My B.A.P Fanfic 2. Chapter 7/2 ~Vége

MY B.A.P FANFIC 2. - DANCE LOVE

Chapter 7/2

(JiYo + JongUp (BAP))

JongUp

Nagy volt a nyüzsgés a teremben, alig találtam meg Park Hyung Mint. Éppen mással volt elfoglalva, így egy munkatársa, talán, aki mutatta meg az öltözőket. A nő, amint beértünk az öltözőnkbe kérdéseket tett fel.

-Mióta táncoltok?

-Ez hogy jön ide?

-Én leszek az egyik konferanszé, és kell valamit mondanunk az embereknek, és a zsűrinek. – Kopogtatta a tollát a csíptetős mappáján.

-Életünk a tánc.

-És hol a párod? Duóként vagytok feltüntetve.

-Nemsokára megjön. – Lefirkantott valamit, aztán a kezembe nyomott egy műsortervet, és kiviharzott. Ledobtam a táskámat az egyik padra, aztán megcsörgettem Jint.

-Szia, merre vagy?

-Most szálltam le a metróról. Merre menjek?

-2 percenként jár a 419-es busz, az elhoz az Olympic Hall-ig. A metróval szemben van, átmész a zebrán, és ott vagy.

-Köszi. Majd hívlak, ha leszálltam a buszról. – Bemelegítettem, és eltáncoltam a saját részemet. PiciJin nemsokára hívott, így kimentem elé a hátsó bejárathoz. Szó szerint összefutottunk, ugyanis valakivel telefonált éppen, így egymásnak mentünk.

-Itt vagyok… Igen, megtaláltam. … Oké, az leszek. Szia! – Elvette a fülétől, aztán a táskájába dobta. Megölelt, aztán bementünk az épületbe.

-Gyakoroltad?

-Hát a tesi öltözőben, tornateremben, tanulás közben, meg néha szünetekben. De azért ismételjük át párszor.

-Rendben.

-Képzeld, apu tudott szerezni jegyet! Olyan jó, hogy ő is itt lesz.

-A fiúknak is sikerült. Yongguk megkérte SeokAht, hogy szerezzen nekik is, így ők is itt lesznek valahol. YoungJaeből kihúzták, hogy hová megyünk. Zelo totál odavolt, hogy az ő kicsi hugicája ilyen neves eseményen lép fel.

-Attól függetlenül, hogy nem lehet felismerni boldog lehet.

Elpróbáltuk vagy ötször a koreográfiát, aztán leültünk pihenni. Kiittunk három fél literes üveget, aztán Jin elmesélte mi van vele mostanában.

-A vizsgák nagyon jól sikerültek. Vagyis úgy érzem.

-Meglett az eredménye a sok tanulásnak.

-Remélem, azért most lazíthatok egy kicsit. Holnap nem akarok suliba menni. Ha ennek az egésznek 10-kor van vége, hajnalra érnék vissza a koleszba.

-Dehogy engedlek haza olyankor! Maradsz itt nálunk! – Öleltem magamhoz. Valaki kopogott, aztán nyílt az ajtó. Park Hyung Min jött be.

-Amint látom megvan a nyertes páros. Megkapták a műsortervet?

-Igen, itt van! – Húztam elő a papírt.

-Ön bizonyára Park Hyung Min, ugye? – Állt fel Jin.

-Igen. Magácskával eddig nem találkoztam. Sydneyben volt, igaz? – Nyújtotta a tenyerét Hyung.

-Los Angelesben, de külföldön, igen. Choi Jin Young. – Rázta meg Hyung Min kezét PiciJin.

-Hát, akkor mindent tudnak. Ha ki akarnak menni megnézni a többi versenyzőt majd jön egy kollégám és elmondja merre kell menni.

-Köszönjük!

-Fightling gyerekek! Ti vagytok a közönség kedvenc! – Ment ki. Jinnel egymásra néztünk, aztán kitört belőlünk a nevetés.

-Ugye nem ő a konferanszé? Ilyen rózsaszín ingben apu frászt kap tőle. És ez a haj… Te jó ég! – Ült vissza a padra.

-Ki tudja! Nem ő van beírva konferanszénak. – Néztem meg a papírt. – Mi leszünk az utolsók. Utánunk van egy hosszú szünet, aztán az eredményhirdetés.

