Négy Évszak Chapter 5. 2

NÉGY ÉVSZAK

GUILTY - Bűnös

V.II

Az éjszaka leple alatt három fekete, maszkos alak jelent meg Napfényváros egy eldugott utcájában, a palotához közel. A szürke falakhoz simulva siettek a palota felé, kikerülve, és elrejtőzve az őrséget teljesítő rozsdás robotok elől. A nagy csendet csak a gépek folytonos csikorgása, nyikorgása törte meg.

A bedeszkázott sötét ablakok alatt haladtak, óvatosan, minden hangra felkapva a fejüket. Mikor megkerülték a palotát elrejtőztek az egyik erkély takarásában.

-A kupoláknál vannak a titkos ajtók. - Suttogta a hosszú fehér hajú lány. - A nagy ablakok alatt középen térdmagasságban a fal alján.

-Innentől szétválunk? - Kérdezte halkan a fekete hajú fiú.

-Érzem az erejét, úgyhogy nem lenne tanácsos. - Suttogta a harmadik. Őket viszont nem érezhette senki, mivel a GEM ruhába olyat is építettek, amely elfedte az erejük kisugárzását.

A lány kicsit odébb osont, és az egyik hatalmas ablak alatt ujjaival kitapogatta a harmadik követ, majd óvatosan benyomta. Csendesen egy ajtó alakja jelent meg a falon, valamint egy tábla, hetven egyforma fehér gombbal. Gondolkodás nélkül beütötte a kódot, mire az ajtó feltárult. Besurrant rajta, majd intett, hogy kövessék.

Testük halvány ragyogása némi fényt szolgáltatott a hűvös pincében, ahogy beléptek a nagy könyvespolcon nyílt ajtón keresztül a terembe. A lány visszazárta az ajtót, majd ellenőrizte, hogy senki nem tartózkodik-e ott, ahol ők. Aztán őrt álltak Wonhoval, míg KiHyun felmérte a pincét, és kiegészítette a hologram térképét, így teljes képet kapva a palota legalsó szintjéről.

Biccentett, mikor elkészült, mire a lány egy szinttel feljebb vezette őket.

Nagyon halkan, de gyorsan haladtak, hamar felmérték az első és a második szintet is, az őröket sikeresen kikerülték vagy elkerülték. A főfolyosón surrantak át éppen, mikor nyílt a trónterem ajtaja, és két robot kíséretében egy komor arcú, idős nő lépett ki rajta.

A nő vöröses haja, nagy szemei azonnal felébresztették a szőke lányban az érzelmeket. Yoma Sina, egykori segítője, támogatója, bizalmasa sétált el előtte a szorosan kontyba kötött őszes fakó-piros tincseivel.

Mikor azok hárman elmentek, eltűntek a következő folyosón a lány intett, hogy menjenek feljebb. Ám, amint megmozdultak a beugróban, a vastag, vörös függöny mögött; újfent nyílt a trónterem ajtaja, és a félig vörös-félig szőke hajú, elvetemült, gúnyos vigyorú lány sétált ki rajta. Rézpáncélja helyett aranyszínű testhez tapadó ruhát viselt, ami rettenetesen kiemelte idomait, derekán pedig egy hosszú, nehéznek tűnő aranykard lógott. Az ajtónál álló két robot követte a lányt, aki egy kör alakú tárgynak beszélt.

-Mr. S a holnapi terv készen áll. Pirkadatkor áttörjük a falat, és Kemmani kis védencei nem menekülnek előlünk. - Hangjából sistergett a gúny. - I.M nem ússza meg szárazon.

-Vágj vissza neki Sara drágám, de ne feledd amiben megegyeztünk. Még hat napod van elém hozni őket. Az óra ketyeg. - Hallatszott a tárgyból egy mély, rekedtes férfihang.

-Elküldhetné végre azt a szert, amit megígért. - Fintorgott a lány. - Így nem győzhetem le őket. Még a széfet sem tudtam kinyitni.

-Az óra ketyeg. A sereged egyre nagyobb. Nem várhatsz tovább kincsem. - Szólt a hang. - Már csak hat napod maradt.

