Négy Évszak Chapter 4.

NÉGY ÉVSZAK

FIGHTER - Harcos

IV.I

Nem próbáltak meg visszatartani. Bár, talán nem is tudtak volna. A népért meg kell tennem. Meg magamért is, ha már nem tudom legyőzni a lányt.

A Rideg sziklák legnyugatibb pontján búcsúztam el a testvéreimtől, miután KiHyun ellátott mindenféle tudományos tippekkel, és meghallgattuk MinHyuk összes jóslatát, ami éppen az eszébe jutott.

Nem tudtam mi vár rám. Nem tudtam, hogy fogom túlélni.

Magam elé bámultam, a napfényben csillogó hóra, és összegyűjtöttem minden energiám, és lelki erőm, majd teleportáltam.

Egy sötét sikátorban kötöttem ki.

Három égbenyúlóan magas ház között, amik elfogták azt a kis napfényt is, ami átszűrődött a sötét felhőkön. Teljes sötétségben tapogatózva indultam el az egyetlen világos hely felé, amit észleltem.

Rengeteg kidobott szemét között lépkedtem, a bakancsom alatt összetörtek, és szétgurultak, fémes csengéssel, mindenféle furcsa dolgok.

Ahogy egyre közelebb értem a sikátor végéhez meglepett az a nagy csend, ami ott uralkodott. Ha ez egy város, akkor kellene lennie valamilyen életnek, nem?

Lassan kiléptem a sikátor sötétjéből, és szembetaláltam magam egy minden szempontból különös világgal.

Az utca egyenes volt kihalt, és nagyon hosszú. Az ugyan olyan házak egymás mellett szürke óriásként meredtek a sötét ég felé, és mindenhol vörös fény világított.

Kiléptem az utcára, mert semmilyen gépezet jelenlétét nem éreztem.

A fal mellett, óvatosan lépkedtem, és próbáltam nem feltűnést kelteni, annak ellenére, hogy egyetlen élőlényt sem láttam sehol sem. Még az erőmet is annyira visszafogtam, amennyire csak tudtam, nehogy a KiHyun által magyarázott érzékelők vagy bármi megakadályozzon a tervemben.

A talpam alatt a beton halkan kopogott, ahogy mentem rajta.

Egy másik utcához értem, mikor nyílt egy ajtó az egyik szürke házon, és rengeteg ember jött ki rajta. Gyorsan behúzódtam a kereszteződésbe, és onnan lestem őket.

Mozdulataik merevek voltak, és a szemük vörös volt. Mindannyian ugyan olyan szürke ruhát viseltek, amin a szívük felett egy nagy vörös-rézszínű kör hirdette a hovatartozásukat. Furcsák voltak. Még a bőrük színe is szürkés volt, a hajuk viszont különböző színű: vörös, barna, fekete, és így tovább.

Nem beszéltek semmit, mintha a kommunikáció tilos lett volna közöttük, csak mindegyik ment, a tőlem nézve, ellenkező irányba.

Sorokba rendeződve, egyszerre lépve, mintha egy hadsereg lenne.

Voltak köztük fiúk, lányok, fiatalok, idősebbek, sőt, még néhány egészen kicsi gyereket is megfigyeltem.

Nyikorgást hallottam, majd hátrafordulva megláttam, hogy a mögöttem lévő utca, ami teljesen ugyan úgy nézett ki, mint a másik, szintén kinyílt egy ház ajtaja, és pont felém indultak el a vörös szemű furcsa lények.

Felteleportáltam a nagy ház teljesen egyenes tetejére, mert így figyelni tudtam őket, anélkül, hogy észrevettek volna.

Így nagyjából tíz emelet magasról néztem, ahogy az épületekből kiáramló, kettes oszlopban lépkedő tömeg elindul az egyik utcán.

Mikor az ajtók bezáródtak egy-egy nagy csattanással, elhátráltam az épület tetejének a széléről, és eldöntöttem, hogy követni fogom őket.

Átteleportáltam a következő ház tetejére, és mindig olyan tetőt kerestem, ahonnan jól láthatom a tömeget.

