára újra megjelent a lány körül.

A Hercegnő felnyögött, teste remegett a fájdalomtól, végül az erőkiesés miatt visszahanyatlott a hideg betonra.

-Ezzel akarsz megadásra kényszeríteni? - Suttogta a hideg padlónak, de pontosan tudta, hogy a nyárfiú hallotta őt.

-Már megadtad magad. - Nyomta újra a falnak a kezét az ifjú, majd megismételte az erő és energia elvonást.

-Soha nem adom meg magam. - Nyögte a lány, mikor újra érezte a szájában a vére ízét. Tekintete elhomályosodott, teste elernyedt, szemei lecsukódtak.

Hűvöset, és csípős szelet érzett, mire lassan felnyitotta a szemeit.

Előtte sötét kékbe és feketébe öltözött alakok álltak égre emelt kézzel, majd I.M kiáltását hallotta, mire a hópelyhek a Nagy folyó felé lendítették a kezüket. Recsegés-ropogás közepette lavina indult le a Rideg sziklák oldalán, és nagy robajjal a folyóba zuhanva eloltotta a rézhadsereg tüzeit, és ágyúinak kanócát.

-I.M! - Üvöltötte dühtől tajtékozva a rézhadsereg védelmében álló csillogó páncélos vörös hajú lány, mire a fekte hajú fiú arcára elégedett mosoly kúszott, de nem hagyta abba az irányítást.

Kicsit odébb Shownu a hóban térdelt lehunyt szemmel, kezeit a gondolatfalra helyezve, erősítette, építette, és foltozta a falat, körülötte néhány katona, akik támogatták nehogy össze essen a fáradtságtól.

A lány előtt újabb kép jelent meg, ahol a sötét színű kőből épült fal tetején HyungWon irányította a védelmet. A lány érezte, hogy kezd megnyugodni, hogy a Tél még épségben van.

MinHyukot a látomás a Zord hegységben mutatta, ahol a havas fenyők között egy barlang bejáratánál az élelemosztást vezényelte az ott rejtőzködő hópelyheknek.

A lány szemei lecsukódtak, majd mikor felnyitotta őket a Nyári palotában találta magát.

-Már csak három napja van. - Mondta Nimin.

-Ő kijelentette, hogy egyedül is meg tudja csinálni. - Gúnyolódott Guhon. - Mi hármat elfogtunk, és ha az a balek Kalen nem szúrta el már régen Mr.S kezei között vannak. Remélem tudatja vele, hogy azokat mi kaptuk el, nem Sara. Ha meg nem jutnak el odáig, akkor én fojtom meg Kalent.

-Ott van még Asucca. - Figyelmeztette a gúnyolódó társát az idősebb.

-Ő túlságosan félti a kis barátnőjét ahhoz, hogy bármit merjen tenni. - Legyintette le a másikat Guhon. - Lágyszívű puhány alak. Megértem miért minket bíztak meg azzal, hogy végezzük el a piszkos munkát. - Tette fel bakancsos a lábát az asztalra Guhon, majd kényelmesen elhelyezkedett a székében.

-Nem vagy olyan helyzetben, hogy bárkiről ilyet mondj. - Közölte Nimin felnézve a különféle papírjaiból. - Elvégre Asucca erősebb mint bárki más. Csak az arcod nagy.

-Lehet, de én legalább vittem valamire az erőmmel. - Táncoltott végig a termen néhány lángcsóvát.

A kép összeolvadt egyetlen vörös folttá, majd egy virágokkal borított dombos táj jelent meg a lány előtt, ahol két alak haladt. A vörös hajú lány, akit már látott azelőtt is, másik látomásában, és KiHyun.

-A Szégyenvirágot elátkozták, hogy az alagútban kell kísértenie az idők végezetéig. - Mondta éppen a lány, akiről azt hitte még gyermek, hiszen előző látomásaiban kisgyerekként jelent meg. A lány ujjára rászállt egy pillangó, majd ahogy a kis lény elröppent onnan a lány hozzáért egy virághoz, ami azonnal meggyulladt.

