My B.A.P Fanfic 1. Chapter 3
MY B.A.P FANFIC 1. - A BARÁTNŐM BÁTYJA...
Chapter 3
(Doy + Zelo (BAP))
Doy
-Noona, telefon! - Üvöltötte át a szobát Kimi. Bementem a szobámba, és
felemeltem a készüléket: Privát szám.
-Halló? Dorothy Park. - Emeltem a fülemhez-
-Doy? - Hallatszott a másik oldalról egy férfihang. Kissé
bizonytalan volt, és rájöttem, hogy én ilyen hangú embert nem nagyon ismerek...
Három másodperc alatt sikerült lefuttatnom az ismerőseim listáját, és nem
ismertem fel a hangját.
-Igen? Te ki vagy? - Kérdeztem vissza.
-YJ. De ez most nem fontos. - Ezen meglepődtem.
-Honnan ismerlek? Vagy...Ismerlek egyeltalán?
-Az egyik barátomról lenne szó. Biztos te is ismered...
-Igen?
-Öhm... Előtte meg kéne ígérned, hogy nem teszed le a
telefont, amikor kimondom a nevét. - Mégis ki ez a srác, ez a YJ, honnan tudja
a számom, és mi a fenének ígérgessek neki? Miért érdekel ez engem egyeltalán?
-Rendben, megígérem.
-Szóval JiYoról lenne szó.
-Mi van vele? - Ugrott egy oktávval magasabbra a hangom.
-Tudom hogy éppen nem vagytok puszipajtások...De hány éve is
vagytok barátnők?
-Kereken kettő.
-És ez előtt nem voltak nézeteltéréseitek, vagy hasonlók?
-Nem nagyon, de áruld már el ki vagy, és hogy mi a francot
akarsz ezzel mondani!?
-Mondtam már hogy YJ vagyok, és csak azt akartam közölni
veled, drága Doy, hogy a barátnőd jelenleg kórházban fekszik, egy bizarr khm
baleset után, és jó lenne, ha bemennél hozzá... Elvégre te hívtad fel az egyik újságot,
nem?
-Micsoda?
-Miután összevesztél JiYoval betelefonáltál az egyik újsághoz,
hogy láttad a bátyjával smárolni a házuk előtt, és másnap leközölték egy
cikkben.
-Én nem telefonáltam be sehová... - Motyogtam. - Elmentem
egy kávézóba, ahol kiírtam magamból a történetet. Meg is van a papírja... -
Kutattam az íróasztalomon. Megtaláltam azt a füzetet, amibe aznap írtam, és
elkezdtem kirázni, mert tisztán emlékeztem arra, hogy egy kitépett lapra írtam.
De... a füzetből nem esett ki semmi...
-Itt vagy még?
-Igen, keresem a papírt... Pedig ide tettem... - Néztem át a
füzetet, és a táskámat. Aztán eszembe villant az a srác, akivel a kávézóban találkoztam.
-Milyen szomorúnak látszol! - Ült le velem szemben
valaki. Felpillantottam az irományomból a fekete hajú fiúra, aztán újra a papír
felé fordultam. - Csak nem regényt írsz? - Szólalt meg a srác, amikor nem reagáltam
pár perc múlva sem fogta magát, és lehuppant mellém a kanapéra. - Miért vagy
szomorú? - Mászott bele a képembe. - Ennyire szomorú dologról írsz?
-Nem mennél arrébb? Hallottál már a magánszféráról, bunkókám?!
- Csattantam fel. A fiú elvigyorodott, aztán rám kacsintott.
-Jaj, de harapós cica! Persze hogy hallottam a magánszféráról,
csak nem tudtam ellenállni ilyen csodás kisugárzású lánynak, mint te. - Összeszorítottam
a fogam, mert az ilyen dumák miatt már képeltem fel embereket. - Itt a számom,
ha gondolod hívj fel, és találkozzunk. - Nyomott a kezembe egy cetlit.
-Bocs, mennem kell. - Söpörtem le "véletlenül"
a cetlijét a földre, bele a szellőzőrács egyik lukjába. A srác csak vigyorgott
mint a tejbe tök. Félig lehunyt szemmel néztem rá, és abban a pillanatban
nagyon sajnáltam a srácot, hogy pont velem akart kikezdeni. - Figyelj bunkókám!