A népség egy vár, vagy inkább erődítmény felé tartott, ahol a nyikorogva kinyíló kapukon mentek be. Miután az utolsók is eltűntek az épület masszívnak tűnő falai között az ajtók bezárultak.

Csikorgásra, és hangos trappolásra figyeltem fel, ami egész messziről jött, de abban a félelmetes csendben mindent hallani lehetett.

Visszateleportáltam az erődítménytől messzebb lévő ház tetejére, ahonnan láthattam is a hangoskodó lényeket. Az utcán gépezetek mentek végig.

Tízen voltak összesen, kettő elöl, kettő hátul, a többiek pedig nagy ládákat cipeltek, amikben mintha valakik lettek volna. Pici rácsos ablakok voltak a ládák egyik oldalán.

Már majdnem túlhaladtak azon a házon, aminek a tetején voltam, amikor megállt a menet.

Az első két gépezet körbenézett, piros szemükkel mintha feltérképezték volna a terepet, majd az első kettő a keresztutcák egy-egy irányába indult el.

Felkészültem arra, hogy bármelyik pillanatban teleportáljak, amikor megéreztem magam mellett egy nagy erőt.

Mire hátranéztem volna, addigra már forgott velem a világ.

Mikor végre ki bírtam nyitni a szemem egy furcsa, magas fás, madárcsicsergős erdőben találtam magam.

Magam előtt megpillantottam a Hercegnő szőke haját, aki már el is indult az egyik irányba.

Nekem pedig valami azt súgta, jobban járok, ha követem, bármennyire is értetlenül álltam a történtek előtt, és bármennyire nem akartam utána menni.

-Miért hoztál el onnan? - Trappoltam utána a sűrű aljnövényzetben. Alig bírtam tartani vele a tempót, pedig sokkal kisebb termetű volt, mint én. - Mi ez a hely? - Néztem körbe.

A fák a kék égig nyúltak, mindenhol színes virágokat, és még színesebb madarakat láttam az ágak között, majd mellénk szegődött egy csapat pillangó is.

-Figyelj, hová lépsz! - Szólalt meg hirtelen a lány előttem, de addigra már késő volt.

Éreztem, hogy a talpam valami nem elég masszívat érint, majd egy cuppanó hang következett.

Ahogy lenéztem láttam, ahogy a bakancsos lábam lassan süllyedni kezd egy zöld trutymóban. Ahogy rángattam, az egyre húzta vissza. Teljesen beleragadtam.

-Hercegnő... - Szólaltam meg végül, mikor felnézve már csak alig láttam a sűrű növényzet között a fehér ruháját. Megállt, majd megfordult.

-Igen? - Nézett a kék szemeivel rám.

-Van egy kis problémám. - Mutattam a lábamra, ami már majdnem térdig süllyedt a zöld lében.

Sóhajtva visszalépkedett hozzám, a zöld trutymóban lévő kőszerű kiálló valamiken, és megállt mellettem. Miután ránézett a szerencsétlenül járt végtagomra elhúzta a száját.

-Fájni fog. - Jelentette ki, aztán megfogta a kezem. Reflexből elhúzódtam, mire fintorgott egyet, majd másodszori próbálkozásra összekulcsolta az ujjainkat. - Ha már éget akkor tudod kihúzni a lábad. - Közölte, aztán lehunyta a gyönyörű szemit. Amik egyeltalán nem voltak gyönyörűek, sőt, kifejezetten rondák voltak.

A tudatom azért ordított, hogy jobban kéne utálnom, minthogy hallgassak rá,  mégis az a kis rész győzött a fejemben, ami azt súgta, hogy fogadjak szót. Ebben a világban ő uralkodik.

Először a kezéből áramló hideget éreztem, majd lassan felmelegedett. Bírtam egy darabig, aztán éreztem, hogy kezd forró lenni. Próbáltam kihúzni a lábam, de a zöld lé nem engedte.

A következő pillanatban grimaszba rándult az arcom, mikor megéreztem azt a forróságot, ami a lány kezéből áradt. Mintha a sejtjeim teljesen feladták volna, megremegtem, és szinte láttam magam előtt, ahogy füstölögve, mint egy máglya, elégek.