-A legjobbak a végére? Lesz mire várnia apunak. – Kis idő múlva bejött az egyik emberke, aki ezt az egészet szervezte, és megmutatta merre kell kimennünk, hogy lássuk a többi táncos műsorát. Megköszöntük neki, aztán visszamentünk az öltözőnkbe. A hangszórókban bemondták, hogy 5 perc múlva kezdődik a verseny. Bejött az egyik szervező, és elvitt minket a sminkeshez, és a fodrászhoz, hiába mondtuk, hogy úgyis lefolyik a smink, és szétjön a haj, és amúgy sem látszik belőlünk semmi. De azért kifestettek minket. És megcsinálták a hajunkat. Ezt mind bő fél óra alatt.  Így lemaradtunk az első 4 fellépőről. Amúgy tizen öt műsor lesz.

Kaptunk az egyik hangtechnikás dolgozótól egy-egy fülest, hogy szóljanak, ha készülnünk kell. Addig mehetünk, ahová akarunk. Visszamentünk az öltözőbe.

Pár perc múlva jött egy világításért felelős emberke, és elmagyarázta, hogy villódzó fényekkel fognak minket megvilágítani. Aztán a szóló részeknél fehér fénnyel azt, amelyikünk táncol. A másik sötétben lesz. Amikor PiciJin hátradől, és én megfogom akkor rózsaszín lesz az összes fény.

Miután a világítós emberke elment bejött egy másik, aki közölte, hogy élő adásban leszünk, ne csináljunk hülyeséget.

-Amikor vége van a műsorotoknak a színpad elsötétedik, le kell mennetek. Lesz körübellül fél percetek eltűnni. Utána 10 perc szünet, és vissza kell jönnötök. Ti álltok majd a sor legvégén. Érthető?

-Igen. Persze. – Bólogattunk.

-Ha ki akartok menni, megnézni a többi szereplőt akkor tudjátok, merre kell menni, igaz? – Bólogattunk, mire kihúzott valamit a listájáról. – Perfect. Akkor minden megvan. Fightling! – Ment ki. JiYoval összenéztünk, aztán én az ajtó felé indultam, ő pedig leült a padra.

-Nem megyünk ki megnézni a többieket? – Ivott egy kortyot, aztán kimentünk az erkélyszerűségre, ahol már voltak páran. A színpadon épp valamilyen japán számra táncolt két Hanbokos csajszi, és két farmeros fiú.

-Érdekesek a mozdulatok. – Suttogta Jin.

-Mintha már láttam volna ezeket valahol…

-Lehet, hogy valamelyik idol csapat koreográfiáit keverték össze.

-Lehet. – Hagytam rá. Mikor a Hanbokosok végeztek, és megtapsolták őket, egy szóló művésznő következett. Ő négy legyezővel táncolt. Utána egy akrobata fiú következett. Félmeztelenül lépett a színpadra. Irigylésre méltó izomzata volt. A nézőtérről persze sikongattak neki. Elég érdekes mozdulatai voltak. Jin néha el is fordult, és inkább átölelt engem. A nyolcadik produkció egy hagyományos koreai tánc, és valami modern keveréke volt. Nagyon jól csinálták, mind a hatan (3 lány, 3 fiú).

Utána következett egy szünet.

Lementünk az öltözőnkhöz. Ittunk, elmentünk mosdóba, aztán elindultunk visszafelé az erkélyre. A folyosón többen is megállítottak minket az előadók közül, hogy selfizzenek velünk. Mindenki meglepődött azon, hogy Jin milyen alacsony. Mondtunk egy-két jó szót egymásnak, aztán ők mentek a dolgukra, mi pedig a nézőkhöz.

A kilencedik fellépők egy nagy csoport volt. Akrobatikus és modern-tánc elemeket mutattak be valami taivani nő (bocsánat a megfogalmazásért) kornyikálására. Amúgy szépen énekelt, de 4 percig hallgatni azért idegtépő volt. A tizedik produkció is (mint eddig minden) érdekes volt. Mixelt zenére táncolt három valamivel nálam idősebb fiú. Ők is szaltóztak, meg kézen álltak. A tizen egyedik fellépő egy duci ahjumma volt, aki rázta magát. Ezt elvileg hastáncnak nevezik. Hááát… Oké. A tizen kettedik fellépő szintén egyedül volt. Mint valami cirkuszból szökött kötéltáncos. Valami hatvan karikát egyensúlyozott magán. A tizen harmadik táncos következett, amikor beleszóltak a fülesbe, hogy menjünk készülődni.