Egy, ez nem egy regény, kettő javíts a csajozós dumáidon, mert borzalmasak, három,
hagyd békén a boldog szingliket, és a csalódott Kpop fanokat. - Megfordultam, és
elmentem, miközben a táskámba gyűrtem a papírt. A fiú azért sem adta fel,
megragadta a csuklómat, és visszafordított.
-Drágám, szerintem agyon jó vagyok, főleg egy boldog
szinglinek, akit még boldogabbá tudnék tenni... - Fél kézzel a táskámban kotorásztam,
találtam egy darab papírt, amit összegyűrtem, és a meglepett srác képébe vágtam,
aztán elrohantam.
-Nem lehet! Nem lehet hogy pont azt a papírt vágtam hozzá! -
A vonal másik felén csend volt. - YJ itt vagy még?
-Aha, csak elgondolkodtam. Kihez vágtál pontosan hozzá egy
papírt?
-Nem egy papírt, hanem AZT a papírt, amire az egész agymenésemet
leírtam, hogy kiszeressek Zeloból, de így utólag nem sikerült. Sőt, még JiYot
sem tudtam eléggé megutálni.
-És kihez vágtad hozzá?
-Valami bunkókához, akivel a kávézóban találkoztam. - Felvázoltam
neki a történetet... Bármennyire nem ismertem őt, a vonal túlfelén, kedves volt
(már amennyire), nem volt bunkó, és megígértette velem, hogy holnap a látogatási
időben bemegyek a kórházba a barátnőmhöz, aztán még kicsit beszélgettünk, utána
letette.
*
Másnap korábban keltem, hogy be tudjak menni a kórházba. Egy
csomót kellett buszoznom, meg metróznom, mire odaértem. Eligazítottak a portán,
hogy merre kell mennem, de persze így is eltévedtem vagy kétszer, mire sikerült
megtalálnom JiYo kórtermét. Mikor benyitottam tök sötét volt a szobában. A sötétítő
függönyök mind be voltak húzva, így odaléptem az ablakhoz, közben majdnem
felborítva egy gurulós asztalkát, kihúztam a sötétítőket. Mikor hozzászokott a
szemem a félhomályhoz a teremben lévő egyetlen ágyhoz mentem. JiYo mondhatni édesen
aludt, de persze a sérülései, és a ragtapaszok az arcán csúfították a látványt.
No meg az infúziós dolog is messze állt az "édesen alszik" témától.
Leültem a mellette lévő székre, és megfogtam a tenyerét. Langyos volt, ami egész
jó jel.
-Annyira sajnálom... Nem kellett volna annyira felkapnom a
vizet, de... Nem értem miért titkoltad el előlem, hiszen rólam mindent tudsz.
Nem tudom mitől féltél.
-Attól félt, hogy nem lesznek igazi barátai. - Szólalt meg
valaki az ágy másik felén lévő sötét részből, akit eddig nem láttam. Széknyikorgást
hallottam, aztán elhúzták a függönyöket, és ki tudtam venni... A nagyon magas,
jelenleg szőke hajú fiút. - Te el tudsz képzelni egy olyan életet, ahol
nincsenek igazi barátaid? Nem akarta, hogy csak kihasználják, hogy egyesek így
kerüljenek közel hozzánk.
-Te mit keresel itt... - Bámultam nagy szemekkel az ágy szélére
telepedő srácra.
-A bátyja vagyok, rémlik? - Nézett JiYora. Egy darabig csendben
voltunk.
-Pontosan mi is történt?
-A rendőrségi jelentés szerint minimum három elvetemült
sasaeng támadta meg, akik... ezt csinálták vele. Majdnem megölték. - Összeszorult
az ökle, aztán az alvó lányra nézett, és kiengedte. - Ha nem találok rá elvérzik.
-Annyira sajnálom... - Suttogtam. - Nagy szerencse, hogy
megmaradt.
-A szerencse az, hogy már felébredt a kómából. Körübellül
8-9 napja lehetett ez az egész. - Suttogta. - De csak tegnap ébredt fel. - A húga
kezéhez nyúlt, és lassan megsimogatta, mire JiYo mocorogni kezdett.
-Nagyon súlyosak a sebei?