-Figyelj oda jobban az erődre. - Szólt rá a fiú, miután eloltotta a lángokat.

-Sajnálom, hogy egészen eddig nem tudtam, hogy tudok ilyet. - Táncoltatta meg az ujjain a vörös lány a lángokat. - Van egy olyan legenda, ami szerint a két őrző, akik Seholban élnek különleges erővel bírnak. - Folytatta tovább a történetet. - Míg az egyik életet ad, erőt, és fényt; a másik sötétséget, átkot, és elszívja az erődet. Nagymama mesélte, hogy volt valamikor nagyon régen egy virág, aki nagyon szép volt, mindenki csodálta. A falubeliek ujjongtak, mindenki utána fordult, amikor végighaladt az utcán. Aztán beleszeretett az egyik őrző, és egyik nap elragadta magával Seholba. Azt várta tőle, hogy majd az időtlenségben boldoggá teszik egymást, de a lány csak magával foglalkozott. Egy idő után az őrző megharagudott rá, és visszahozta a földre. Mikor a lány hencegni kezdett a többieknek, hogy mi történt közte és az őrző között az összes lány irigykedett rá, mindenki egyre jobban csodálta. Aztán egyik hajnalban magát nézegette az Azúr tenger vizében a lány, mikor kijelentette, hogy ő a legszebb lény a világon. Ezután mindenkit lenézett, mindig peckesen járt, és el akarta érni, hogy az őrző újra elragadja Seholba, hogy ő lehessen Sehol úrnője.

Készített egy nagyon erős, bódító virágillatot, amit magára fújt a nyári napforduló estéjén, mert tudta, hogy Seholból el fognak jönni az őrzők az ünnepségre. Így is történt, és ott, azon az estén elcsábította az őrzőt. Ő újra magával vitte Seholba, ahol egy ideig boldogságban éltek, az őrző mindig kedveskedett valamit a lánynak, mígnem egyszer egy bódító virágillatban úszó hosszú éjszaka közben azt kérte a virág, hogy az őrző tegye őt a világ királynőjévé. Erre megnyílt a szeme az őrzőnek, és a bódító virágillat többé nem hatott rajta. Nagyon megharagudott a lányra, hogy az mindig többet akart, és hogy csak magáért tett mindent. Ez a legenda úgy tartja hogy az az őrző, aki úgy szerette azt a lányt, sötétség őrzője volt, és ő átkozta el a nagyravágyó virágot, hogy az idők végezetéig az alagútban kell kísértenie. A bódító virágillatával próbálja újra csodáltatni magát, hogy aztán újra ő lehessen a világon a legszebbnek hitt lény. - Fejezte be a lány a történetet.

-Szerinted igaz ez a mese? - Húzta fel a szemöldökét KiHyun a pillangókat figyelő lány felé.

-Hát, nem jártam még lent az alagútban, de a napfordulón éreztem már a Szégyenvirág bódító illatát. - Vont vállat a lány. - De te azon keresztül jöttél. - Pillantott fel a fiúra.

-Annyi valóság alapja lehet a mesédnek, hogy éreztem valami bódító virágillatot az alagútban. - Ment el a lány mellet, mire a vöröske utánaszaladt.

-Szerinted létezhet a jó és a rossz őrző? - Próbálta tartani a lépést KiHyunnal.

-Talán. - Gondolkodott el a fiú. - Végül is nem csak jó dolgok történnek a világon.

A virágos rét, és a két Ifjú képe összemosódott a lány előtt, majd újra a havas fenyők alatt találta magát MinHyuk mellett, aki a Napfényvárosból hozott könyvet tanulmányozta. A lány rálátott a könyv lapjára, amit a fiú is nézett. A képen két emberalak, egy fényes és egy sötét látszódott, akik tenyereiken tartottak egy dombot, amelyen két palota volt, ujjaik között pedig folyt le a víz.

