My B.A.P Fanfic 1. Chapter 2/2

MY B.A.P FANFIC 1. - A BARÁTNŐM BÁTYJA...

Chapter 2/2

(Doy + Zelo (BAP))

Zelo

Kb 2 hét alatt nagyjából lement az a nagy felhajtás az ügyről, sikerült kimagyarázni magunkat, bár az újságok kezdetben nagyon felfújták a dolgot. Bemutattuk JiYot a nagyközönségnek, mint a húgom, így csillapodott a dolog.

*

Úgy éjfél felé járhatott már, mire kikeveredtünk a kiadótól, a tánctermekből, és a ruhapróbákról. Már nagyon elegem volt mindenből, bár Törpebabával még akartam találkozni. Csend volt a lépcsőházban, de nem az a "mindenki alszik" csend, hanem valami félelmetes csend. Felkapcsoltam a villanyt, de a 3. lépcsőfordulóban elfogott egy rossz érzés, és sietni kezdetem a tesóm lakásához. Gondolom az öregek (mármint a szomszédok) már régen alszanak, így próbáltam halkan trappolni, már ha lehet ilyet egyeltalán. Felértem a 4. emeletre, és Törpebaba ajtaját nyitva találtam. A levendulaillat csak úgy áradt kifelé a lakásból, mintha egy levendulaföldet arattak volna le, és idehozták volna a virágokat. Először azt hittem hogy szellőztet, de amikor beléptem az előszobába észrevettem, hogy az ajtó mellett lévő tükör össze van törve, és a cserepei elborítják a földet. Ennyire nem lehetett súlyos a helyzet! JiYo még sohasem csinált ilyet. Vagy lehet hogy ilyen utóhatással volt rá a Doyos veszekedés? Vagy az, ami azóta történt? Egyébként is minek törné össze a tükröt?  Benéztem a hálószobába, hátha bealudt szellőztetés közben, de nem, mert amikor bekukkantottam azt hittem frászt kapok: Törpebaba üvegszobor gyűjteménye a földön, darabokban, a tükrök, és az üvegek betörve, a képek leverve a falról, az ágyneműk szétdobálva, a függöny leszaggatva... És mindent apró üvegcserepek borítanak, amik csillognak, ahogy az előszobai lámpa gyér fénye bevilágít a szobába.

-JIYO!? - Ijedtem meg. Felkaptam a fehér függöny egyik darabját a földről, de alatta üvegcserepek voltak csak. Megfordultam, és a nappaliba rohantam. Az ablak tárva-nyitva, a függönyök, és minden törhető dolog a földön, apró cserepek és üvegszilánkok borítanak mindent, még a kanapék huzatát is szétszaggatták. Halk nyögést hallottam a kanapé mellől. Szerencsére a cipőmön nem tudnak átszúrni az üvegcserepek, de azért óvatosan mentem oda, ahonnan a hang jött, aztán felemeltem az ott heverő függönydarabot, és alatta ott volt...

-Ne! Nem, nem, nem, nem! - JiYo sebekkel borítva, véresen, az üvegcserepek között feküdt, és eltorzult a falfehér arca a fájdalomtól. Letérdeltem mellé, egyik kezemmel felemeltem a fejét, a másikkal a telefonomon pötyögtem, és hívtam a mentőket. - Csak egy ici-picit bírd még ki! -Suttogtam, miközben az ölembe vettem. Köhögni kezdett, aztán kinyitotta résre a szemét, és próbált rám fókuszálni. - Mindjárt itt vannak a mentők. Doy csinálta ezt? Ennyire nem veszhettetek össze. - Simogattam meg a fejét, már az sem idegesített, hogy véres lett a kezem.

-Sa...sa...eng1... - Nyögte elhaló hangon. Már hallottam a mentőautók szirénázását, amikor lecsukódtak a szemei, és teljesen ellazult. Majdnem kicsúszott a kezemből. Vagy elájult, vagy kómába esett. A függönnyel letöröltem az arcáról a vért, ami apró sebekből folyt le, végig a nyakán. Összeszorult a gyomrom, és közben rettentő dühös lettem, emellett küszködtem a könnyeimmel. Miért Ő? Miért az én egyetlen drága hugicám? Miért? Már kezdetem bepánikolni, amikor a mentősök megérkeztek, felpakolták egy hordágyra, és lecipelték a lépcsőn. Betették a mentőskocsiba, és az az autó el is hajtott. A másik autóból az egyik orvos odasietett hozzám.