-Ja, és a kommunikációs eszközt ne vegyétek le, mert bármi történhet. – Vágtam egy grimaszt a semmibe, aztán elindultunk a lépcsőn.

Lementünk az öltözőhöz, ahol felvettük a ruhánkat, a feketét, amin neonkék csíkok vannak. Felvettük a kesztyűket is. PiciJin megigazította a kapucnit a fejemen, aztán elmosolyodott.

-Mintha csak forgatni készülnénk.

-Itt csak egy esély van. – Pusziltam meg az arcát.

-Ne mondj ilyet, mert akkor elkezdek pánikolni.

-Jók leszünk, érzem. – Öleltem át. A fülesben bemondták a 14-es sorszámú előadókat. Nekünk meg szóltak, hogy induljunk el a színpad mögé. Felvettük a maszkokat, aztán kézen fogva elindultunk.

A színpad mögött a technikus mondott pár dolgot, amire figyelnünk kell, és amit már mind a ketten tudtunk, ugyanis nem először állunk majd színpadon. Illetve először együtt. De ugye Jin is táncolt már ilyen, vagy ennél nagyobb közönség előtt. Én meg aztán pláne.

Megszorítottam Jin kezét.

-Nyugi!

-Oksi.

-El fognak vakítani minket.

-Hurrá. Legalább nem leszek lámpalázas. – Éreztem a hangján, hogy mosolyog. A maszk mögött látszott, hogy ki van festve a szeme, de a színpadon nem fog látszani. Lejött a színpadról a 14-es versenyző, egy magas fiú. A technikus állt előttünk.

-Szólok, ha mehettek. – Közölte, aztán a mikrofonjába dumált valamit. A színpadról hallottuk, ahogy a konferanszé, egy fiatal nő, és egy híres riporter elmondja a véleményét az utolsó két produkcióról,  és az esélyeket latolgatják, aztán felkonferálnak minket.

-És most következzék az utolsó, a titokzatos duó, aki ma este fellép. A közösségi portálokon nagyon sokan érdeklődnek utánuk, hogy kik is ők. Nagyon nagy esélyesek. Közönség kedvencek. A táncospár annyit árult el nekünk, hogy mindkettejük élete a tánc. – Hallottuk a nő hangját. Ő volt az, aki megkérdezett, még amikor megérkeztem.

-Kedves zsűrinknek mondanánk, hogy a következő fellépők után le kell adniuk a pontjaikat, és az eredményeket két jegyző fogja összesíteni. Utána 10 perccel pedig az eredményhirdetés következik, majd újra a nyertes produkció. – Mondta a riporter. – És akkor most jöjjön a tánc! – A színpad elsötétült, a konferanszék lementek, nekünk meg intett a technikus, hogy mehetünk.

-Fightling! – Súgtam oda PiciJinnek, aki ugyan ezt kívánta nekem is. Beálltunk háttal a nézőtérnek, a kezdőpontba.

A közönség tapsolni kezdett, amint felvillantak az első fények, és megszólaltak az első dallamok. Megfordultunk, és táncolni kezdtünk. A lámpák elvakítottak. Dübörgött a zene. Teljesen ritmusban voltunk. A szóló részeknél fehér fény, a lassúnál rózsaszínes. És egy rész, ahol csak a neoncsíkok látszottak belőlünk. A vége felé közeledtünk már. Éreztem, ahogy a hátamon folyik a víz. Meleg volt a lámpák miatt. Az utolsó ütem, és vége. A lámpák elaludtak. Gyorsan lementünk a színpadról. Taps és füttyök hallatszottak a nézőtérről. A két konferanszé váltott minket. Jinnel összepacsiztunk, aztán megöleltük egymást.

-A nehezén túl vagytok. – Nyomott a kezünkbe egy-egy üveg ásványvizet az a technikus, aki felengedetett minket a színpadra. – 10 perc, és kiderül ki nyert. Én nektek szurkolok. – Mutatott pár részletet a koreográfiánkból. – Nagyon menők vagytok!