-Lőn pedig két őrző, kik közül egy a fényesség megtartója, másik pedig lőn a sötétségnek megtartója, így vagyon egyensúly az éjjelek és nappalok, születések és elhalálozások között. Így vagyon ez a világok kezdete óta, és így lőn ez a világok végezetéig. - Olvasta fel magának MinHyuk suttogva a másik lapon található jelnyelven írt szöveget.

A lány testébe maró fájdalom nyilallt, mire a látomás összemosódott, és nagy nehezen kinyitotta a szemét.

Asucca a földön fekvő lányt fogva tartó bilincsek láncainak vége mellett térdelt. Egy fintorral nyugtázta, hogy a lány felébredt, majd újra a falhoz érintette a tenyerét, mire a Hercegnő teste megrándult.

-Miért teszed ezt? - Nyögte a lány, miután ujjai remegni kezdtek, a szeme káprázott, tekintete előtt a szoba elmosódott, és remegve feküdt a testének fájdalmas hideget sugárzó padlón.

A fiú válaszra sem méltatta. Egészen addig szívta el a lány erejét míg a Hercegnő testének remegése folyamatossá nem vált. A szőkeség csontjait törékenynek érezte, magát erőtlennek, és már csak a lelkének elhatározása tartotta életben. Gyenge volt, az esze azt súgta adja fel, de szíve azt az egy mondatot ismételgette, ami mindig erőt adott neki: Nem adhatod fel, meg kell védened a néped!

Erőt ugyan nem sokat adott neki ez a gondolat, de próbált ellenállni az erejét elvonó erőnek. Nem mutathatta meg, hogy ki ő igazán, de egy kissé nyugtatólag hatott rá, hogy ha a tél erejét elveszik tőle, a nyár ereje akkor is benne marad.

-Tényleg erősebb vagy, mint hittem. - Közölte kissé meglepetten a vörös hajú fiú, majd elhúzta a tenyerét a faltól. Letérdelt a lány feje mellé, majd két izzó tenyerével felemelte a lány állát, kényszerítve ezzel hogy egymás szemébe nézzenek. - Erős vagy, de már nem sokáig. - Húzta el a száját, majd visszalökte a lányt a földre.

-Nem fogom feladni. - Suttogta a lány kaparó torkával a távozó bakancsoknak, mivel csak azokat látta.

-Meg fogod gondolni magad jéghercegnő. - Közölte kimérten Asucca, majd egy apró mozdulattal a padlót lávatengerré változtatta.

A lány a falhoz láncolva egy magányos szigeten feküdt a fortyogó vörös tenger közepén. Mégis jól esett neki a bőrét érő meleg, ami mintha langyos öleléssel átkarolta volna, csontjait lassan és óvatosan érintve visszahozta volna a lányba az életet.

Bár még mindig fájdalmai voltak egészen összeszedte magát addigra, mire a vörös fiú visszatért. Jeget vont maga köré, a levegőbe is, nem csak a kis szigetén, igaz, csak vékony jégvirágok sikerültek neki, de így legalább nem égette a tüdejét a lávatenger forró füstjével.

Asucca megszűntette a lávatengert, majd a lassan megszilárduló padlón a lányhoz lépkedett, aztán egy jól irányított rúgással darabjaira törte a vékony jeget a lány körül, mire azok csilingelve estek le a padlóra, és a lány testére. Felmelegítve a termet eltüntette a jég minden maradékát, és a vizet is elpárologtatta. Majd újra visszaállította az eredeti hőmérsékletet a szobában.

-Miért dolgozol neki? - Kérdezte a lány, és teste körül újra megjelentek a csillogó jégvirágok a sötét színű padlón, amit kékes fénnyel világított meg lénye halvány ragyogása.