A lány, Sara, az ál-Ansa Linney, eltűnt a védelmezőivel együtt. A három behatoló pedig döbbenten állt a függöny mögött.

Vártak még egy keveset, majd a szőke lány intett két társának, hogy váljanak szét.

KiHyun felfelé indult, felmérni jobban a terepet, a palotát; Wonho és a Hercegnő pedig vissza a pincébe. Az egyik az említett széfhez, a palota legalsó szintjére, a másik pedig a palotaőrség erejét és a városban császkáló robotok számát keresni.

A szőke lány a falba olvadva haladt lefelé a lépcső mellett, a gondolatpajzzsal védett rész felé, ahol a legrégebbi és legértékesebb iratokat, tárgyakat tartották. Pontosan tudta, hogy mire gondolt az ál-Ansa Linney, amikor széfet említett.

Áthatolva az erős pajzson, a zárt ajtókon, kódokon a pince legmélyén találta magát.

Ismerte minden zugát a palotának, és megkönnyebbült, hogy az elnyomó hatalom nem tudta megváltoztatni a biztonsági rendszert, amit anno még ő maga épített ki.

-Leányom, ideje, hogy elkezdődjön a háború. - Telt meg a terem az óceán illatával, miközben egy vakítóan fehér alak jelent meg. - Szerezd meg Yanna örökségét, és tűnj el! - Susogta a szárnyas nő, majd eltűnt.

Az óceánt idéző illat még ott lebegett, mikor a lány kinyitotta a rengeteg zár, varázslat és kód mögött megbújó széfet, majd kivette belőle a legnagyobb kincsét: Yanna örökségét.

A doboz, amibe beletette csak neki nyílt ki. Hiába volt rajta kulcslyuk, soha, senkinek nem nyílt ki, egyedül az igazi tulajdonosának: Ansa Linneynek, az Ifjúnak, a kívülállónak.

A lány egy pillanat alatt fekete ruhája zsebébe csúsztatta a varázslatos dobozt, amely elveszett az anyagban, és felvette a lány alakját, így senki meg nem mondta volna, hogy bármi is van nála. Visszazárta a széfet, majd körbetekintett. Az egyik eldugott polcon egy vaskos, régi könyv hevert, amit gyorsan a hóna alá csapott. Mindent ugyan úgy hagyva, ahogy megérkezése előtt talált beolvadt a falba, majd erejét használva a föld és a palota falának rétegein keresztül feljutott a földfelszínre.

A megbeszélt találkozóhelyre, a palota mögött lévő szoborkertbe surrant, ahol egyedül KiHyun várta.

-Hol van Wonho? - Suttogta a lány, harmadik társukat keresve a kékes Hold, és a testük halvány fényének világításában.

-Nem ért vissza. Pedig ő mindig pontos. - Pillantott fel a Holdra a fiú. Annak állásából tudták az időt megállapítani. És a megbeszélt idő már jócskán elmúlt.

-Menj haza. - Utasította a lány, majd a magas fiú vállára tette a kezét. - Ha megtaláltam utánad megyünk.

KiHyun kezébe adta a vaskos könyvet, majd megkerülve a palotát sietett arra, amerre Wonho a Télvárban kidolgozott terveik szerint elindult. A házak mellett surranva, ide-oda teleportálva, beolvadva a környezetébe igyekezett megtalálni a valószínűleg bajba keveredett harmadikat.

Felteleportált a sötét, bedeszkázott ablakos házak tetejére, hogy onnan jobban szemügyre vehesse az utcákat, a tereket, és a letaposott, elszáradt virágos kerteket. Wonho nem tűnt a szemében olyannak, aki csak úgy balhét kever -mint például I.M vagy JooHeon-, ezért reménykedett abban, hogy csak eltévedt, és mielőbb megtalálja.

Ám elkésett.

Az egyik kis utcában a holdfényben megcsillant valami. A lány a legközelebbi ház tetejére teleportált, és a kémény mellett guggolva próbálta kivenni az alakok körvonalait. A szőke fiút egy tizenhat tagú gépezet banda vette körül, míg Wonho a kardjával próbálta távol tartani magától a szórt fényben borzasztó rondán kinéző robotokat.