-Köszi! – Pacsizott le vele PiciJin. – Nagyon kedves vagy. – A fiú bólogatott, aztán valamit mondtak a fülesébe, és elbúcsúzott. A két konferanszé lejött, ők is sok szerencsét kívántak. Kicsit beszélgettünk, aztán megjöttek a többiek is. Már csak három perc volt az eredményhirdetésig. Az első fellépőknek fel kellett menniük a színpadra, mondani pár szót a nézőknek.

-Mit szeretnétek mondani nekünk?

-Köszönjük, hogy itt lehetünk. Büszkék vagyunk arra, hogy eljutottunk idáig. - Aztán sorban a második, a harmadik, a negyedik, és így tovább.  Mindenki olyasmit mondott hogy marha boldog, hogy itt lehet, és utaltak rá, hogy jó lenne megnyerni a versenyt. Aztán az utolsók, vagyis mi Jinnel, következtünk. Most normálisabbak voltak a fények. Ahogy felléptünk a színpadra, a közönségtől nagy tapsot kaptunk. Az én kezembe nyomták a mikrofont.

-Köszönjük Park Hyung Minnek, és a sok-sok szavazatnak az Instagramon, hogy itt lehetünk. – A konferanszé biccentett, hogy átadhatom Jinnek, és ennyi elég.

-Köszönöm apa, hogy eljuthattam idáig. – PiciJin mondandóján többen is meglepődtek. Valaki a fülesbe mondta, hogy húzzuk az időt. A riporter odalépett mellénk.

-Esetleg van még valami? – Kérdezte mosolyogva. – Eláruljátok nekünk mi volt ez a fogadás?

-Egy egyszerű baráti dolog. Ami egész érdekesen alakult. – Vettem magamhoz a mikrofont.

-Tényleg nagyon érdekesen alakult. Egész Korea tudni akarja, hogy kik vagytok, és hol léptek fel legközelebb. – Jinhez tartotta a mikrofont. – Nem veszitek le a maszkot?

-Még nem. Az pedig, hogy hol lépünk fel legközelebb… Hát eléggé ingó a dolog. Ott van az iskola is, ahol még eléggé nincs év vége. – A nézőtéren többen is felnevettek. A fülesben bemondták, hogy végeztek a szavazatok összesítésével, úgyhogy abbahagyták a kérdezősködést. Összekulcsoltam a kezünket, és megszorítottam Jint. A két konferanszé felhívta a színpadra a zsűri elnökét (Park Hyung Mint, még mindig abban a rózsaszín ingben), és behozták a díjakat is.

-Nagyon nehéz volt a döntés. Nagyon kiváló táncosokat, és akrobatákat láttunk, akik mind megérdemelnék a trófeákat. De sajnos a tizenöt csapat, duó vagy szóló művész, vagy művészek közül csak ötöt tudunk megjutalmazni. – Kezdte Park Hyun Min. Pár másodperc várakozás után mondta tovább. – Az ötödik helyen a Szöuli Akrobatikus Egyesület csapatát, a 3-as sorszámú produkció végzett. – A nézőtéren tapsvihar, és a színpadon is megtapsoltuk a tízfős csapatot, akik odaálltak a konferanszék, és a zsűri elnök mellé. Átvették a díjat, és mindenki mindenkivel kezet fogott.  Visszamentek a helyükre, ahol eddig álltak.

-A negyedik hely a Busanból érkezett négy fiatalé, a Busan Dance School legidősebb tanulóié, a BD&-é. Az 5. produkció! – A két Hanbokos csajszi, és a farmeros fiúk átvették a kicsit nagyobb díjat. Kézfogások, aztán visszamentek a helyükre.

-A harmadik hely, és a második hely között 2 pont különbség volt. A két fiatal fiú, akiről szó van kicsi kora óta akrobatikázik. A zsűrit nagyon megfogta az a mutatvány, amelyben a két fiú egymást tartja, fél kézen állva. Az ABOY duó nagy sikert aratott! Lee SookJun, és Jeon SeungShin.  – A 12-es duó, a két fiú átvette a trófeát, összepacsiztak, aztán kezet fogtak mindenkivel.

-A második és a harmadik hely között, mint mondtam 2 pont különbség volt. Ezt a két pontot pedig a legyezők többsége miatt kapta. Ugyanis kettővel több legyezője volt, mint általában szokott. A második helyen, a 6-os sorszámú Min Ah Rin művésznő! – Ah Rin művésznő nagy megilletődöttségében alig kapott levegőt. Kibotorkált a díjáért, és a hatalmas virágcsokráért, aztán Park Hyung Min nyakába borult. Hatalmas tapsot kapott. Fotózkodtak, aztán visszament a helyére.