-Uram, ön telefonált?

-Igen.

-Ismeri esetleg a kishölgyet?

-A húgom.

-Akkor be tudja hozni az iratait, és a személyes holmiját?

-Igen, persze.

-Nyugodjon meg, minden rendben lesz. - Intett az orvos aztán elment.

"-Törpibaba az én hibám, oké? Nyugodj meg, rendben? - Kértem, és megsimogattam a vállát.

~

-Zelo... Ő az egyetlen igazi barátnőm, akivel tudok hülyéskedni, aki megérti a fangörcseimet, aki nem küld el a halálba, amikor dühös vagyok, hanem megnyugtat...

-És akinek nem mondod el az igazat. - Fejeztem be. - Nyugodj meg, minden rendben lesz. Csak mondd el neki az igazat."

-De egy barom vagyok! Hányadszorra is hallom ezt a mondatot ezen a pár héten? - Morogtam, miközben Törpebaba cuccait pakoltam össze a szétdúlt lakásban. Siettem amennyire tudtam, aztán bevágódtam egy taxiba, és 20 nagyon hosszú perc múlva megérkeztem a kórházhoz. A recepciónál kitudakoltam hogy hová vitték, aztán felrohantam, és megálltam az ajtó előtt. Csak akkor esett le, hogy akár meg is halhatott volna, ha nem megyek el hozzá, és hogy nincs rajtam álca, és bárki felismerhet. Az utóbbi akkor jutott eszembe, amikor az egyik nővérke furcsán bámult rám, így felhúztam a kapucnimat. Aztán elővettem a telefonom, és végigcsörgettem a bandatagokat. JongUp, semmi. Jongguk, semmi. DaeHyun, semmi. Himchan, semmi. YoungJae... A 9. kicsengés után felvette.

-Normális vagy? Hajnalok hajnala van! - Morgott bele.

-Ez most nem fontos...

-Éppen aludtam! - Méltatlankodott. - Mondd, mi van?

-Ma nem megyek haza, ha találkoztok a maneggerrel szóljatok neki.

-Miért? - Magam előtt láttam, ahogy felül, és felkapcsolja a kislámpáját, ezzel felébresztve DaeHyunt. - Történt valami? Jól vagy?

-Egy kórházban vagyok ember! A húgomat megtámadta minimum egy őrült sasaeng, de az is lehet hogy egy egész csapat, szétdúlták a lakását, és majdnem kinyírták! Szerinted jól vagyok?! - Akadtam ki.

-Nyugodj meg, minden....

-Ne! - Vágtam közbe. - Ne mondd, mert megőrülök!

-Akkor mégis mit mondjak? - Akadt ki YoungJae. - Csak meg akarlak nyugtatni, mert a végén valami felelőtlen dolgot fogsz csinálni.

-Csak szóljatok a maneggernek, hogy pár napig, vagy mittudomén meddig nem megyek be dolgozni, oké?

-Pontosan meddig is?

-Amíg fel nem ébred, amíg nem jön ide egy orvos, és azt nem mondja, hogy még él, vagy amíg össze nem szedi magát! Ha kinyírták ezek a sasaeng-esek és kilépek a bandából...

-Figyelj, ha sikerül felkeltenem még valakit megyek hozzád jó? - Megmondtam még neki a kórház címét, és az emeletet, ahol voltam, és letettem a telefont. Idegesen járkáltam fel-alá, amikor megérkeztek a fiúk: egy álmos, kócos Himchan, és egy szintén álmos szemű YoungJae.

-Mondtak már valami megnyugtatót róla? - Intett az ajtó felé Himchan, mire idegesen megráztam a fejem. - És pontosan mi is történt? - Lépett mellém, és próbált megnyugtató lenni, habár ez sem nagyon segített.

-Fogalmam sincs. A lakását szétdúlták, ő meg majdnem meghalt... -Túrtam a hajamba.

-JunHong, kérlek, értelmesen, és ha lehet az elejéről a történetet! - Szólt közbe YoungJae. Mély levegőket vettem, hogy kicsit megnyugodjak, de nem nagyon sikerült.