-Több csonttörés, zúzódások, amik már nagyjából meggyógyultak,
és az üvegszilánkok által vágott sebek. - Összerezzentem a gondolattól. Üvegszilánkok?
Zelo egy nagyot sóhajtott, és az ablakhoz ment. Láttam az arcán hogy nagyon fáradt,
és elkeseredett, de az eltökéltséget is, hogy bármi van itt marad a testvére
mellett.
*
Halkan beszélgettünk Zeloval mindenféle csekélységről, és
boldogabb dolgokról, bár nagyon egyikünknek sem volt hozzá nagy kedve, csak már
unatkoztunk. Úgy délután 4 körül elmentem a közeli boltba kajáért. Mikor visszaértem
Zelo rávetette magát a khimchire, én meg a salátát fogyasztottam el. Nemsokkal
azután, hogy végeztünk az evéssel nyílt az ajtó, és öt fiú jött be.
-Hjá! Drágám, ne aludjál! Kelj már fel, Himchan majd'
belehal a gyötrelembe, annyira felemészti a fájdalom, ami... - Ment JiYo fejéhez
DaeHyun, de a mondatot nem tudta befejezni, mert Himchan jól tarkón vágta.
-Gyerekek, kórházban vagyunk, viselkedni! - Morogta Yongguk,
aztán leült Zelo mellé, és megveregette a vállát. Én csak esetlenül ültem ott a
széken, és a barátnőm arcát néztem. Arra eszméltem fel, hogy egy kéz legyez az
arcom előtt.
-Doy, itt vagy? - Megráztam magam, aztán értetlenül DaeHyun
felé fordultam. Igazából olyan mély traumában voltam, hogy nem nagyon esett le,
hogy a kedvenc bandám tagjai mászkálnak a teremben, és csavarják egymást a függönybe.
-Mi van?
-Csak... Ugye nem te telefonáltál be az újságosoknak?
-Nem, nem én voltam. - Ráztam meg a fejem.
-És... Hogy érzed magad? - Ült le velem szemben a földre.
-Ezt hogy érted? - Ráncoltam a szemöldököm. Tudom, a rendes
fanok ilyenkor visítva a kedvencük nyakába ugranának, és addig könyörögnének
neki, amíg feleségül nem veszik, de egy, a kedvencem ( a "kis" maknae1) a leaderrel2 beszélget éppen,
kettő, a barátnőm fekszik a kórházi ágyon, így inkább hanyagoltam a fangörcsöt,
és DaeHyunra néztem.
-Csak úgy, hogy mondd el, ami a szívedet nyomja. Zelonál nem
vált be, de nálad talán igen...
-Jah, hát... Hogy a fenébe lehet az, hogy nem jöttem rá
magamtól??? Mindkettőjüknek Choi a vezetékneve, ugyan ott születtek, JiYo néha
emlegette is a bátyjait, és volt olyan, hogy estékre eltűnt, és nem lehetett elérni,
aztán volt többször is olyan, hogy nem ő vette fel a telefont, hanem valamelyikőtök,
aztán a VIP jegyek, és amikor eltűnt a koncert előtt...
-Mondtuk neki, hogy nem lesz jó vége a titkolózásnak, bár
megértem miért hazudott neked. Ha igazi barátokat akar, akkor nem a tesójával
kell hencegnie.
-Ez igaz... De... Ah, ez annyira felfoghatatlan!
-Most esett le, hogy ki is vagyok valójában? Van nálam toll,
meg fotó, aláírjuk neked... - Nyúlt mosolyogva a zsebébe, és előhúzta az említett
tárgyakat, aztán körbeadták a teremben, és mind a hatan aláírták nekem.
*
Úgy este hét körül anya hívott, hogy nem érdekli hol vagyok,
de most azonnal induljak el, és egy órán belül legyek otthon. Elbúcsúztam a fiúktól,
és a még mindig alvó barátnőmtől, és vigyorogva léptem ki a kórház ajtaján. A
kezemben a képet szorongattam, amit majd otthon kirakok a falamra.
Otthon aztán vigyázhattam a kisöcsémre, mert anyáék elmentek
otthonról. WHAT? EZÉRT KELLETT OTTHAGYNOM A BARÁTNŐMET ÉS A KEDVENC BANDÁMAT????
Ch, ezek nem komplettek...
Megjegyzések