A lány egy pillanat múlva a fiú mellett termett, majd a meglepetés erejével összeolvasztott néhány vasdarabot, így a lények nem tudtak normálisan mozogni, hasonlóak lettek a sziámi ikrekhez. Teste erős ragyogásában még csúnyábbnak látszottak a rézszínű robotok, vörös szemeik gonoszul fénylettek, és ahogy mozogtak a vas csikorgása töltötte meg a teret.

-Miért jöttél ide? - Kérdezte félig-meddig suttogva, nyögve a szőkeség, mikor megérezte a forróságot, ami a lányból áradt.

-El kell tűnnünk innen. - Ragadta meg a társa karját a lány, mire az felszisszent.

-A közelükben nem működik. - Szorította össze a fogát a fiú, és lerázta a lány karját magáról. A vállán egy kissé megolvadt a ruhája, és égett bőrszagot érzett. Legyűrve fájdalmát fényes kardját maga elé tartva figyelte a gépezetek minden mozdulatát.

-Mi az hogy nem működik? - Kérdezte fojtott hangon a lány, mikor leesett neki a tantusz, és előhúzta a ruhája övébe rejtett különleges, aranyszínű, vékony tőreit, amiknek markolatát erősen ujjai közé zárta.

-Nem tudsz teleportálni öt méteres körzetben. - Hátráltak a másik felé, majd egymásnak vetve a hátukat álltak szemben a robotokkal, mint egy régen összeszokott páros.

-Akkor ki kell kerülnünk ebből a gyűrűből. - Húzta össze a szemét a lány, majd minden erejével az őket körülvevő még ép vasgépezetek mozdulataira koncentrált. Szemeivel közben kiutat keresett a támadóik között.

Az a két robot, amiket összeolvasztott a földre zuhant, mert mind a ketten másfelé akartak menni; de a kör azonnal bezárult, mert ahogy kiestek, helyüket, a kört szűkítve, mások foglalták el.

Egy darabig csak farkasszemet néztek egymással, majd hirtelen az egyik gépezet támadásba lendült, a lány felé csapva.

Ansa Linney a felforrósított tőreivel vágta le a robot karjait. A gépezet a felbukott a saját darabjaiban, és elterült a lány lába elé. A levegő megtelt olvadt fém szagával, és füst gomolygott a lény vállaiból.

Ahogy az első a földre bukott a többi gépezet is a két ifjúra vetette magát.

Csikorgások, nyikorgások, kattogások, és füst közepette folyt a harc.

A lány szétolvasztotta a robotok testét, darabjait; míg a fiú a jég erejével próbálta távol tartani magától a gépeket, több-kevesebb sikerrel, ugyanis kardja kicsit sem ártott a vaslényeknek. A jeget viszont hamar áttörték, valamilyen oknál fogva nem sokat ártott nekik a hideg sem. A házak falain már jégvirágok kezdtek felkúszni, akkora hideget csinált a télfiú, de a gépezetek csak nem akartak felfordulni tőle. A lány valahogy sokkal hatékonyabban tudta olvasztani a fémet, gyors mozdulataival. A két fénylő test szinte összeolvadt, és bár próbálták tartani a tisztes távolságot, nehogy kárt tegyenek egymásban, egyszer-egyszer mégis összeért a hátuk vagy a lapockájuk, ami hatalmas fájdalmat okozott a fiúnak.

Mikor egy kis rés nyílt a támadók soraiban a lány nagy sistergés és párafelhő közepette megragadta a fiú karját, és kirántotta a kör közepéből. A fiú hátát végigvágta egy robot éles karja, ahogy az a lányt próbálta leütni, de a Tél Ifjú testén nagyobb kárt tett a nyárlány forró tenyerének érintése.

Az egyik szürke, bedeszkázott ablakú ház falának ütköztek, mire azon kormos jégpáncél futott fel, és elszakadva egymástól, mind a ketten a lendülettől, és a hirtelen mindent borító jégtől, elvágódtak a földön. Csúsztak néhány métert, a fiú a jégen, a lány a vizes kockaköveken, de elég messze kerültek a lényektől, ahhoz, hogy el tudjanak szökni.