-Ez az én dolgom. - Morrant rá a fiú, majd elfoglalta a helyét a láncok végeinél.

-Nélküled egy senki. - Suttogta a lány, és lehunyta a szemét felkészülve a csontjaiba hatoló zsibbadó érzésre.

-Ez nem rád tartozik. - Pillantott a szőkeségre a nyárfiú, de egy pillanatra habozott.

-Tönkreteszitek a birodalmakat. Az otthonunkat. Mindannyiunk otthonát. - Fordította Asucca felé az arcát a hűvös padlón, felnyitva kék szemeit.

-Az én otthonom nem a te otthonod. - Morogta az orra alatt a fiú. - Csak a ti otthonotok ez a szerencsétlen világ.

Kezdte dühíteni a lány, elvégre senkinek nem volt ilyen hatalmas ereje, akikből eddig el kellett tüntetnie. És mintha minden pillanatban visszanyerné az elveszített erejét. Rendben, hogy Ifjú, de Kalennél vagy magánál sem tapasztalta, hogy ilyen hamar visszatér az ereje.

-Ez egy gyönyörű világ. - Hunyta le újra  szemét a lány. - A magas hegyek, az óceán, a testvéreink, az ünnepeken a forgatag.... Ahogy az emberek nevetnek.... - Ahogy a szavai mögött élő emlékek felelevenedtek benne halvány mosolyt csaltak az arcára. - Mind gyönyörű.

-Már mondtam. Ez szerencsétlen a világ csak a ti otthonotok. - Ismételte meg magát kimérten a nyárfiú.

-Mindannyiunk otthona. - Ellenkezett a lány. - Ahol az Ifjak boldogságban és szeretettel vezetik a birodalmakat. Ahol a virágok és a hópelyhek felnőnek, szerelmesek lesznek, családot alapítanak, és boldogan élnek... - Suttogta a lány, felpillantva Asuccára. A fiú elfordította az arcát, és néhány pillanatig a falat bámulta.

-Nincs otthonom. - Nézett vissza a lányra. Szemében komor, sötét fények táncoltak.

-De szerelmed van. - Suttogta tovább a lány, mire a másik arca elsötétült. - Ha a te otthonod nem is, de az övé ez a világ.

-Nem tudsz te semmit! - Közölte a fiú lehunyt szemmel, mintha egy pillanatra engedte volna magának feltörni az emlékeit.

-Boldogan élhetnél vele. - Hunyta le a szemét a szőkeség, majd újra felnyitotta.

-Mr. S megtalálna, bárhova bújnék. - Morgott a fiú, bár maga sem tudta, hogy miért mondta ki hangosan a gondolatait.

-Hogy engedhetted magad megzsarolni? - Suttogta a lány. Érezte, hogy ezzel vége a fiú pillanatnyi megingásának. 

Asucca arca megremegett, szívét megkeményítette, majd a kezét olyan erősen nyomta a falnak, hogy a lány a hirtelen erőveszteségtől, és a testébe maró fájdalomtól elájult.

...............................................................

Wonho körbe-körbe járkált a cellában, ahová zárták. Már le fagyasztott mindent, amit lehetett, de mintha a rácsok, a falak, és a sötét nem engedtek volna. Testük ragyogása sem volt képes elég fényt nyújtani, mintha a cella homálya elnyelte volna az összes világosságot.

Érezte, hogy a szőke lány pár emelettel felettük van, és hogy szenved, amit tanúsított JooHeon lapockáján folyton aranyszínnel világító kacskaringós minta.

Láttad, ahogy legyengítette a Hercegnőt. - Hallotta a fejében JooHeon elkínzott hangját, mire a sötétben botorkálva odament hozzá, és tenyerét a világító lapockára helyezve enyhítette a fájdalmat. - Olyan lehet ez mint az a por, amit a tudósaink kifejlesztettek, amit mi alkalmaztunk a Hercegnőn. - Dörzsölte meg a sajgó lapockáját JooHeon, mikor a fájdalom enyhült.