Minden fájdalmam ellenére lassan húzni kezdtem felfelé a lábam, és a zöld hányadék lassan elengedett.

A bakancsom körül buborékok keletkeztek, majd füstölni kezdett a lé. Mikor teljesen ki tudtam húzni a lábam egy cuppanó hanggal zárult össze a folyadék, mire a lány lejjebb engedett a hőből, és jóleső hideget áramoltatott belém.

-Ezzel én is megjártam, amikor először kerültem ide. - Mondta, aztán a köveken lépkedve indult tovább. A zöld lé átkát szenvedett lábamra jégpáncélt vontam, mire a lé megfagyva lepergett a ruhám szövetéről.

Követtem a Hercegnőt, akkor már nagyon rákoncentrálva, hogy ne lépjek bele a zöld trutyiba, nem nézve körbe, csak a lábam elé.

Jódarabot mentünk még, mikor a lány megtorpant előttem, majd halványodni kezdett.

Ijedten léptem hátra, ahogy előttem elnyelte a föld. Eszembe sem jutott, hogy esetleg segítsek neki. Bármi történt vele. Azok után... undorító kígyó.

Óvatosan néztem körbe, minden eshetőségre felkészülve.

Egy puha, zöld fűvel borított domb látványa tárult elém, aminek a közepén egy kis pavilonszerű épület állt. A domboldalon néhány ősöregnek tűnő fa terpeszkedett, alattuk őzek és szarvasok pihentek.

-JooHeon. - Hallottam a nevem, mire újra körbenéztem. Lassan kiléptem az erdőből a fűre, de amikor nem történt semmi kicsit felbátorodtam. Lehet, csak nekem van ekkora mákom, a nyári csajszinak emg nincs.

-Légy üdvözölve Seholban. - Jelent meg előttem egy fiatal, szárnyas férfi. A haja fehér volt, a szeme sötétzöld. Fehér ruhát viselt, és egy nagy aranypálca volt a kezében.

-Ez lenne Sehol? - Néztem körbe. EZ? Aminek gyönyörűségéről MinHyuk olyan sokat áradozott? És Ő lenne az Öreg? Hiszen olyan fiatalnak tűnt, mint amilyen jómagam voltam.

-Jer. - Intett a fiú, majd a pavilon felé indult. Kicsit összerándult a szemöldököm erre a régies kifejezésre. Biztosan beleposhadt már a halhatatlanságába.

Hátra néztem, nem jelent-e véletlenül meg valahol a nyári nyafka, majd a hapsi után indultam.

-Te vagy az Öreg? - Kérdeztem, ahogy körbenéztem az őzeken, és a dombot körülvevő erdőn.

-Valaha én is Ifjúnak születtem, mint te. Az ősök akarata miatt lettem Sehol ura, a tudás őrzője. - Hallottam a hangját.

-MinHyuk teljesen odavan ezért a helyért. - Motyogtam, mikor beléptük a pavilon fehéren fénylő gerendái közé.

-MinHyuk egy nagyon kedves, és okos fiú. Nem értem miért nem hallgatod meg. - Fordult velem szembe, majd hellyel kínált, rámutatva egy kényelmesnek tűnő, fehér pamlagra.

Miután leültem ő is letelepedett a levegőre velem szemben. A szárnyai éppen hogy csak nem értek hozzá a fehér padlóhoz, és úgy ült, mintha egy kényelmes fotelbe süppedt volna bele, nem a levegőre. Fura volt.

-Mik ezek a gépezetek? - Kérdeztem. Ha már olyan nagy tudású átadhatná az okosságát.

-Majd mindent szép sorjában. - Mosolygott. Furcsa mosolya volt. Olyan megjátszottnak tűnt, de a szeme őszintén csillogott.

Rá bámultam, mire felnevetett.

-Dőlj csak hátra, és lazulj el. Mindent meg fogsz tudni, amit tudnod kell. - Lassan helyeztem magam kényelembe, a hátamra fekve a pamlagon. Az Öreg, már ha ő volt egyeltalán, végig engem figyelt. Majd, mikor ránéztem, hogy akkor most hogyan tovább? a tenyerébe fújt, majd felém intett úgy, mintha hintene valamit.

Befogadott a feketeség.