-Végül az első helyezett. Nem volt kétséges, ugyanis bő 18 ponttal többet kaptak, mint a második helyezet. – Kezdte a fő zsűri. Matatott valamit a kezében tartott kártyák között. – Egy duóról van szó. … Életük a tánc. …– A mondatok között vagy egy perc szünetet hagyott. – Nagy sikerük van az Interneten. … Hölgyeim, és uraim, köszöntsék a SZÖULI TÁNCVERSENY legjobbjait, az idei győzteseket, a 2-es duót, a 15-ös sorszámú párost! – Jin úgy megszorította a kezemet, hogy azt hittem eltörött. Elindultunk Park Hyung Min felé. – De csak akkor kapjátok meg a fődíjat, ha megtudhatjuk kik vagytok, és megmutatjátok az arcotokat. – Odaértünk a zsűri elnök mellé. PiciJin elengedte a kezem, és kikötötte a maszkját a tarkójánál. Én is ugyan így tettem. Aztán levettük a maszkot. Pár másodpercig elvakítottak minket a vakuk. Jinre sandítottam. A haja tökéletesen állt. Annyi lakkot ráfújtak. Gondolom akkor az enyém is oké. Park Hyung Min felé fordultunk, aki mosolyogva átadta a díjat nekem, a virágcsokrot Jinnek. – Hölgyeim és uraim, az idei győztesek,  Choi JinYoung, és Moon JongUp! – Emelte fel a kezem a magasba. A fejünkre konfetti és szalagok hullottak. Pózoltunk a kameráknak, aztán mi is kezet fogtunk mindenkivel. Integettünk a nézőtér felé. Aztán hirtelen valaki hátrahúzott. Aztán valaki összenyomott. És valaki elcsórta mellőlem Jint. Mikor végre kitisztult a látásom a sok vakutól a srácok között találtam magam. Zelo és DaeHyun éppen Jint ölelgette, engem meg a többiek.

-Mi történt itt? – Kérdezte a riporter csávó.

-Ő az én kishúgom! – Hallottam Zelo boldog hangját. Aztán Jin az én nyakamba ugrott. Majdnem feldöntött. 

-Akkor, ha itt az egész B.A.P, akkor kérek egy fotót! – Rendelkezett a konferanszé nő. Összeálltunk egy képre. Aztán a konferanszék elbúcsúztak, és lementek a színpadról, a többi győztessel, és majdnem győztessel együtt. A fiúkat is lehívták magukkal, meg Park Hyung Min is eltűnt. Sötét lett a színpad. Letettük a színpad hátuljához a virágot, és a díjat.

A zene felcsendült.

Boldogan táncoltuk el újra a koreográfiát, aztán a végén megöleltük egymást.

*

A színfalak mögött a B.A.P és a szüleink vártak ránk. JiYo apukája nyakába ugrott, én meg megöleltem anyát, aki már majdnem sírt. Azt sem tudtam, hogy eljöttek ide apuval, és a két bátyámmal. A tesóim is hátba veregettek, és megöleltek. Aztán apa is.

-Annyira büszke vagyok rád! – Motyogta apa a fülembe. Mindenki, aki ott volt gratulált nekünk, a technikus sráccal lőttünk pár fotót, aztán Jin eltűnt, mi pedig még ölelgettük egymást a fiúkkal, és a lányokkal. Yongguk jól megszidott, amiért nem mondtam neki semmit, de ő is büszke volt ránk. Az öltözők felé mentünk már, amikor egyszer csak megláttam Jint, ahogy…

***

JiYo:

Apa nyakába borultam. Jó, inkább ugrottam. Közben majdnem arcon csaptam a csokorral Zelot. Aztán apa után Doy, JongUp szülei és bátyái, JaeSeo, Min, és a kávézóban volt munkatársam HyoRa is megölelgetett, akiről kiderült hogy titokban randiznak DaeHyunnal. Apa kicsit odébb hívott.

-Édesem, annyira büszke vagyok rád! És van egy meglepetésem számodra. Menj vissza az öltözőtökhöz.

-Mindjárt…

-Nem, most! És kérlek, ígérd meg, hogy nem hagysz cserben!