-Amikor felmentem a lakásához a bejárati ajtó tárva nyitva volt. Először azt hittem hogy csak szellőztet, de amikor beljebb mentem megtaláltam az előszobatükröt összetörve. Benyitottam a hálószobába, de ott is kb minden úgy nézett ki, mint az a szerencsétlen tükör. Aztán kis keresgélés után egy függöny alatt, a nappaliban találtam meg, véresen, miközben kihívtam a mentőket próbáltam benne tartani a lelket. Nagy nehezen kinyögte hogy sasaeng aztán elvesztette az eszméletét. Pár másodperccel később megjöttek a mentősök, és... most itt vagyunk. - Estem le az egyik székre.

-Te jó ég... - Suttogta Himchan, és mindketten leültek mellém. Először csak bambultunk magunk elé, aztán mivel egyre idegesebb lettem, hogy nem jöttek ki még az orvosok tájékoztatni Törpibaba állapotáról, mindketten azon voltak, hogy valahogy lelket öntsenek belém.

*

Valamikor 5 körül végre megjelent egy fehér köpenyes orvos, akit azonnal megrohamoztunk. A csiptetős táblájára nézett, aztán ránk.

-Kinek a hozzátar...

-Choi Jin Young, akit ma éjjel hoztak be, itt van ezen az emeleten. - Vágtam közbe. Az orvos furcsán nézett rám. - A bátyja vagyok.

-Ó, a kishölgy... Egy pillanat, és megtudják. - Kinyitotta az ajtót, és eltűnt. Lerogytam a székre, ahol az elmúlt órákat töltöttük. Himchan azóta betermelt 5 kávét, YoungJae kettőt, engem meg ébren tartott az idegesség. Eddigi életem során sohasem voltam még ilyen állapotban. De nem is akarok többet, borzalmas egy érzés. Eltelt úgy 10 perc, nyílt az ajtó, és egy szintén fehér köpenyes nő, mögötte egy férfi lépett ki a szobából.

-Maguk Choi Jin Young...

-Igen! - Vágott közbe YoungJae, és felpattant a székből, pedig már kezdtem azt hinni, hogy elaludt. Az orvosok köré gyűltünk, és vártuk a beszámolót.

-Jin Young zúzódások vannak szinte az egész testén, rengeteg üvegszilánkot távolítottunk el főleg a karjából, egy-két helyen össze is kellett varrni, eltörött pár csontja, sok vért vesztett, jelenleg kómában van, infúzióra van kötve, de megmarad. - Mondta a nő. Hirtelen megkönnyebbülés futott át rajtam, és úgy éreztem hogy összecsuklok, ami nagy valószínűséggel be is következett, mert a fiúknak kellett megtámasztaniuk.

-Mikor mehetünk be hozzá? - Tudakolta YoungJae.

-Jelenleg kómában van, kell pár nap amíg felébred, és jelenleg még dolgoznak rajta, pár sebét még össze kell varrni, és el kell látni a törött csontjait. - Foglalta össze nekünk a férfi.

-És ez azt jelenti hogy...? - Kérdezte Himchan.

-Hogy holnap mehetnek be hozzá legkorábban. - Az orvosok nemsokára elmentek, miután elkérték a személyes adatait JiYonak. Lerogytam egy székre, és meredten bámultam magam elé. Úgy 7 körül befutott a manegger, aki nagyon dühös volt, de amikor megtudta mi történt azonnal intézkedni kezdett. Én még mindig tragikus állapotban voltam, így a fiúkkal hazamentünk, ahol bezárkóztam a szobámba, és végre kiadhattam magamból mindent: felgyülemlett feszültséget, félelmet, fájdalmat, mindent, és elsírtam magam. Tudom, nem valami férfias dolog, de majd egy fél napos sírdogálás után jobban fogom érezni magam.

---

1 Sasaeng : A megszállott rajongókat nevezik így. Ezek képesek követni őket, betörni a kollégiumukba, és annélkül, hogy tudatában lennének bántalmazni is őket (hajtépés stb.). Fanatikus szörnyekként másznak bele a kedvencük magánéletébe.

Itt: bántalmazzák azokat, akit kedvencükkel látnak, vagy kapcsolatba hoznak/hozhatnak a "ha én nem, akkor senki sem kapja meg" címszó alatt.