A fiú legyűrve a hátába nyilalló fájdalmat, nagy nehezen nyújtózkodva megfogta a tőle kicsit arrébb heverő lány kis tenyerét, mire a két erő sisteregve próbálta kioltani egymást. Mind a kettő Ifjú remegett a fájdalomtól, és a robotok erejétől; ugyanis ruháik elszakadtak, és már nem biztosítottak megfelelő védelmet ellenük; a testük akaratuk ellen fordult.

A még mozogni képes gépezetek utánuk vetették magukat, és az egyik majdnem elérte a lányt, mikor Wonho az utolsó pillanatban legyűrve a fejfájását minden erejét összeszedve teleportált.

Egy láthatatlan falnak csapódtak, majd elszakadva egymástól, hátraestek a hóba, és remegve, elkínzott, kormos arccal próbáltak újra tiszta, füstmentes levegőhöz jutni.

A fiú jeges tenyerét a szakadt ruháján keresztül a karjára, a sérült bőrére szorította, és kapkodva szívta magába a hideg, tiszta levegőt.

A Hercegnő hóba érkező teste körül azonnal sisteregve, hatalmas gőzt keverve olvadt a hó, majd egy pillanat múlva hatalmas recsegések közepette megrepedt a több méter vastag jég.

Mire sikerült lehűtenie a testét, két méteres körzetben nem volt hó a tükörsimává olvadt és visszafagyott jégen, és vastag repedések szabdalták szét az összefüggő jeget a Nagy folyó északi partján.

-KiHyun? - Nyögte ki a fiú, fájdalomtól elkínzott hangon, és szavait messzire vitte a süvítő, zord szél. A hátán lévő hosszú vágásból apró cseppekben hullott a kék vére, ami leérkezve a hóra jégtüskék ezreit emelte, szétszaggatva a ruháját, és felsértve a bőrét. Fájdalmában összeszorította a fogát, és próbált felkelni, de képtelen volt megmozdítani bármelyik testrészét.

-Visszament Télvárba. - Válaszolt a lány, és megpróbált felkelni a jégről, ahová a ruhája egy kissé odafagyott, hogy odamehessen Wonhohoz segíteni rajta. Ahogy megmozdult a feje újra zúgni kezdett, mindene fájdalmasan lüktetett, és hányinger kerülgette.

-Gépezetek... - Nyögte Wonho. Ajkai lassan mozogtak, a fájdalom égette minden porcikáját.

Kelj fel, és harcolj! - Szólította fel a lányt egy hang, egy jól ismert, női hang, akinek ellent nem lehetett mondani.

A lány minden erejét összeszedve, remegve, feltérdelt, és a szenvedő, kékesen ragyogó szőke fiú felé pillantott, majd összeszorítva a fogát, a havas, fehér, zord környéket próbálta feltérképezni.

Egyre tompuló tudatáig csak lassan jutott el, hogy két robot közeledik feléjük a havat csapkodó szélben. Három vörös szemű rézszínű, kattogó, nyikorgó iszonyat.

Nem hagyhatod  cserben a néped! - Hallotta a szőke fiú halk, suttogó, elkínzott hangját a fejében.

Felelevenedett benne az utolsó pillanat, mielőtt Sara, az áruló, rossz oldalra került nyárlány, a mélybe, a lávaárokba taszította volna.

Álló helyzetbe tornázta magát, majd minden elszánását és erejét összegyűjtve állt szemben a két gépezettel. Remegését elrejtve burkolózott bele a kiolvadt, kissé szakadt ruhájába, és aranyszínű, csillogó tőreibe koncentrálta az erejét. Érezte, hogy a testének, dacolva a robotok elszívó erejével, egyik fele felmelegszik, míg a másik fagypont alá csökken. Egyik tőre felforrósodott, sisteregve szublimáltak el róla a hópelyhek, míg a másikon dér keletkezett, és a hópelyhek kis csilingelést hallatva törtek rajta össze.

A két gépezet is észrevette őt, majd nyikorogva-csikorogva siettek felé, vörös szemeik szinte villogtak a pirkadati és a szél kergette hópelyhek homályában.