Gondolod hogy azt használta? - Állt fel újra Wonho, majd a sötét, jégcsapokkal díszített plafon felé pillantott. Féltette a lányt, hiszen ki tudja mit művelt vele az a lángpofa.

Nem. Csak ahhoz hasonló lehet az ereje. - Tápászkodott fel a padlóról JooHeon, majd a jeges falnak döntve a hátát leült.

Igazad lehet. - Nézett a másik fiúra a szőke. - De ha nem jutunk ki innen soha nem tudunk neki segíteni. - Újra fagyasztott, mire a jég újfent mindenhová felkúszott. Próbált a vastag falakon, vagy szellőzőkön rést találni, ahová a jeget bejuttatva szét tudta volna törni a falat, de semmit nem talált. A terem viszont sokkal kisebb volt, mint amilyennek a sötétben tűnt.

A cella hátulsó vastag jéggel borított falánál JooHeon teste újra összerándult, és magában szitkokkal illette Kemmanit, és azt a szövetséget, ami ekkora fájdalmat okoz neki. Azonban kissé aggódott a lányért, mert mióta felébredtek ezen a sötét helyen azóta csak egyszer volt egy kis idős szünet a lapockájába nyilalló fájdalomhullámok között.

Wonho, miután megint nem talált kiutat leült a jégre JooHeon mellé, és a társa fájdalmát próbálta enyhíteni a Hercegnőtől kapott erejével.

Shownu vajon boldogul a fallal?- Döntötte a hideg falnak a tarkóját Wonho. - Nem fognak kimerülni?

Ott vannak négyen. Ha sikerül ez az őrült terv, akkor már nem kell sokáig küzdeniük. - Szorította össze a fogait JooHeon egy újabb fájdalomhullámnál. Émelyegni kezdett, hányingere lett, tüdeje összeszorult. A mellette ülőre dőlt, aki erősen tartotta, hogy ne bukjon előre. Az aranyszín felvillant a kacskaringós mintákban, egy pillanatra megvilágítva az egész termet, majd JooHeon testében a fájdalom megszűnt.

-Mi a... - Suttogta a fekete hajú meglepetten, és a vállához kapott.

Wonho is értetlenül pillantott a másik lapockájára, ahol az aranysárga izzás kezdett elhalványodni. Elengedték egymást, majd Wonho újra a rácsokhoz ment.

-A túloldalon is van egy ugyan ilyen cella. - Bámult a sötétségbe, majd megérzett egy édeskés, fullasztó illatot.

Szédülni kezdett a levegőtől, látása elhomályosult, végül a rácsok mellett a jeges földre esett.

-Wonho? - Kérdezte JooHeon a cella másik végéből, ám amikor nem érkezett válasz gyorsan felkelt, és a másikhoz sietett.

Aztán a cella közepén ő is a földre bukott.

Döngették egy darabig a befagyott ajtót, míg ki tudták nyitni. Azután a jégen csúszkálva jutottak beljebb. Vörös szemeikkel végigpásztázták a jeges cellát, majd az egyik vörös lánggal megolvasztotta az egyik oldalon rácsot, szinte izzott a vas, mikor végül félrehajlott.

Az egyik nyikorogva bement a cellába, majd megragadta az egyik Tél Ifjút, és kirángatta a fagyos helyről. Egy másik az eszméletlen szőke lányt hozta, és az összecsuklott testet behajította a cellába. Visszaállították a helyükre a rácsokat, majd elmentek ott, ahol bejöttek.

Az ajtó csapódásának hangja jó sokáig visszhangzott, sőt, néhány jégcsapot is letört a hang, amik recsegve estek le a jeges betonra.

A lány lapockáján felizzott egy kacskaringós minta, mire teste megrándult.