-Megígérem. – Apa elállt az ajtóból. Boldogan otthagytam a többieket, és az öltözők felé indultam. Az ajtónk előtt úgy tíz méterrel megtorpantam, és lehervadt a mosolyom. A falon lévő képeket egy fekete hajú nő nézegette. Összefűzött karokkal állt. Mint mindig, most is csinosan öltözve. Hogy került ide??? Legszívesebben elrohantam volna. „ Ígérd meg, hogy nem hagysz cserben!” Apa, köszi! Lélekben felkészültem arra, hogy lehordjanak a sárga földig, aztán közelebb léptem ahhoz a személyhez, akinek már évek óta nem volt egy kedves szava sem hozzám.

-Szia anya! – Hajoltam meg. Ő felém fordult. Alig mertem az arcára nézni. Láttam, hogy küzd valamivel. Aztán hirtelen közelebb lépett hozzám, és átölelt. Úgy álltam ott, mint egy rongybaba. Azt vártam mikor ébredek fel. Anya elhúzódott, aztán megfogta a vállam és a szemembe nézett.

-Sajnálom, hogy annyi éven keresztül szinte utáltalak. Hogy soha nem mondtam neked olyat, amit igazán kellett volna. Tudod büszke voltam. És még mindig az vagyok. Túlságosan is. Mindig azt akartam, hogy az én kívánságom teljesüljön. Aztán JunHong Zelo lett. Nem az, aminek én akartam. És te is engedetlen voltál. Azt hittem, hogy ha szigorú leszek felhagysz a tánccal, és viszed tovább a vállalatot. – Elengedte az egyik vállam, és megtörölte a szemét. Anya sír, énmiattam?????? – De most már, hogy ide apád elrángatott, láthattam hogy tévedtem annak idején. Annyira büszke lehettem volna rád minden versenyeden. De most, hogy felismertem mekkorát tévedtem már büszke lehetek rád. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked, egy anyának nem ez a dolga. – Újra magához ölelt. – Meg tudsz nekem bocsátani?

-Kicsit… Hirtelen jött ez a dolog és… - Kerestem a szavakat.

-Tudom. De ez így lesz már addig, ameddig élünk. – Simogatta meg a hátamat. Egy könnycsepp buggyant ki a szememből, és kúszott le az arcomon. Lépteket és vidám beszélgetést hallottam magunk mögött. Amikor felnéztem JongUp arcával találkozott a tekintetem. Ő elmosolyodott, aztán megállította a többieket.

-Ez azt jelenti… - Foglalkoztam újra anyával. – Hogy itt maradhatok táncolni?

-Azt csinálsz, amit jónak látsz. – Suttogta. Eltoltam magamtól, és a könnyes szemébe néztem.

-Köszönöm. Köszönöm anya. – Apa jelent meg mellettünk.

-Látom, összebarátkoztatok. De lassan mennünk kéne. – Megfogta anya vállát. – Meg kell ünnepelnünk ezt a csodálatos napot.

*

Amikor beléptünk a B.A.P házába egy csomó lufi esett a nyakunkba. Alig bírtam elhinni, hogy sikerült kibékülnünk anyával. És hogy megnyertük a versenyt. És hogy nem kell visszamennem a koleszba. Hogy itt maradhatok JongUppal.

Leültettek minket a kanapéra, és tortát ettünk, aztán kimentünk az udvarba, és tűzijátékokat lőttek fel. Mindenki ott volt, aki fontos volt nekem. Apa hatalmas bulit rendezett.

Éjfél körül JongUp megfogta a kezem, és eltűntünk. Beültünk a kocsijába, és elmentünk.

Ezt az utcát bármikor felismerném. És azt a bejáratot is, ami előtt megálltunk.

-Hogy a fenébe… - Suttogtam, de Oppa nem engedte, hogy tovább mondjam. Kinyitotta az ajtót, és beléptünk. A lakás gyönyörűen be volt rendezve.

-Apukád nem adta el a lakásodat, csak átíratta Zelo nevére. – Húzott le maga mellé a kanapéra.

-El sem hiszem. – Mondtam ma már nem is tudom, hányadjára.

-Itt maradsz velem? – Csúszott még közelebb hozzám.

-Igen, itt maradok ameddig akarod. – Bújtam az ölelésébe.

 ~ VÉGE ~