Akaratával próbálta legyőzni a gépezetek által okozott fájdalmat, teljes koncentrálással zárta ki a fájdalmat, és egyetlen egy mondatot ismételgetve magában, végül a gépezetek iránti gyűlöletének segítségével talpon tudott maradni.

Érezte, hogy forr benne a vére, elméje kitisztult, és készen állt arra, hogy az utolsó ép birodalmat, és a fiút megvédje.

A robotok odaértek hozzá, és rávetették magukat.

Ansa Linney az egyikőjük karját levágta, a másiknak pedig jégtüskékkel bénította a mozgását.

A lány cipője nem a tükörsima jégre lett tervezve, így elég lassan tudott csak mozogni, míg rá nem érzett a csúszkálásra. Azután pedig kihasználva a jeget, a hideget, és a gyűlöletét, szinte lekaszabolta az első közelebb merészkedőt. A gépezet a hóba zuhant, szemében kihunyt a vörös fény.

A lány mély lélegzeteket véve koncentrált a másik kettőre, figyelte minden lépésüket, minden mozdulatukat.

Néhány hosszú perc után a két gépezet egyszerre indult meg felé. A lány tőreit maga elé tartva hátrálni kezdett, majd minden erejét bevetve támadásba lendült.

Az egyik valahogyan megragadta a lányt, mire a Hercegnő vállán, ahol a robot hozzáért a ruhája füstölni kezdett, és szinte megbénította a karját.

A lány remegve felforrósította a testét, majd a recsegő, gyorsan olvadó jég tetején tenyerét minden fájdalma ellenére a robot mellkasának nyomta. A gépezet eldeformálódott, és a víztócsába zuhant, ami, ahogy a lány lehűtötte a testét visszafagyott.

A másik valahogy megkerülve a lányt a földön fekvő Wonhohoz ment.

A nyárlány, miután a gépezetből már csak füstölgő, jégbe fagyott roncs maradt, a másik után vetette magát.

A fájdalom égette a testét, de tudta, hogyha nem menti meg a téli fiút, akkor vége a szövetségnek, és soha nem mentheti meg egyik népet sem.

A gépezet viszont mintha számított volna a lányra megfordult, és a többiekhez képest villám gyors mozdulatokkal a hóba lökte a lányt, újra megégetve a vállát, és a karját.

A Hercegnő a félig befagyott robot mellé esett, fájó karját és vállát maga alá szorítva.

Maradék erejét összeszedve próbált felkelni, mikor a füstölgő roncs halom tetején megpillantott egy apró virágszálat.

Úgy érezte ereje elszáll, és visszaesett a hóba. A szár meg csak nőtt, magasabbra, végül megjelent rajta egy aprócska bimbó, majd, mielőtt kinyílhatott volna vöröses vonal keletkezett az aranysárga szirmokon, ami aztán barnává vált, és felemésztette az egész virágot. Nem maradt a tulipánból más, csak egy összeszáradt kóró.

A lány minden erejét elvesztve, a fájdalomtól remegve, nagy kék szemeivel nézte, a havas romhalmaz tetején az elszáradt virágot.

A harmadik robotot is csak akkor vette észre, mikor az föléért, majd felemelve mindkét karját a lány felé nyúlt. A Hercegnő remegve szorította markába a tőrét, de érezte, hogy ehhez ő már túl kevés. A vörös szemek hidegen, ijesztően fénylettek, ahogyan a robot megragadta a lány még épnek mondható karját, mire abból az aranyszínű tőr a hóba esett. Ansa Linney megremegett az égető, felemésztő érzéstől, majd szemei lassan lecsukódtak.

A gépezet mellkasát egy hatalmas jégcsap döfte át, mire az az alatta heverő testre zuhant.

A hóviharból három alak lépett elő, kettő a szőke, alig lélegző fiúhoz rohant, míg a harmadik, lassan a gépezet alatt fekvő lányhoz ment.

Lapockáján sárgás fény játszott, kissé kába volt a testében kavargó fájdalomtól, mikor a hóban fekvő lány mellett megjelent egy aprócska virág.